A feltekert műfű szőnyegek már sok éve álltak a parkoló végében. Nyaranta alig látszottak ki a parlagfűből, télen meg, hóval fedetten, úgy lapultak bele a tájba, mintha a természetes domborzat részét képeznék. Úgy hírlett, a német testvérváros adományaként érkeztek valamelyik nyáron, vagy télen, szóval egy elfelejtett átigazolási időszakban, és senki sem tudta, mit kellene kezdeni velük. Állítólag odakint egy idényre kellett csak a műfüves borítás, aztán váratlanul fölsőbb osztályba került a csapat, és lecserélték a kiöregedett hátvédsorral együtt. Szóval az ajándék valaha bizonyára jó minőségű volt. Príma német műfű. A testvérváros (ahová a háború után kitelepítették az itteni svábok zömét) egyébként is komoly gondot fordított a sportbarátság ápolására, és igaz, ez még az elmúlt évszázadban történt, nemzetközi labdarúgótornát rendeztek, hogy az itteni csapat is szívhassa kicsit a szabadság levegőjét, szusszanjon a hosszadalmas békeharc után.
Draskóczy maga elé ejti a félig szítt csikket és rátapos. A többiek is a zúzalékkal leszórt parkoló felé fordulnak. Lassan tudatosul bennük, hogy mind ott voltak azon a németországi tornán. Akkoriban jött be a szabály, hogy a kapus nem foghatja meg a hazaadást. Nálunk még nem vezették be. Legalábbis az alacsonyabb osztályokban még nem. Akkoriban mindent csak fokozatosan vezettek be. El is terjedt, a bal oldali közlekedésre úgy fognak átállni, hogy az első évben csak a kamionoknak lesz kötelező. Szóval a döntőben, a második félidőben null-nullnál
szépen hazaadtunk, Kálmán meg szépen fölszedte. Aztán már hiába óvtunk, pedig az ellenfélben egy nő is játszott, ami szabályellenes, csak nem lehetett rábizonyítani.
A teljes novella itt olvasható, vagy a júniusi Forrás nyomtatott változatában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése