ITT ÉS MOST

Éjjel a Selyemút nyomvonalán, csak épp ezer méterrel fölötte, mi mást tehet az utas: számtanpéldákat fejteget. (Odakintről, ellenőrzésképpen, be-benéz a holdvilág.) Emlékszel kicsikém, azokra, a feladványokra, amelyekben ennyi meg ennyi idős az apa meg a gyereke, és meg kell mondani mennyi idő múlva lesz éppen négyszer, háromszor, kétszer annyi idős, illetve lesz a kora fele, harmada, negyede a másikénak, függően attól, hogy kinek a szemszögéből okoskodunk. Gyöngyszemei voltak a számtanórák szépséges haszontalanságainak. Nagyapám, aki 1891 októberében született, a skorpióságot (talán kissé meggondolatlanul) ő hagyományozta rám, éppen 120 éves lenne. Én meg pont most töltöttem be a hatvanat. Csak itt a Kína felé szálló repülő fedélzetén stimmel a dolog, sic et nunc lép érvénybe a különös szimmetria és mire landolunk, már érvényét is veszti. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, és egészen a végtelenségig fog kisebbedni a korkülönbségünket jelző arányszám. A matematikusok szerint a világ végezetéig elkonvergálgathatunk, mégsem találunk egymásra, de ki a csuda hiszi ezt el nekik?  Valaha akkora volt a távolság, hogy csak na, amikor nagypapa (történetesen éppen Orosz Istvánnak hívták) jobblétre szenderült, én például mínusz három éves voltam, vagyis még egy viszonylag egyszerű számtanpéldában sem álltam volna meg a helyemet. És most tessék itt utazom a Selyemúton, nagypapa meg a hold másik oldalán mosolyog a bajusza alatt (naná, hogy ő is bajszos volt) és bizonyára ellenőrzi a számításaimat, mert mellesleg kiváló matekos volt, (legalábbis a latinhoz képest, abból ugyanis úgy meghúzták az érettségin, hogy csak na, de ilyen ünnepi pillanatban a kínos dolgokra boruljon inkább fátyol (jóféle kínai selyemből) az utasra és a holdvilágra pedig álom. Legalábbis egyelőre.

Ilyen hosszú álomra persze aligha számíthattál kedves naplóm: ne hidd, hogy szándékosan hanyagoltalak el, próbálkoztam én a kínai híradással többször is, de mint tudható (most már számomra is), nem mindenütt van egyforma szerencséje annak, aki a világhálóval halászgat. Így aztán most egyszerre kell, hogy reád zúduljon mindaz, ami az elmúlt két hétben megesett. Az én helyzetem annyival egyszerűbb, hogy a történteket időről-időre bepötyöghetem a gépbe, aztán, hogy végül kialakul-e belőle valami, vagy sem, az majd elválik. Szóval édes néném, itt ülök a híres Nyugati tó partján, mint a legkeletibb végekre kihelyezett Mikes Kelemen és naplót fogalmazgatok. Mikesnél szeretetre méltóbb írót persze nehéz elképzelni, tehát az összehasonlítás máris visszavonva, elvégre mi szeretnivaló lehet valakin, aki képes volt tízezer kilométert röpülni csak azért, hogy beleokoskodjon a hangcsoui plakátversenybe, hivatalosabban szólva a 2011-es Kínai Nemzetközi Plakátbiennálé anyagát zsűrizze. Aki 1535 munkából 11 díjazottat kiválaszt, az erősen kockáztatja, hogy 1524-en nem zárják a szívükbe, és ezen nincs is semmi csodálkoznivaló. Na persze nem egyedül kell elvinni a balhét, már az amszterdami gépen összefutottam a régről ismerős Stephan Bundival és az újonnan megismert Ronald Curchoddal. Ha az óramű megbízhatóságú svájci és a lezserül nemtörődöm francia mintaképét fel kellene mutatni, náluk jobb példát keresve sem lehetne találni. Előkerül még egy szomorú kis japán meg egy nagy vidám tajvani, és egyetlen éjszaka alatt megvívjuk az ilyenkor szokásos összes csatát, megkötjük mindegyik szokásos kompromisszumot és kiosztjuk a többé-kevésbé mindenki által elfogadhatónak ítélt díjakat. Az eredmény nyilván már valahol, azon a Kínából csak cenzúráltan nézegethető világhálón olvasgatható.

Másnap, ne kérdezd, melyiken, mert az időeltolódás, a jetleg és a zsüri miatt kimaradó éjszakák miatt már megfejthetetlen, hányadikát is kellene írni, hosszú szónoklatoktól, viharos tapsoktól és ünnepi mosolygásoktól kísérve megnyílik a biennálé, és mellette a zsűritagok plakátjaiból rendezett külön kiállítás.  Amikor a hivatalos események szünetében mégis némi pauza találtatik, hosszadalmas és ugyancsak hivatalosnak tetsző étkezések kerülnek a programba. A föltálalt különlegességek közt a kígyót s békát csupán azért említem mert zoológiai tanulmányaim elégtelennek bizonyultak a többi étek identifikálására. (Na jó, a kabócát és a pókot is felismertem még, de ők egyelőre a tányéron maradtak.) Az étel-arzenál egyébként nem különösebben változik annak függvényében, hogy reggeliként, ebédként, vagy vacsoraként tálalják föl azokat, és a fogadásokat rendező rektorok, elnökök és párttitkárok is egyforma közönnyel szívják a cigarettájukat, miközben másik kezükkel levest kanalaznak, vagy rizst pálcikáznak. Egyik este (talán szombat volt) a fórumnak nevezett eseményen mindnyájunknak egy előadást kellett tartanunk. A téma az alkotó saját munkássága, de persze ilyenkor illik kitérni a környezetre is, ahonnan az illető érkezett. Azzal már tisztában voltam, hogy szinte senki sem hallott még Hungary nevű országról, és amikor előző nap leültünk az angol tolmáccsal (Ben) átbeszélni az előadás tervét, kiderült, hogy számára is teljesen ismeretlenek a magyarok. Na, el is húzódott rendesen a lecture, amiben persze része volt (a közbetapsolásról most ne fecsegjünk) annak a fordítási furcsaságnak, amin oly sokszor tréfálkozik a nyugati világ. (Tíz perces heves szónoklat után rémülten kérdezi az idegen: mit beszélt a kínai? Az mondta, hogy „jó”, válaszolja fapofával a tolmács.)

Na, szóval ez itten Hangzhou, magyarosabban Hangcsou, az egykori főváros a Jangcse deltájában (900 és 1100 körül kétszer is volt Kína központja, de már 7000 évvel ezelőtt is éltek itt rizsevők). Kábé annyian lakják, mint Magyarországot összesen. Marco Polo szerint a világ legelegánsabb városa; szó, ami szó, ha épp kedvem szottyanna válogatni a legújabb Rolls-Royce-ok közt, nem kellene 200 méternél többet gyalogolnom értük. De persze nem miattuk jöttem, kanyarodjunk tehát vissza a munkához, ami esetünkben ugyebár a plakátgrafikát jelenti.

A zsűri tagjainak plakáttervező workshopot is kell vezetniük a helyi egyetemen. Hic et nunc – magyarázgatom, ha már a repülőn eszembe jutott: itt és most. A plakát a leginkább helyhez és időhöz kötött művészeti ág, legalábbis annak tartják, nosza vitassuk meg, hagyjuk helyben, vagy berzenkedjünk ellene. Az igazsághoz tartozik, hogy sok évvel ezelőtt egy mexikói egyetemen már kiadtam ugyanezt a témát az ottani grafikus hallgatóknak: „Here and Now”. Ma is beleborzongok, amikor eszembe jut az egyik lány munkája. Napokig semmit sem csinált, hiábavaló volt minden igyekezetem, nagy szomorú szemekkel bámult maga elé. Reménytelen esetnek hittem, aztán az utolsó nap odament a fénymásoló géphez, rátenyerelt az üvegre, majd a felnagyított kéz életvonalának egy pontja mellé apró piros betűkkel odaírta: „Aquí y Ahora”. Később tudtam csak meg a társaitól, hogy rákos beteg. Ilyen tökéletes mű a kínai egyetemen ugyan nem született, (igaz olyan diák sem volt, aki csak bámult volna maga elé, mert mindegyik maga a megtestesült szorgalom) készült viszont sok jó munka, amelyekből rögtönzött kiállítást rendeztünk egymás épülésére, és készült sok fotó (a munkáról, a kiállításról és csak úgy) mert fényképezőgépkattogtatásban bárkit, tán még a japcsikat is képesek lepipálni. Persze én is kattintgattam. Amíg nem jut eszembe más, ideteszek néhányat.