- Látja-e azt a felhőt? Majdnem olyan, mint egy teve.
- Isten engem, valóságos teve alakú.
- Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.
- A háta olyan, mint a menyétnek.
- Vagy inkább cethalforma?
- Nagyon hasonló a cethalhoz.
Vannak képek, melyeket nem elég csupán nézni, meglátásukhoz némi beleérző képesség is szükségeltetik. A fenti szövegből úgy tetszik, Polonius birtokában volt ennek a képességnek, vagy legalább eljátszotta, hogy a kötekedő Hamlet kedvére tegyen. Persze ez a képesség fejleszthető is. „Nova invenzione di speculazione”, vagyis a vizsgálódás új módszere – ajánlotta Leonardo, mintha programot akart volna adni a művészet megújítására, melynek lényege, hogy vakolatfoltokban, felhőgomolyokban, színes kavicsokban a művészi képzelet új, gazdag imágókra lelhet. - „Csupán a falnak kell vágni egy festékekkel teli szivacsot, olyan foltot hagy majd, melyben szép tájékot lehet látni, emberi fejeket, különböző állatokat, csatajeleneteket, szirteket, tengereket, fellegeket és erdőket meg más hasonló dolgokat.” Ha hihetünk a művészetek kezdetével foglalkozó kutatók némelyikének, már az altamirai ősember is úgy látott munkához, hogy a barlangfal domborzatába, elszíneződéseibe „belelátta” a megfestendő állat képét. Ha így is történt, az elmélethez tartozó magyarázat, hogy tudniillik ez a belelátós munkálkodás valami ősemberhez illő primitív alkotói forma lenne, aligha helytálló. Két alapvetően különböző reprezentációs rendszer – nevezzük ikonikusnak és szimbolikusnak - együttes jelenlétét feltételezi az ilyen ábrázolás, vagyis meglehetősen bonyolult agyi működést. A tudósok bizonyára azt mondanák, az ösztönösebben dolgozó jobb félteke és a tudatosabb bal félteke összehangolt működése a kulcs. 
A „belelátós”, vagy a kettős jelentésű képek zöme, melyeket a 21. század embere a játékossággal hoz összefüggésbe, gyakran komoly intellektuális spekulációk eredménye volt. Elegendő, ha felidézzük Giuseppe Arcimboldo furcsa, allegorikus kompozícióit. A természeti formákból, állatokból, növényekből szerkesztett arcmások számunkra könnyed, vidámnak tetsző elmeszülemények, holott akár a manierizmus emblémává tömörített esszenciáját is láthatnánk bennük. Legjellemzőbb képeit Prágában, a sokak által elmeháborodottnak tartott II. Rudolf udvarában festette. Túlfinomult dekadencia, apolitikus elzárkózás az egyik nézőpontból, egész Európára kiterjedő szellemi vonzerő, minden újdonságra nyitott, sőt meglehetősen szabad kulturális légkör, ha a másik oldalról nézzük. A középkori mágia és az újkori természettudomány jól megfért együtt Prágában, sőt nemritkán egymással összemosódott. Kepler, Bruno, Dee. A Prágában forgolódó természettudósok világszemlélete alapvetően antropomorf volt: egyetlen élő, gigantikus szervezetként képzelték el a világot, amely nem külső fizikai törvényeknek engedelmeskedik, hanem a harmóniára törekvő lélek mozgatja.
Meglátni a környezetben az emberit, észrevenni a mikrokozmosztól a makrokozmoszig azt, ami hasonlít az emberre, és megpróbálni ábrázolni azt. És fordítva is: az emberben fölfedezni a természetet, a világot kicsiben. Tulajdonképpen Rudolf természettudósainak és filozófusainak eszméit próbálta megjeleníteni Arcimboldo a festészet eszközeivel. Ha valaki a kor gondolatvilágában jártas, annak korántsem meglepő, sőt,megjósolható, szinte kiszámítható lehet az arcimboldói “antropomorf festészet” megszületése. Ha az Arcimboldo-féle megoldások eredetét keressük, az átváltozásokét, ahogyan a tárgyak arcmássá, a tájak figurákká lesznek, érdemes Ovidiuszt is fölemlegetni, az akkortájt újra, sokadszorra fölfedezett Metemorphosest, amelyet a „pogányok Bibliájaként” használtak, kútfőként kezeltek Balassitól Shakespeare-ig és Raffaelótól Rubensig oly sokan.
