ÁSÍT? ÜVÖLT?

Lenin levette a kalapját és meglazította a nyakkendőjét:
- Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszander Alekszandrovics?
A könnyű tengeri szél fölkapta a szavakat, és madárcsicsergést, meg virágillatot kevert közibük.
Bogdanov nyerésre állt. Megszokta a durva hangot, azzal is számolt, hogy ellenfele lélektani eszközöket is bevet, apja említése azonban célba talált. Éppen lépni készült, de abbamaradt a mozdulat. Még egyszer végigszámolta a lehetséges variációkat. Biztosra akart menni, de titokban arra is számított, hogy a hangoskodás újra az asztal köré vonzza a szétszéledőben lévő társaságot. Nem kis elégtétel volt számára „a párt kőszáli sasának” legyőzése, és persze nem volt mentes a hiúságnak nevezett emberi gyarlóságtól, szerette volna, ha győzelmét mások is látják. Nem volt kétsége, Lenin nem fogja föladnia partit, akkor is bízik valami váratlan fordulatban, ha józanésszel már nem lehetne ilyesmire számítani.
Egy ütésben felejtett tiszt, egy váratlan villa, vagy a lépéskényszeres patt, a végjátékok réme, meg még sok minden megeshet, és Bogdanov tudta magáról, hogy bár jobban sakkozik , de nem elég pragmatikusan. Gyakran egy szépnek vélt fordulatért, egy látványos megoldásért lemond a biztosan célravezető, de unalmasnak ítélt húzásról.
A társaság nem véletlenül oszlott szét. Akik értettek a sakkhoz, a huszár c7-re történő ütése után már szedelőzködni kezdtek, akik meg nem, azok is megérezték előbb utóbb, hogy illendő más foglalatosságot találni. Ladiznyikov távozott utoljára meg persze Natalja Malinovszkaja, Bogdanov felesége, tekintetében nem kis aggodalommal. Egyedül Gorkij maradt, ő is csak a házigazdai kötelesség okán.
Lenin előző nap érkezett a szigetre. A kikötőbe kisereglett emigránsok már jócskán felöntöttek a garatra, mire a harmadik nápolyi hajóból végre kiszállt Lenin. Kalaposan, öltönyben, s a karjára vetett felöltővel furcsán mutatott a májusi zsibongásban. A két sovány utazótáska, amelyet egy hordár cipelt utána, arra engedett következtetni, hogy nem kíván sokáig időzni Caprin. A fogadás egyetlen szertartásos pillanata a vezényszóra felhajtott vodka volt. A hosszú várakozás alatt meglehetősen felmelegedett „vizecskét” Zinovij Alekszejevics Peskov (akit Lenin, igaz Sverdlov néven, már jól ismert) a régi aforizmával mentegette: éhezni hetekig képes az ember, víz nélkül három napot bír ki, vodka nélkül viszont legfeljebb pár órát. A napbarnított oroszok úgy nevettek, mintha először hallották volna.
Lenin türelmesen megvárta, hogy végigcsókolja az összes kapatos forradalmár, majd azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy fáradt a hosszú utazástól. Gorkij intézkedett: másnap délelőtt 10-kor vár mindenkit a Villa Spinolában, akkor üljön össze a rég tervezett „cобрание”.
Az eseményt dokumentáló híres fotográfia a villa teraszán készült. Fotó-sorozatnak kellene inkább nevezni, az igazi témája a szereplők fogyatkozása. A képek jóindulatú szemlélője akár azt is hihetné, hogy a Lenin iránti tapintat késztet eltávozásra egyre több szereplőt, holott jóval az események után, a fotó későbbi publikációi során retusálták le a kegyvesztett elvtársakat. Először Peskov tűnt el, aztán V. Bazarov-Rudnev, majd egy azonosíthatatlan alak, akinek csak a keresztbe vetett lába lógott be a kompozícióba. A parti végjátékához közeledve azonban a jelenlevők mindegyike azt érezhette, célszerűbb nem lenni jelen a mattnál. Vagy ami még rosszabb, a feladásnál. A törülköző bedobásánál. Kínos pillanat. Filozofikusan és politikai síkon is föltehető a kérdés: Föl szabad-e adni a partit, amely már nyilvánvalóan vesztésre áll? A feladás a gyengeség jele. Nyilvánvalóan alkalmatlan vezető szerepre az, aki feladja a játszmát, aki elhagyja a süllyedő hajót, aki képtelen kitartani a végsőkig.
De persze ott a másik nézőpont is. Minden néző számára nyilvánvaló, hogy elveszett a parti. Látható, hogy nincs olyan húzás, amellyel menthető lenne a helyzet, vagy akár csak elodázható a vég. Ha ezt nem látja meg, ha képtelen észrevenni a nyilvánvalót, ha még bizakodna ebben a helyzetben, azzal csak a saját korlátait bizonyítaná. Innen már csak egy ostoba játssza tovább a partit, egy „idiot”.
Mit hihet Lenin ebben a helyzetben? Hogy Bogdanov mellényúl egy bábúnak, hogy rosszul lesz, váratlanul meghal, kitör a Vezuv, esetleg leszakad az ég. A Vezuv kitörését nehéz befolyásolni, de Bogdanov még alakítható:
- Mi az apja faszát gondolkozik annyit? - a mondatból azt kell kihallani, nem is annyira Bogdanovnak, mint inkább a tábla körül lézengő bolsevikoknak, hogy ha ő, Lenin is ennyit töprengett volna minden lépés előtt, akkor koránt sem állna vesztésre a parti. Bogdanov ültében megemelkedett, izmain, idegein már végigfutott a mozdulat: bástya üt h3-ra, de a durva szavak visszadöbbentették. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
Ekkor jutott Lenin eszébe az ásítás. A partit képtelenség megnyerni, már döntetlenre sem menthető. A tábla lesöprése, vagy véletlen feldöntése a tanuk miatt nem valósítható meg, ráadásul Bogdanov talán még arra is képes, hogy visszaállítsa a bábukat, ettől még az is kitelik, hogy minden nyavalyás paraszt pontos helyére emlékezzék. Marad az ásítás. Ezzel jelezhető, mennyire nem fontos számára az egész, hogy mily módfelett unja. Szeme sarkából figyelte Zseljabuszkijt. Behelyezte a lemezt a dobozba, fejére borította a fekete kendőt, két ujja közé fogta az exponálózsinórt és hüvelykujját a gombra tette. Most. Lenin hosszút és hatalmasat ásított. Ebben a pillanatban kattant a fényképezőgép. Az expozíció az erős délelőtti fény miatt gyors volt, egy pillanat. Vlagyimir Iljics szája kitátva, Gorkij, aki a fényképezőgéppel szemben érzékeli a helyzet visszásságát, de már tehetetlen, Bogdanov még mindig az elindított, majd megdermedő mozdulat pózában.
*
A történet B verziójának alapja ugyancsak a Jurij Zselajbuzsszkij által készített fotó. Minden részlet ugyanaz, csakhogy Lenin nem ásít, hanem üvölt. Torkaszakadtából. Gorkij memoárja hitelesíti az új értelmezést, a Lenin halálakor írt visszaemlékezésben eleveníti fel a Caprin töltött napokat, s azt is, mennyire dühös volt nagybecsű vendége az elvesztett parti miatt. Tajtékzott és ordibált. A párt első embere, a kőszáli sas nem bírt uralkodni magán. …
*
Tegnap este Sz P-rel próbáltuk megfejteni a százkét éves képek titkát. Ekkor jutott eszembe, hogy valamikor írtam egy novellakezdeményt az egyik fotó alapján. Így kezdődött: - Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszander Alekszandrovics?

PALINDRÓMA

IN GIRUM IMUS NOCTE ET CONSUMIMUR IGNI

Ismeretlen szerzőtől származó felirat a firenzei Battistero padlóján. (A fordítás apámé: Körbefutunk éjjel és elemészt minket a tűz.) Olyan régi, hogy már Dante is olvasta, sőt állítólag a Divina Commedia utolsó sorainak ihlető forrása volt.

Miként a mérnök, ki a kört szeretné
megmérni, töpreng, hogy titkába lásson,
de mérő elvét hasztalan keresné:
ollyá tett engem ez uj látomásom
töprengve tudni, hogyan egyesűle
kör a képpel, s hogy árad át egymáson,
de szárnyam ahhoz hasztalan feszűle -
mig villám fénye tárta szememet fel
és égő vágy ekként teljesűle.
Csüggedtem volna, lankadt képzelettel,
de folyton-gyors kerékként forgatott
vágyat és célt bennem a Szeretet, mely
mozgat napot és minden csillagot.

A keresztelőkápolna padlófeliratának magyarítása nyersfordításnak jó csak, mert a latin mondat formai bravúrját, hogy balról jobbra és jobbról balra is ugyanazt olvashatjuk, nem sikerült megoldania, (igaz, apu meg sem kísérelte). Hasonló, palindrómában írt feliratok egyébként előfordulnak más keresztelőkutakon is. A leghíresebb a Konstantinápolyban a Hagia Sophia előtti kúton ez a görög írás: ΝΙΨΟΝ ΑΝΟΜΗΜΑΤΑ ΜΗ ΜΟΝΑΝ ΟΨΙΝ (Nipszon anomémata mé monan opszin: Mosd le a vétkeket, ne csak az arcot.)
Töröm a fejem egy ideje, hogyan lehetne palindrómába áttenni a titokzatos firenzei szöveget. Rohadt nehéz. A palindróma távoli rokona az anagramma, ilyet sokkal könnyebb írni, úgy kell, hogy mindkét sorban ugyanazok a betűk szerepeljenek.
Körbefutunk éjjel és elemészt minket a tűz.
Emlékem tíz kőtükrén éjente bús szél fúj át.
Ez a két sor meg is jelent a Körzővel rajzolt víz című kötetben, Szőcs Géza csóválta is a fejét (írott könyvkritika formájában megvalósuló fejcsóválásra tessék gondolni), észlelvén a megkerült problémát.
Próbálkoztam azzal is, hogy pontosan ugyanannyi betűből (32) álljon a fordítás, mint az eredeti:
Fut az éj körbe velünk és tüze elemészt.
Megkíséreltem időmértékes formációt fabrikálni:
Körbe ha fordul az éjjel, utasából mind hamu válik.
És végül itt egy palindrom képvers (inkább a firenzei mondat apropóján, semmint alapján,) egy tükörvers, egy szófeszület, egy betűkorpusz, amely ugyanaz, ha balról jobbra, és ha jobbról balra olvassuk (vigyázat, ebben az esetben az elejétől a végéig, illetve a végétől az elejéig olvasatra nem vonatkozik az azonosság).

AZ ÓRASZÁMLAPOK...

Christiano Ronaldoé a legszebb gólért járó Puskás-díj. Hm. Ugyanazt a tekintélytisztelő szervilizmust látom a döntés mögött, mint Obama Nobel-díjánál. Szívem szerint persze a Fulham-ben focizó Gera Zolinak adtam volna, a „barátomnak” mondják a gyerekek, miután egyszer egy útlevélvizsgálatra várva másfél percig beszélgettem vele. A MU-nek lőtt felpörgetős-ollózós gólja volt akkoriban az egyetlen magyar vonatkozású hír az ausztrál lapokban. De az igazi a grafit-gól! Ki ismeri Grafite-ot, a Wolfsburg brazil csatárát? Remélem, legalább a grafikusok igen! Olyan megalázó gólt lőtt, nem jó szó, rajzolt, firkantott, surrantott, szellentett a Bayern Münchennek, hogy a bajorok még most sem ocsúdtak föl teljesen. Az interneten azért megkereshető, ahogy kiismerhetetlen testcselekkel négy-öt hátvédet összegabalyít, lefekteti a kapust, még tán egy jóéjt puszit is ad a buksijára, aztán olyan könnyed eleganciával sarkalja a balsarokba a lasztit a földbe gyökerező bokák között, hogy álmodni sem lehetne szebben.
*
Zümi szokásos évzáró partiján, ahová "asszonyszemély még be nem tette a lábát", és a falakról mosolygó trófeáknak is terebélyes agancsa van, (Afrikában vadászta őket a papája, aki valaha az én papám biosz tanára volt), szóval az idei évrekesztőn Szemadám Gyuri meglep új könyvével: Emlékkönyv. Az első írás miatt vagyok jogosult az ajándékra (Szerényi Gáborral közös kiállításunk megnyitója), de az utolsó hat meg legjobban, abban is ez: kétfillérrel koronázott svájcisapka. És hogy nem magyarázza ...!
*
Bezárt a klímacsúcs Koppenhágában. A jóakarat megvolt, de eredmény alig. A korifeusok hazaspricceltek karácsonyfát állítani. Kié a nagyobb! A miénk már legalább öt méter. Amikor ideköltöztünk, akkor vettük, térdig érő korában. Cserépben állt, lógtak rajta a szaloncukrok meg a színes villanykörték, ahogy kell. Aztán kiültettük a kertbe. Jól érezheti magát, mert nagyon beindult. Néha le kell metszeni egy-egy ágából, rálóg a csapra, vagy nem lehet tőle a garázs oldalára akasztott létrához férni. Ezeket a gallyakat vittük be a szobába szenteste. És énekeltünk a jóakaratú emberekről.
*
Karácsony a világ túloldalán: János írja, hogy Melbourne-ben, a magyarok karácsonyi ünnepségén B. Laci az én versemet olvasta föl. Próbálok rájönni, miért vagyok meghatódva. Ha egy képem valahol mutogatják, semmi orrfacsaró szentiment nem tör rám, a versnél meg … Na jó, inkább megpróbálom elképzelni az angyalokat odaát strandpapucsban, napszemüveggel; és idekopizom azt a bizonyos verset:

Miatyánk,
ki vagy a fűben, a fában,
lepkeszárnyba rajzolt,
szimmetriában,
verőfényben és hóhullásban,
hajnali havakban mosakvó madárban,
a csigaházban,
kagylóban visszhangzó árapályban,
táguló gyűrűiben a víznek,
évgyűrűiben a fának,
Tejútban,
gyöngyházfény-Göncölökben,
és félholdjában a körömágynak,
abban, ahogy borzongás szalad a bőrön,
ahogyan szóra szó jön,
a szívverésben és a lélegzetben,
meg ahogy az emlékezetben
fölizzik valami rég
elfelejtett semmiség:
illatban, ízben és tapintásban,
Miatyánk az elmúlásban
ki vagy?
*
Meghalt Somos Miklós. Karácsonykor. Angyali festő volt. Szelíd műveiből szakralitás és líra sugárzott. És a személyiségéből is. Nem csak művelője, tudósa is volt a képzőművészetnek.

Az óraszámlapok fölül maholnap
letördelik az összes mutatókat,
de tengelyén az árva csillagoknak
az átdöfött szívek tovább forognak.

A SZÉTGÖRGETETT PANORÁMA

Üzenet Perzsiából: a VitrinRooz nevű virtuális galériában december 5-től 23-ig vannak kiállítva a munkáim (ott maradnak tovább is, csak már nem a nyitólapon). Valami elégtétel félét érzek a 2001-ben elutasított vízumkérelem után. Akkor Teheránban a Honarmandan Galériában Dórával volt közös kiállításunk – a képek mehettek, én nem (Dóra meg szolidáris volt). Kedves irániak, máig sem értem, mi volt a baj velem.
*
V.Á. műgyűjtő és bortermelő barátom váratlanul megtalálja a sok éve kölcsönvett grafikáimat. (A saját lakásomra találtam ki a szót: vesztőhely, de az ő házára is megáll.) Adná is vissza, de meggondolja magát: - nincs kedved cserélni? Amit ajánl néhány Schnitzler linó. Expresszív, látomásos világ, erős, határozott formák. Sose hallottam róla. Megnézem a háromkötetes Kortárs Művészeti Lexikont (ami a 20. századi magyar művészetről szól): nincs benne. Az Interneten se jobb a helyzet. Szerencsére Kovalovszky Márta fejből „köpi”: a szocialista művészcsoport egyik legtehetségesebb tagja, nagy ígéret maradt, harmincegynéhány évesen munkatáborban pusztult el. (Márta egyébként remek vacsorával is kiegészíti a fejtágítást.) Szóval fontos művész, a legjobb úton, hogy örökre elfelejtsék. A mi falunkon még ott lóg egy darabig: Schnitzler Jánosnak hívták.
*
Sakk. El lehet-e táncolni egy sakkpartit? A Botafogo Táncegyüttes megpróbálta a lehetetlent. Kétféleképpen is érint a dolog, egyrészt Dalotti Tiborral, a kitaláló-rendező-látványmester-koreográfussal egy utcában lakunk, s ő hívott, néznénk meg a csapat legújabb produktumát; másrész meg egy sakkparti filmre vitelén dolgozom lassan egy éve – s mivel a lassan szó nem csak a közelgő évfordulóra utal, hanem a munka tempóját is jelöli, ezért némi ösztönzést is reméltem a lendületesebb társművészektől. Hogy a lehetetlent mennyire sikerült megoldaniuk, azt számszerűsíteni is lehetett volna az előadás végén a díszlet részét képező sakkóra gombjának megnyomásával: a taps hossza rekordközeli érték volt. Ja, majd elfelejtettem, egy harmadik dolog miatt is megmelegszik a szívem a Botafogó hallatán, ott van Rui műterme, Rio Botafogo nevű kerületében, onnan vágtunk neki a Cukorsüvegnek, indultunk meccsre a Maracanába, vagy sétáltunk el a Botanikus kert felé. Este meg a tangó. Persze Botafogóban.
*
A költő – ránézésre inkább pimaszul fiatal diáklány, ráadásul az ajándékba hozott verseskötet (Nélkülem élek) már hat éves, 2003-ban jött ki. Akárhogy nézem, akkor még javában tinédzser volt a szerző. A mesterség viszont a kisujjában, akár egy költészettan professzornak. Könnyedén játszik a formákkal, ritmus, rím dolgában megfoghatatlan. Játszik, pedig a tartalom igencsak komoly: melankolikus, filozofikus, koncentrált és jelképes. Nem is tudom máshoz hasonlítani, csak József Attilához. Ő volt már igazi költő ilyen kamasz korban, meg persze az ő neve skandálható el önálló adoniszi sorként: – υ υ – υ Egy daktilus és egy trocheus, (illetve spondeus). A mi poétánk neve: Follinus Anna.
*
Balázs Zoltán elhív a Tháliába, a Maladype színtársulat a Leonce és Lénát játssza. A különös előadás szinte a közönség előtt születik meg, a huszonöt jelenetre bontott történet mindegyik részét négy változatban dolgozták ki, és az est hangulatának, illetve a játékba bevont közönség igényének megfelelően válogatnak köztük. Akad, amit két változatban is látunk. Alternatív színház, szó szerint az. Érződik, hogy megújul a darab minden este, képtelenség rutinból megoldani a dolgokat, és a mezítlábas színészek (akrobaták, táncosok, atléták egy személyben) élvezik a kihívást. Zoli, a rendező kívülről kommentálja az eseményeket, illetve fokozatosan átemeli a nézőteret is körön belülre. Eltűnnek a különbségek, együtt gondolkodik a rendező, a színész és a néző. A Ruszt Jóska féle „beavató színház” jut eszembe, amely annak idején, Kecskeméten oly izgalmasan „más” volt.
*
Még a Népszabi is dicsér – írja egy sms-ben GFeri. Töröm a fejem: ki lehetsz te, G. Feri? Mindenesetre megveszem a lapot. Rózsa Gyula ír a fehérvári kiállításról. A konklúzió: él még a plakát. Szeretném, ha igaz volna, de ha múzeumban rendeznek plakátkiállítást – a stukkódísz alatt (ez a cikk címe) – az egyúttal azt is jelenti, hogy az utcáról, az igazi helyéről már régen kiszorult.
*
Tamás egy szatyor könyvvel érkezik. Talán kárpótlás az elmaradt Fradi-Honvédért. (Pedig nem tehet róla, épp be volt tiltva a pálya az aktuális randalír miatt.) A csomag tetején Vasadi Péter új könyve: Kenyeret adtál… prózai írások. Idemásolom a végét. Gyanús nekem, hogy senkit sem akarok meggyőzni. Kell lennie ebben valami gőgnek. Átgondolom. Nem, ebben nincs. Ám ez a szó, meggyőzni, ez viszolyogtat. Miféle gyümölcse van egy győzelemnek? Akkor mit teszek, s hogyan? Elmondom, én hogyan látom a dolgot. De ezt erősen. Különben szétgörgetem csak a panorámát, mint egy tekercset.
Azért az se semmi. Szétgörgetni a panorámát! Ezt nagyon irigylem.

KÖLDÖKNÉZÉS

avagy az igazi Éva Képeskönyveket lapozok. Képzőművészeti albumokat. Az Albertinában vásárolt Dürer katalógus Ádámot és Évát ábrázoló rézkarcához érek. Százszor láttam már, emlékezetből felmondanám minden részletét, most mégis az újdonság erejével fog meg valami. Döbbenten konstatálom, mily sok további kérdést vet fel a kép legnagyobb paradoxonja: az első emberpárnak köldöke van. Egymás után kapom le a könyveket a polcról: vajon akad-e olyan ábrázolat, amelyen nincsen köldöke Ádámnak és Évának. Egyet sem találok. Nagy ritkán előfordul ugyan, hogy egy elébük hajló fügefalevél, vagy ruhadarab kétségessé teszi, ott van-e mögötte a köldök, de sima hasfalat, köldök nélküli felületet sehol sem lelek. Meglepő az eredmény, valami jelképeset látok benne. Pontosan tudják az alkotók, nem szabadna köldököt rajzolniuk, hiszen paradicsomi őseik nem emberi módon születtek meg, mégsem mondanak le a látszólag oly mellékes pici lyukakról.
Vajon túl hivalgó gesztus lenne egy művész részéről az, ha az isteni teremtést imitálva ő is köldök nélkül alkotná meg teremtményét? Aligha ez a megfelelő magyarázat, hisz itt inkább ábrázolásról van szó, nem a teremtés megismétlése az alkotás, csupán a teremtés eredményének lemásolása. A művészek azonban mégsem „másolnak”, kivétel nélkül mindnyájan, akik Ádám-Éva képek festésére, vagy rajzolására adták a fejüket, a valóság hiteles bemutatása helyett egy ideát ábrázolnak, olyan lényeket, akik bár nem igazak a fogalom hagyományos értelmezése szerint, de megjelenítenek – jelképeznek – valami sokkal fontosabbat.
A köldök a folyamatosság, az örökség, az időbe ágyazottság szimbóluma. Egy képzőművész számára az origó. A Teremtő munkájának gyümölcse lehet a köldök nélküli emberpár, de a művészek számára úgy látszik, a köldökzsinórok, a köldökcsapok, köldökcsonkok, a köldöklukak valamiért mégiscsak fontosak. Nem adják oda, nem áldozzák föl, még ha tudják is pontosan, hogy eljárásuk legalábbis kétséges. Szórt fény, puha árnyékok, pasztell tónusok. Az ablakra ragasztott pauszpapír letompítja a színeket. Máskor meg éppen az éles fény, ami érdekel. Ahogyan körülírja a részleteket, teret ad a formáknak. Napok óta rajzolom, festem jószerivel ugyanezt a beállítást. Állva dolgozom, hogy a has izmai ne ernyedjenek el. Az állvány mellé támasztva áll a négyzetes tükör. Nagyjából ugyanakkora, mint a vászon: fél braccio, ahogyan tanultam. Voltaképp önarckép ez is. Önarcmás … az arc maradjon ki … ön-más. Köldökrajzoló vagyok. Köldökfestő. Köldöknéző. Tudom, a l’art pour l’art léhasága sugárzik a szóból; lesz, aki majd nihilizmust emleget. Dürer meztelen önportréjának reprodukciója fekszik előttem, ezüstvessző-rajz, fedőfehérrel, zöldes papíron. Egy másik nyitott könyvben Leonardo Vitruvius-tanulmánya. A tökéletes szimmetria központja természetesen a férfiakt köldöke. Talán az albumok lapozgatásával kezdődött, azzal, hogy észrevettem, a régi festők egy harmadik szemet láttak a köldökcsonk helyén. Kontraposztban ácsorgó Szent Sebestyének hasfala mögé futnak be a távlattan húrjai, s a szemsugár nyílvesszői máris pattannak róluk tovább, a messzi rezgő enyészpontok iránt. Az átlőtt testű szép férfiak festői biztosan azt mondanák, a perspektíva felfedezésével kezdődött minden. A távlattan misztériumával. Azzal a napfényes firenzei délelőttel, amikor Filippo Brunelleschi megjelent a még csak épülő dóm kapujában, a hóna alatti mappában avval a bizonyos lyukas képpel, a fél braccióssal, és a hozzá tarozó tükörrel. Tessék csak előrehajolni és bekukkantani a lyukon – ajánlgatta a bámészkodóknak. A képecske nem maradt meg, csak kortárs leírások tudósítottak róla, legendája azonban nőttön nőtt, gyűltek a kultúrtörténeti hivatkozások, a művészetfilozófiai utalások, amelyek az újkori művészet köldökét látták abban a lyukban.
*
Bizonnyal sokaknak eszébe jutott már, eljátszottak legalább egyszer a gondolattal, mennyivel egyszerűbb is lenne a világ, ha mindenki azonos nyelvet beszélne benne. A nyelvek bábeli összezavarása előtti boldog idők visszaállítására olykor grandiózus összeesküvések szövődtek, császárok, pápák, diktátorok irodáiban munkálták ki a majd minden részletet figyelembe vevő tervezeteket, leiratokat, ukázokat, de valahogy mindből kifelejtődtek az édesanyák, akik csak dalolták tovább ugyanazokat az altatódalokat, amelyet már az édesanyjuk is énekelt. Nekik mindig elfelejtették elmagyarázni a globalizáció nagyszerűségét. Így aztán hamvába hótt minden nagy kísérlet, az emberek össze vissza habratyolnak, ki szuahéliül, ki tamilul, ki khmerül, vagy éppenséggel magyarul. Beszélik az anyanyelvet, különböző szinteken, ahogy bíróságokon, vásárokon, katedrákon és bordélyokban kelletik. Az azonos szavak és az azonos nyelvtani rendszer megléte mellett valamiféle érzelmi varázskört is feltételez az anyanyelv kifejezés. A könnyen körülhatárolható szókincs és nyelvtan mellett miféle indulatok terelnek társakat e körön belülre? Létezik-e vajon képi anyanyelv is? Nem nehéz észrevenni, ahogyan a nyelvi képes beszéd összefonódva a népművészet jel- és képvilágával kialakítja azt a szimbólumrendszert, amit aztán a közösség kulturális örökségként használ tovább, és talán védeni, őrizni is próbál. A jelképekben való gondolkodás a világ tanulásának, megértésének és használatba vételének legtermészetesebb útja. Ősi, génekbe kódolt szimbólumai, – s tegyük hozzá, a közösen létrehozott újabbak által identifikálja magát a nemzet. Az összetartozás élményét legtermészetesebben a verbális anyanyelv használata során élik meg az egy nemzethez tartozók, a vizuális anyanyelv használata pedig legtöbbször e kohézió ünnepibb megtapasztalása.
Valljuk be, a népművészetre oly jellemzőnek hitt formák esetén is zavarba jöhetünk, ha a képi anyanyelv idiómáiként szeretnénk azonosítani őket; gondoljunk csak azokra a vándormotívumokra, amelyek oly magától értetődő természetességgel bukkannak fel a világ különböző részein. Számomra a legmeglepőbb az volt, amikor egy falusi barokk templomban valahol Dél-Mexikóban, ugyanazt a festett növényi ornamentikát láttam viszont, amelyet az erdélyi kazettás mennyezetekről oly jól ismertem. Annyira belefeledkeztünk az élménybe útitársammal együtt, hogy még azt sem vettük észre, amikor bealkonyodván ránk csukták a templomkaput. Nehezebb azonban a helyzet, ha az úgynevezett magas művészet kapcsán kell a vizuális anyanyelv formáit észrevenni. Talán a distancia segít. Térben és időben távoli alkotások esetén könnyebb a helyzet. Egy 16. századi festményről könnyedén eldönthető, hogy Itáliában, vagy a Hollandiában készült, hogy spanyol, vagy német festő keze tartotta az ecsetet. Szakembernek sem kell lenni hozzá.
*
Napok óta olvasgatok: cédulákat, naplódarabokat szelektálok. Próbálom összegereblyézni azokat a feljegyzéseimet, vagy rátalálni azokra a fel sem jegyzett töprengéseimre, amelyek passzolnának ebbe a kissé ironikusan „köldöknézőnek” nevezett eszmefuttatásba nemzetről és a hazáról, örökségről és hagyományról, s e fogalmak új keletű válságáról. Napok óta gyűl az anyag, s döbbenten idézhetném Dsidát: …"e szót: magyar még le nem írtam". Beütöm a „keresés a dokumentumba” , és tényleg csak „magyarázatok” jelennek meg. Nem tudom, van-e másik nyelv, amelyik önmaga megnevezésével alkotott egyetlen szóval képes közölni, tudatni, értelmezni, definiálni, megvilágítani, elemezni, kommentálni, fejtegetni, megokolni, szájba rágni… Ha valaki tud ilyet, írja meg! És azt is, vajon leírhatná manapság egy költő: "Édes hazám, fogadj szívedbe…"
*
Néhány éve kiállításon mutatták be a munkáimat Hollandiában. A tárlat a hágai M. C. Escher Múzeumban volt. Természetesen nem véletlenül kerültem oda, geometriai paradoxonokat ábrázoló képeimet, rajzaimat gyakran hozzák összefüggésbe a holland művész munkáival. Az ő művei voltak az első két szinten, az enyémek pedig – kvázi az escheri oeuvre-ből történő továbblépésként - a harmadikon. A megnyitó előtt, az ilyenkor szokásos interjúk egyikén azt a kérdést kaptam, mennyire érzem hollandnak az escheri életművet. A kérdés olyan váratlanul ért, hogy újra elismételtettem, majd kitérő válaszomra – sosem jutott korábban eszembe, hogy ebből a szemszögből vizsgáljam a művész grafikáit – újabb, egyre makacsabb kérdések jöttek, s be kellett látnom, nem csak a riporterek számára volt fontos a kérdés. Ahogy egyre több stiláris jegyet idéztem föl, egyre biztosabban láttam, hogy a szigorú protestáns légkör, a holland építészet formai hagyományai, a festészetükre oly jellemző különös perspektíva és térszemlélet, illetve a filozófia és a természettudományok évszázados összefonódása jól rekonstruálhatóan előlegezték meg M. C. Escher színrelépését. Később a mester szülőföldjén, Leeuwarden környékén kerékpározva vettem észre, hogy a látszólag egyszerű, szinte tükörlap simaságú tájat, mennyire bonyolult csatornahálózat teszi kiismerhetetlenül komplikálttá, egyszóval escherivé. Tudom, megtanultam, hogy az európai és az arab kultúra motívumai, hatásai hogyan szövik át Escher művészetét, ma már mégis holland, nagyon holland művésznek látom.
Természetesen az interjú során, de más külföldi bemutatók alkalmával is sokszor föltették a kérdést, mi a „magyar” abban, amit csinálok. Mondják, hogy egy művésznek nem kell figyelnie arra, hogy a genius loci megjelenjék a műveiben, valószínűleg ott lesz az magától is. Talán így van, vagy inkább így volt sokáig. A kommunikáció szintjén színesnek és változatosnak tudott (remélt?) Európa rohamosan homogenizálódik. Persze nem a hőn áhított irányba, hogy gazdasági téren tűnjenek el a különbségek. Éppen a kultúra terén a leggyorsabb a változás. Csekélyke vigasznak is csak ironikus felhanggal nevezhető az a tendencia, melynek mentén az európaiként megismert kultúra is feloldódni látszik egy még átlagosabb világmasszában. Ma már nem diplomáciai vagy katonai eszközökkel győzedelmeskednek a nemzetek fölött álló pénzügyi nagyhatalmak; a média segítségével szereznek befolyást az emberek gondolkodása felett, s innen már csak egyetlen lépés a „megdolgozott” tömeg piaci meghódítása. A kulturális gyarmatosítás megelőzi, sőt tulajdonképpen fölöslegessé teszi a politikai gyarmatosítást. A kulturális értékrend fölötti médiafelügyelet nem csak a befogadó közönséget teszi kiszolgáltatottá, de a művészek zömét is, akik ha meg akarnak élni, nem úszhatnak szembe az árral. Döntsön a piac – hirdeti a kulturális imperializmus, s álszent jelszava nyomán a könnyen fogyasztható rózsaszín bóvli önti el „demokratikus művészet” címmel a világot.
*
Ha már a köldök kapcsán Brunelleschi elhíresült lyukas képéig jutottam, hadd időzzek a nagy találmányánál, a perspektívánál még egy darabig. Régies ízű szép szavunkkal mondva: a távlattannál. Felfedezése és elterjedése a képi ábrázolásban nem csak a művészetet változtatta meg. „Felerészben geometria, felerészben filozófia” – definiálták már a reneszánszban. A világ változott meg általa hirtelen és radikálisan. Az addig közösen érzékelt és mindenki számára egyformának tapasztalt világ. Nyilvánvalóvá vált, ha változik a nézőpont, megváltozik a látvány is, fölborul a kép minden eleme – és kiderül, hogy semmi sem örökérvényű többé. Azok az egyenesek..., az a sík..., azok a metszéspontok..., az a tér... mind-mind a magányos szemlélő pillanatnyi helyzetének csalóka függvénye csupán. Oda a világ kényelmes objektivitása: különbejáratú individuális világocskákra hullik szét minden. Mintha a Teremtő felelőssége zuhanna át hirtelen az első perspektivisták gyenge vállára. Átélik, hogy önerőből képesek a teremtésre, ám azt is, hogy a tökéletesség vágya illúzióvá oszlik – vagy legalábbis valami elképzelhetetlenül nagy távolságba, a végtelenbe húzódik vissza. Az az a kor, amelyben először élik meg – vagy ha úgy jobban tetszik, „fedezik föl” a végtelent. Ott a festmény alapsíkján, az ortogonális egyenesek „találkozási pontjában” matematikailag bizonyíthatóan, ám józan ésszel alig elképzelhetően ott a világ végtelensége. A perspektívarács – még ma is érezzük, az akkoriak számára még nyilvánvalóbb lehetett – szinte képi szimbóluma a végtelenségnek. A „végtelennel” éppen szemközt, a gúla csúcsában pedig az a bizonyos pont – „szemünk szöge”, „fölfedeztetik” az „Én”. Az individuum, a magára maradó ember. Elismerem, túlzásnak tűnhet az európai művészet fejlődését meghatározó, és más földrészek ábrázolási szokásaitól merőben idegen perspektívát okolni azért, hogy a közösségi élet, a társadalmat összefogó erők gyöngébbek errefelé, mint a világ más tájékán. Képzőművész vagyok, nekem ilyesmire jár az agyam. Ha mondjuk mezőgazdász lennék, akkor bizonyára a gabonatermelő nyugat és a rizstermelő kelet közti különbségben, a kétféle gazdálkodási formához szükséges társadalmi egymásrautaltság jelentős eltérésében venném észre ugyanezt a tendenciát.
Köldököket rajzolok, karcolok, festek. Lyukas képeket. Tudom, a köldökkel való foglalatosság a művészetekben a nihil szinonimája. A kívülállás hangsúlyozása. Kétségbeesett, vagy rezignált kísérlet az elkülönülésre. Nem tagadom, munkálnak bennem efféle indulatok is. Mégis azt szeretném hinni, hogy munkáim valahogy a köldöknézés rehabilitációivá válhatnak. Vajon lehet-e a köldök a folyamatosság emblémája? Az örökség vállalásának logója? Talán önhittség, talán önáltatás, mégis így gondolok rájuk. Persze a lyukas vászonhoz itt ezen a tájon társul egy újabb jelentés is. A zászlóból kivágott címer, a negatív jelkép, a nemlétező valami is lehet szimbólum. Ha úgy tetszik, az a lyuk a forradalom köldöke volt, vele kezdődött 56, vért is szabadott hullajtani érte. És jutnak eszembe a lyukak sorban, híres lyukaink, az a golyó ütötte Széchenyi koponyáján, az pika tépte Petőfi ingén, a gályarab prédikátorok vasláncának lyuka s az a buzogány szakította lyuk Bizánc kapuján, hogy a Flóra, Laura, Júlia, Léda, Csinszka, stb. nevekkel kapcsolatos lyukak költészet- és nemzetnemesítő hatásába momentán ne is merüljünk bele.

*
Ha vannak olyan jeles eredményei a tudományoknak, amelyek hatása a kultúrára és a művészetekre is meghatározó, akkor a heliocentrikus világkép eszméje és a relativitás elmélete biztosan közéjük tartozik. Ráadásul mindkettő szoros kapcsolatban áll a perspektívával, mondhatni egyenesági leszármazottja annak. Mindhárom úgy épült be a köztudatba, mint az európai kultúra nagylelkű adománya, nyersebben fogalmazva az európai civilizáció fölényének egyfajta manifesztációja. A kopernikuszi hipotézis, mely szerint “nem körülöttünk forog a világ” megkérdőjelezte azt a középkorig általános művészetfilozófiai alapállást, hogy mindnyájan ugyanazt a világot éljük, ugyanazt az élményt kapjuk, általános (értsd: katolikus) értelemben tehát egyenlők vagyunk. Az újratervezett világban a földi ember és az alatta keringő planéta voltaképpen már csupán egy szemszög, csak egyetlen nézőpont, bolygótársaitól való különbözősége nyilvánvaló. Bár a heliocentrikus világkép természettudományos igazságát sokáig nem illett kétségbe vonni, filozófiai, társadalmi vetületét azonban hamarosan úgy kellett érzékelni, mint az elveszettség, a magáramaradottság lassan szétáradó hűvösét. Bár a relativitás elmélete a kopernikuszi eszme látványos trónfosztása volt: a világmindenség minden pontja egyenrangú helyzetben van, nem jelölhető ki benne a közép, bármelyik tetszőleges pontjához viszonyíthatjuk a többi helyzetét; mégsem oldódott az elmagányosodás. A felkínálkozó lehetőségre – akár te is lehetsz a világ közepe - jön a rögtöni replika, sehol, soha, senki sem lehet társad ebben a szerepben. Magányos vagy, nem tartozhatsz senkihez, nincs, akit megszólíthass úgy, hogy amit elé tárnál, azt tökéletesen átélhesse, hiszen különböző világban él, más nézőpontból, más szemszögből más élményeket gyűjtöget. Ugyanazon elméletekből persze más következtetések is levonhatók, nem is kell nagy logikai bukfenc hozzá, hogy megérkezzék a fennhéjázó modernek kioktatása, a föld központú, nemzet központú, család központú – értsd: földhözragadt, provinciális, konzervatív nézőpont lesajnálása.
*
A közösséget összetartó kohéziók legfontosabbika a kollektív emlékezet. Ez a megfoghatatlan, tünékeny anyag úgy jelenik meg, úgy fényesíti a képzeletet, mint gazdag látványpanoráma, mint belső képek együtt pulzáló óriás hálózata. Ha verbális anyanyelvről beszélünk, ha vizuális anyanyelvről, belső szemeink előtt egyaránt képek sejlenek föl. Vajon kirabolható ez a képi-szókincs? A magát többnyire kultúra terjesztőként bemutató, vagy egyszerűen civilizációnak nevező média-imperializmus éppen erre tesz kísérletet. A külső képek rohamát éljük meg a belsők ellenében. Egy évszázada, de akár néhány évtizeddel korábban is elképzelhetetlen volt ez a hatalmas kép-dömping. Erőszakos, kivédhetetlen látvány-bombázás folyik, külső képek zápora hull a retinára, dől az agyra, hogy elfedje az emlékezet által őrzött belső látványokat, törölje az emlékképeket, végső soron elfoglalja a kollektív emlékezet territóriumát. A következmény? Folytassam-e?
*
Elszánt (álszent?) köldöknézőként szisztematikusan végzem a magamra kirótt penitenciát. Az Ádám-Éva ábrázolatok tüzetes átvizsgálása után sem lankad a kíváncsiságom. Képeskönyveket, magazinokat, az Internet képkereső programjait nyitogatom. Százával dőlnek a képek: ombilic, bauchnabel, umbigo, ombelico, melic, пyпок, göbek, napa, ombligo, pępek, 肚脐, navel, oμφαλός , litclú, kururu, stb. Aztán egyszerre csak, amikor már nem is számítottam rá, s ahol a legkevésbé várnám, egy digitális-magazin honlapját megnyitva ott ragyog hibátlan szépségében a tökéletes Éva. A köldök nélküli lény. Szakmám szerint grafikus volnék, nincsenek hát illúzióim, tudom, hogy a digitális fényképezés korában a fotók zöme computeres manipuláción esik át. Egy tökéletes alakú modellt, egy hibátlan arányú testet látva élnünk kell a gyanúperrel, hogy a teremtő dolgát a retusőr is megsegítette. A web-magazin fotóján virító hölgy estén is jól rekonstruálhatók a történtek. Számítógépe Photoshopjában dolgozván a fedetlen hasfal digitális lefaragása után tanult kollégám egyszerűen elfelejtette visszakopizni a köldököt. Új kor nyitánya! Lombikban készülő utódaink hasikájának képét látom földerengeni a képernyőn.
*
Köldököket rajzolok, karcolok, festek. Lyukas képeket. Próbálok nem gondolni arra, megnézi-e majd meg őket valaki. S ha megnézi, érteni fogja-e, miért tettem egy kicsi-kis lyukat a hasak közepére. Köldököket rajzolok, karcolok, festek. Lyukas képeket. Ha elkészül a sorozat, édesanyámnak ajánlom majd, akit Évának hívnak.

SZÍNHÁZI PLAKÁTOK

Virtuális tárlatvezetés a fehérvári kiállító teremben, a közönség zöme a Szituról, vagyis a Pannon Egyetem színháztudományi tanszakáról érkezett. Színházplakátokat vetítgetek és végül felolvasom a Zsöllyébe rendelt, de valami megmagyarázhatatlan okból mégsem közölt írást: Tanácsok színházi plakátok tervezéséhez.
1. Légy szívélyes, amikor a színház titkárságáról fölhívnak. Mondd, hogy jól ismered a darabot, sőt szinte a kedvenced. Ha a dramaturgiai változásokra hivatkozva mégis el akarják küldeni a szöveget, ne ellenkezz, de a következő címet add meg: 4321 Csempeszkopács, Gagarin sétány 123/c. F lépcsőház 9.
2. Ha mégis megkapnád e-mailen a színdarabot, azonnal futtass át rajta egy skandináv helyesírási javító programot, amely az összes szót kicseréli a hozzá leginkább hasonlító norvég idiómára. 3. Amennyiben a szerző találkozni akar, hogy elképzeléseit megossza veled, légy nyitott, folyamatosan helyeselj, de tárd fel előtte őszintén, hogy a rendező már homlokegyenest ellentétes instrukciókkal látott el.
4. Ha a rendező berendel a próbára, első utad a büfébe vezessen, ahol rokfortos szendvicset vásárolsz. Készíts belőle rugalmas, elasztikus galacsinokat, s a nézőtérre érve ne mulaszd el a füledbe dugni őket.

5. A próba végén légy lelkes, mondd, hogy pontosan észrevetted az összes jelképes utalást és aktuális kikacsintást, és ne felejtsd el a vizuális üzenet poliszemantikus megfogalmazását, illetve per tangentem a perceptív inkongurencia szükséges relativizálását is szóba hozni.
6. Mielőtt a vázlatokat e-mailen átküldenéd, legyen rá gondod, hogy az ájlávjú vírus valamivel előbb érjen oda. 7. A határidővel csak annyira csússz el, hogy a színházba már ne tudd eljuttatni a tervet, viszont a nyomdával küldess egy sms-t a rendezőnek, hogy várják Dabason a vasárnap hajnali gépindulásnál.
8. Ha következetesen jársz el, kizárt, hogy nem ez lesz életed legjobb színházi plakátja.

TOROKFÁJÁS

Torokfájással gyűrűzik be a tél,
s mi máskülönben tök természetes,
most rosszkedvünk telére készülődvén,
nem kell a zacskós hagymakrémleves,

s a prolongált káposztáscvekedlit
se kívánom se édesen, se sósan,
(a só is, tessék, azért jön a versbe,
hogy rímelhessen rá: depressziósan.)

Valami szplín, de nevezhetjük, mindegy,
dögvésznek és/vagy melankóliának,
bölcs vírusok a homloküregemben
buta eszmékkel nyíltan összeállnak.

Köd száll, keksz roppan, aszpirin pezseg,
bőrözve hűl a sűrű tejbekása,
mi megesik, az mind valószerűtlen,
s mit képzelek: a lét mellékhatása.

Cseppfertőzéssel terjed a baromság,
évszakfüggő csak, bíztatom magam,
ha lesz a torkomra végre medicina,
kit izgat, hogy a haza bajba’ van?