*
1990-ban egy 47 éves angol hölgy, Mary Frederica Sophia Hervey kisasszony egy teljes könyvet szentelt ifj. Hans Holbein A követek című képének, s a művészettörténet írás az elmúlt száztíz év során tulajdonképpen az ott leírtakat, az általa összegyűjtött adatokat és az adatokból leszűrt következtetéseket toldozza-foltozza. A könyv címe: Holbein’s Ambassadors: The Picture and the Men. Mary Hervey szinte mindent tudott, ami kideríthető volt akkor, az előző századfordulón, gazdag fantáziája volt, sőt olykor a szerencse is mellé szegődött. Egy londoni antikváriumban véletlenül bukkant rá arra a francia levélre, amelynek segítségével egyszerre azonosítani tudta mind a két követet. Mary meghatározását a két férfi kilétére vonatkozóan általában elfogadja a művészettörténet: a baloldali férfi Jean de Dinteville francia arisztokrata, Polisy ura, Troyes tanácsosa, a francia király követe VIII. Henrik londoni udvaránál, a túloldalon pedig Georges De Selve áll, aki maga is ellátott diplomáciai feladatokat, s akit nem sokkal a festmény elkészülte előtt Lavaur püspökévé nevezett ki I. Ferenc király. A dekoratívabb külsejű, a festmény terébe „otthonosabban” beálló Dinteville volt a megrendelő. Az ő esetében nincs is miért vitatkozni Hervey kisasszony megállapításával, a másik férfi esetén is inkább csak azért teszem, hogy magamra irányítsam az alábbi képen látható gazdag, idős, szingli hölgy érdeklődését.
Vajon valóban Georges de Selve látható-e a képen? Bár jelentős alakja volt a francia diplomáciának, politikai szerepe sokrétűbb és jelentősebb volt, mint Dinteville-é, kettejük kapcsolatáról csak kevés dokumentum maradt fenn. A sok rejtély közt, amely a festményt körülveszi, az egyik épp az, miért szerepel együtt a két férfi a képen. Miért választotta társául Jean de Dinteville éppen az ifjú Georges de Selve püspököt? Egy 1589-es, Riccardo Famiglietti által megtalált leltár szerint a Dinteville örökösök Jean szintén követeskedő bátyjának François de Dinteville (1498-1554) Auxerre-i püspöknek hitték a jobboldali férfit, és némely mai kutató is hajlamos elfogadni ezt a véleményt. Erősítheti álláspontjukat, hogy az idősebb Dinteville testvér is a művészetek nagy barátja és párfogója volt, ami de Selve-ről nem állítható, gyöngíti azonban, igaz nem túl tudományosan, viszont eléggé meggyőzően: a jobboldali alak a legcsekélyebb mértékben sem hasonlít a François Dinteville-ről megmaradt képekre. Felmerülhet az is, hogy a jobboldali férfi Jean du Bellay lenne, aki szintén angliai nagykövet volt, s 1527 és 1534 közt ötször is képviselte I. Ferencet Henrik király udvarában. Jean du Bellay a kép festése idején valószínűleg 35 éves volt (nem ismert a pontos születési ideje), és el kell ismerni, a kép jobb oldalán álló férfihoz ez a kor jobban illik, mint az a 25 év, amely de Selve életkora volt 1533-ban, a kép festése idején. Du Bellay más, korabeli arcképéről nincs tudomásom, így nem tudom összevetni a Holbein által megfestett férfiúval. Idősebb korában készült portréin, amikor már bíboros volt, vékonyabb arccal és sokkal hosszabb szakállal látni. Talán épp 1550 táján készült róla a legismertebb kép, amikor az európai erőviszonyokat is szondázó pápaválasztó konklávén nyolc szavazatot begyűjtve alulmaradt III. Gyula ellenében. A Követek festése idején egyébként Georges de Selve-hez hasonlóan már püspök volt Jean du Bellay is, 1532 óta Párizs püspöke, előtte azonban Bayonne városáé, ami, azért lényeges, majdhogynem perdöntően fontos, mert a festmény földgömbjén éppen ez a két francia település van feltüntetve, (BARIS és BAION néven) illetve rajtuk kívül csak Lyon (LEON), ahol a francia királyi udvar székelt akkoriban és Polisy (POLICY), ahol Dinteville kastélya állt.
*
A Jass Watson & Co. Cape Town fotóműterem felvételén látható hölgy Miss Mary Frederica Sophia Hervey (1853. december 18. - 1920. mácius 20.) Lord Alfred Hervey egyetlen lánya, Bristol első őrgrófjának unokája.
A „belelátós”, vagy a kettős jelentésű képek zöme, melyeket a 21. század embere a játékossággal hoz összefüggésbe, gyakran komoly intellektuális spekulációk eredménye volt. Elegendő, ha felidézzük Giuseppe Arcimboldo furcsa, allegorikus kompozícióit. A természeti formákból, állatokból, növényekből szerkesztett arcmások számunkra könnyed, vidámnak tetsző elmeszülemények, holott akár a manierizmus emblémává tömörített esszenciáját is láthatnánk bennük. Legjellemzőbb képeit Prágában, a sokak által elmeháborodottnak tartott II. Rudolf udvarában festette. Túlfinomult dekadencia, apolitikus elzárkózás az egyik nézőpontból, egész Európára kiterjedő szellemi vonzerő, minden újdonságra nyitott, sőt meglehetősen szabad kulturális légkör, ha a másik oldalról nézzük. A középkori mágia és az újkori természettudomány jól megfért együtt Prágában, sőt nemritkán egymással összemosódott. Kepler, Bruno, Dee. A Prágában forgolódó természettudósok világszemlélete alapvetően antropomorf volt: egyetlen élő, gigantikus szervezetként képzelték el a világot, amely nem külső fizikai törvényeknek engedelmeskedik, hanem a harmóniára törekvő lélek mozgatja.
Az, hogy az Archimboldo-féle képek szó szerint is metamorfózisok: tengeri lények, növények, gyümölcsök, vagy éppen egy halom könyv változik át előttünk emberi arcmássá, az nyilvánvaló, de metamorfózison megy át a képzőművészeti ábrázolás nyelve is. Ahogyan a mondatok önálló jelentésű szavakból épülnek, éppen úgy építkezik az arcimboldói kép „mondata” is. Az ábrázolt valóságos tárgyak mind tulajdonképpen annak a bizonyos valóságfölötti lénynek a megnevezéséhez használt szavak. Az empírikus világtól való fölemelkedésről van itt szó, s a valóságnak ez a következő grádicsa nyilvánvalóan összefügg egyfelől a platóni ideákkal, másfelől meg a szürrealizmussal ... Egyetlen képben két ábrázolat”, vagy ahogyan a huszadik századi újrafefedező, Salvador Dali fogalmazott, „egyetlen állításban két igazság”. Sőt két egymással ellentétes „igazság”. Az 1989-es nagy velencei kiállítás óta, amelyre igyekeztek összeszedni sok olyan képet, amelyik ilyesféle hatásokkal élt, a művészettörténet Arcimboldo-effektusnak nevezi ezt a módszert.
Sok éve, még az Iparművészeti Főiskola plakátrajz stúdiumain jutott eszembe, hogy éppen a plakát, amelyet olykor nagyon messziről látunk meg, máskor viszont szinte beleütközünk, szóval az utcai falragasz különösen alkalmas médiuma volna a kettős jelentésű ábrázolásoknak. Egyik kép a távoli szemlélőnek, a másik meg annak, aki hajlandó közelebb jönni. A műfaj megújítása is eszembe juthatott, hiszen eladdig a plakátot úgy tartották számon, mint a legegyérteműbben fogalmazó és áttételekkel a legkevésbé sem bíbelődő entitást. Tartalmi okokból is izgalmas volt akkoriban az egy képben látszó több ábrázolat kérdésének felvetése, hiszen az elrejtett üzenetekre vadászó cenzorok korában éltünk. Vagy már a cenzorok bosszantásának korában? Az úgynevezett alkalmazott művészetek esetén - tanult szakmám, a plakát és a könyvillusztráció ilyenek – mindig felmerül a csorbuló önállóság problémája is. Nos, azt hittem, lehet naivul, a második, a gyakran elrejtett ábrázolat álcájában nagyobb szabadságot élvezhetek. A szabadság fogalmának tágasságába persze beleértendő a választás lehetőségében megbúvó kényszer is: döntenünk kell, itt nem kész panelek vannak, csupán lehetőségek. A néző voltaképpen alkotótárs: állást foglal a kép jelentéseinek egyike mellett. Vagy nem vállalja és föladja. Szabadságra vagyunk ítélve. Talán nem véletlen, hogy a mélabúra hajló Hamletet, ezt az egzisztencialista-előfutárt is azzal a szokásával jellemezte Shakespeare, hogy szabálytalan felhő-formákban képeket láttatott vele.