Az, hogy az Archimboldo-féle képek szó szerint is metamorfózisok: tengeri lények, növények, gyümölcsök, vagy éppen egy halom könyv változik át előttünk emberi arcmássá, az nyilvánvaló, de metamorfózison megy át a képzőművészeti ábrázolás nyelve is. Ahogyan a mondatok önálló jelentésű szavakból épülnek, éppen úgy építkezik az arcimboldói kép „mondata” is. Az ábrázolt valóságos tárgyak mind tulajdonképpen annak a bizonyos valóságfölötti lénynek a megnevezéséhez használt szavak. Az empírikus világtól való fölemelkedésről van itt szó, s a valóságnak ez a következő grádicsa nyilvánvalóan összefügg egyfelől a platóni ideákkal, másfelől meg a szürrealizmussal ... Egyetlen képben két ábrázolat”, vagy ahogyan a huszadik századi újrafefedező, Salvador Dali fogalmazott, „egyetlen állításban két igazság”. Sőt két egymással ellentétes „igazság”. Az 1989-es nagy velencei kiállítás óta, amelyre igyekeztek összeszedni sok olyan képet, amelyik ilyesféle hatásokkal élt, a művészettörténet Arcimboldo-effektusnak nevezi ezt a módszert.
Sok éve, még az Iparművészeti Főiskola plakátrajz stúdiumain jutott eszembe, hogy éppen a plakát, amelyet olykor nagyon messziről látunk meg, máskor viszont szinte beleütközünk, szóval az utcai falragasz különösen alkalmas médiuma volna a kettős jelentésű ábrázolásoknak. Egyik kép a távoli szemlélőnek, a másik meg annak, aki hajlandó közelebb jönni. A műfaj megújítása is eszembe juthatott, hiszen eladdig a plakátot úgy tartották számon, mint a legegyérteműbben fogalmazó és áttételekkel a legkevésbé sem bíbelődő entitást. Tartalmi okokból is izgalmas volt akkoriban az egy képben látszó több ábrázolat kérdésének felvetése, hiszen az elrejtett üzenetekre vadászó cenzorok korában éltünk. Vagy már a cenzorok bosszantásának korában? Az úgynevezett alkalmazott művészetek esetén - tanult szakmám, a plakát és a könyvillusztráció ilyenek – mindig felmerül a csorbuló önállóság problémája is. Nos, azt hittem, lehet naivul, a második, a gyakran elrejtett ábrázolat álcájában nagyobb szabadságot élvezhetek. A szabadság fogalmának tágasságába persze beleértendő a választás lehetőségében megbúvó kényszer is: döntenünk kell, itt nem kész panelek vannak, csupán lehetőségek. A néző voltaképpen alkotótárs: állást foglal a kép jelentéseinek egyike mellett. Vagy nem vállalja és föladja. Szabadságra vagyunk ítélve. Talán nem véletlen, hogy a mélabúra hajló Hamletet, ezt az egzisztencialista-előfutárt is azzal a szokásával jellemezte Shakespeare, hogy szabálytalan felhő-formákban képeket láttatott vele.
- Isten engem, valóságos teve alakú.
- Nekem úgy tetszik, menyéthez hasonlít.
- A háta olyan, mint a menyétnek.
- Vagy inkább cethalforma?
- Nagyon hasonló a cethalhoz.
Vannak képek, melyeket nem elég csupán nézni, meglátásukhoz némi beleérző képesség is szükségeltetik. A fenti szövegből úgy tetszik, Polonius birtokában volt ennek a képességnek, vagy legalább eljátszotta, hogy a kötekedő Hamlet kedvére tegyen. Persze ez a képesség fejleszthető is. „Nova invenzione di speculazione”, vagyis a vizsgálódás új módszere – ajánlotta Leonardo, mintha programot akart volna adni a művészet megújítására, melynek lényege, hogy vakolatfoltokban, felhőgomolyokban, színes kavicsokban a művészi képzelet új, gazdag imágókra lelhet. - „Csupán a falnak kell vágni egy festékekkel teli szivacsot, olyan foltot hagy majd, melyben szép tájékot lehet látni, emberi fejeket, különböző állatokat, csatajeleneteket, szirteket, tengereket, fellegeket és erdőket meg más hasonló dolgokat.” Ha hihetünk a művészetek kezdetével foglalkozó kutatók némelyikének, már az altamirai ősember is úgy látott munkához, hogy a barlangfal domborzatába, elszíneződéseibe „belelátta” a megfestendő állat képét. Ha így is történt, az elmélethez tartozó magyarázat, hogy tudniillik ez a belelátós munkálkodás valami ősemberhez illő primitív alkotói forma lenne, aligha helytálló. Két alapvetően különböző reprezentációs rendszer – nevezzük ikonikusnak és szimbolikusnak - együttes jelenlétét feltételezi az ilyen ábrázolás, vagyis meglehetősen bonyolult agyi működést. A tudósok bizonyára azt mondanák, az ösztönösebben dolgozó jobb félteke és a tudatosabb bal félteke összehangolt működése a kulcs. A „belelátós”, vagy a kettős jelentésű képek zöme, melyeket a 21. század embere a játékossággal hoz összefüggésbe, gyakran komoly intellektuális spekulációk eredménye volt. Elegendő, ha felidézzük Giuseppe Arcimboldo furcsa, allegorikus kompozícióit. A természeti formákból, állatokból, növényekből szerkesztett arcmások számunkra könnyed, vidámnak tetsző elmeszülemények, holott akár a manierizmus emblémává tömörített esszenciáját is láthatnánk bennük. Legjellemzőbb képeit Prágában, a sokak által elmeháborodottnak tartott II. Rudolf udvarában festette. Túlfinomult dekadencia, apolitikus elzárkózás az egyik nézőpontból, egész Európára kiterjedő szellemi vonzerő, minden újdonságra nyitott, sőt meglehetősen szabad kulturális légkör, ha a másik oldalról nézzük. A középkori mágia és az újkori természettudomány jól megfért együtt Prágában, sőt nemritkán egymással összemosódott. Kepler, Bruno, Dee. A Prágában forgolódó természettudósok világszemlélete alapvetően antropomorf volt: egyetlen élő, gigantikus szervezetként képzelték el a világot, amely nem külső fizikai törvényeknek engedelmeskedik, hanem a harmóniára törekvő lélek mozgatja.Meglátni a környezetben az emberit, észrevenni a mikrokozmosztól a makrokozmoszig azt, ami hasonlít az emberre, és megpróbálni ábrázolni azt. És fordítva is: az emberben fölfedezni a természetet, a világot kicsiben. Tulajdonképpen Rudolf természettudósainak és filozófusainak eszméit próbálta megjeleníteni Arcimboldo a festészet eszközeivel. Ha valaki a kor gondolatvilágában jártas, annak korántsem meglepő, sőt,megjósolható, szinte kiszámítható lehet az arcimboldói “antropomorf festészet” megszületése. Ha az Arcimboldo-féle megoldások eredetét keressük, az átváltozásokét, ahogyan a tárgyak arcmássá, a tájak figurákká lesznek, érdemes Ovidiuszt is fölemlegetni, az akkortájt újra, sokadszorra fölfedezett Metemorphosest, amelyet a „pogányok Bibliájaként” használtak, kútfőként kezeltek Balassitól Shakespeare-ig és Raffaelótól Rubensig oly sokan.
Az, hogy az Archimboldo-féle képek szó szerint is metamorfózisok: tengeri lények, növények, gyümölcsök, vagy éppen egy halom könyv változik át előttünk emberi arcmássá, az nyilvánvaló, de metamorfózison megy át a képzőművészeti ábrázolás nyelve is. Ahogyan a mondatok önálló jelentésű szavakból épülnek, éppen úgy építkezik az arcimboldói kép „mondata” is. Az ábrázolt valóságos tárgyak mind tulajdonképpen annak a bizonyos valóságfölötti lénynek a megnevezéséhez használt szavak. Az empírikus világtól való fölemelkedésről van itt szó, s a valóságnak ez a következő grádicsa nyilvánvalóan összefügg egyfelől a platóni ideákkal, másfelől meg a szürrealizmussal ... Egyetlen képben két ábrázolat”, vagy ahogyan a huszadik századi újrafefedező, Salvador Dali fogalmazott, „egyetlen állításban két igazság”. Sőt két egymással ellentétes „igazság”. Az 1989-es nagy velencei kiállítás óta, amelyre igyekeztek összeszedni sok olyan képet, amelyik ilyesféle hatásokkal élt, a művészettörténet Arcimboldo-effektusnak nevezi ezt a módszert.Sok éve, még az Iparművészeti Főiskola plakátrajz stúdiumain jutott eszembe, hogy éppen a plakát, amelyet olykor nagyon messziről látunk meg, máskor viszont szinte beleütközünk, szóval az utcai falragasz különösen alkalmas médiuma volna a kettős jelentésű ábrázolásoknak. Egyik kép a távoli szemlélőnek, a másik meg annak, aki hajlandó közelebb jönni. A műfaj megújítása is eszembe juthatott, hiszen eladdig a plakátot úgy tartották számon, mint a legegyérteműbben fogalmazó és áttételekkel a legkevésbé sem bíbelődő entitást. Tartalmi okokból is izgalmas volt akkoriban az egy képben látszó több ábrázolat kérdésének felvetése, hiszen az elrejtett üzenetekre vadászó cenzorok korában éltünk. Vagy már a cenzorok bosszantásának korában? Az úgynevezett alkalmazott művészetek esetén - tanult szakmám, a plakát és a könyvillusztráció ilyenek – mindig felmerül a csorbuló önállóság problémája is. Nos, azt hittem, lehet naivul, a második, a gyakran elrejtett ábrázolat álcájában nagyobb szabadságot élvezhetek. A szabadság fogalmának tágasságába persze beleértendő a választás lehetőségében megbúvó kényszer is: döntenünk kell, itt nem kész panelek vannak, csupán lehetőségek. A néző voltaképpen alkotótárs: állást foglal a kép jelentéseinek egyike mellett. Vagy nem vállalja és föladja. Szabadságra vagyunk ítélve. Talán nem véletlen, hogy a mélabúra hajló Hamletet, ezt az egzisztencialista-előfutárt is azzal a szokásával jellemezte Shakespeare, hogy szabálytalan felhő-formákban képeket láttatott vele.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése