A KÖLTŐK ÖNBECSÜLÉSÉRŐL

     

Nem tisztem állást foglalni a költő mellett, ki oly hatalmas összegért adta el a verseit, hogy kollégái azóta sem tértek magukhoz. Egy korábbi jegyzetben magam is rosszallóan említettem a skandalumot. A fészbukon háborgó egyik tollforgató most azzal hozakodott elő, hogy egy igazi költő – Petőfi Sándort említi – nem lenne képes ilyesmire. Hm. Attól tartok, nem a legjobb példával hozakodott elő. Petőfi a szabadságharc idején úgy ajánlotta föl egy versét, a kormánynak – a kilencstrófás Honvédot százezer példányban való nyomtatásra –, hogy magának érte tízezer pengőforintot akart. Persze a végül megkapott ötszáz is sokkal több, mint amit magyar versért fizettek valaha.

       A 10 000 pengőforint 1849-ben körülbelül 60–70 millió mai forint vásárlóerejének felelhetett meg, de vagyoni és társadalmi jelentőségét tekintve legalább százmilliós nagyságrendű összegnek számított, ami ugyan még mindig elmarad az OJD által fölvett összegtől, de mivel Petőfi esetében egyetlen vers honoráriuma lett volna, így is arányaiban túl is tesz - vagy túl is tett volna - az OJD által fölmarkolt összegen.

       A történetet egyébként nem az ujjamból szoptam, hanem saját most megjelent regényemben találtam rá. Ide is másolom a könyv egy idevágó zaftos passzusát, aki további részletekre vágyik, a Herr Grimm úr párcsevej nyomán lejegyzett rajzos életregényét keresse.

     – 1848 nyár vége volt, vagy kora ősz talán. Lőrincz utánra gondolok, mert a dinnyepiacz már üres volt, itt az épület északi oldalánál, a kipeczkelt ágyúk mögött viszont sok ember összegyűlt. És nemcsak férfinép. Tótul, ráczul, németül trafikáltak, tán oláhul vagy gurálul is, legtöbbje persze magyarul beszélt. A kényesebb szók deákul hangzottak el, mi a magyar beszédnek akkortájt szemérmes különczsége volt, ez aztán férfitársaságban, vagy a honvédek s a pórnép között el-elmaradt s így sajátságos lett a nyelv, nem könnyen eltanulható.     

      Egy falrajzolatról akarok beszélni, mi épp ezen a falon pompázott, itt, ahol megálltunk. Von Jellasics tündöklött rajta hadvezérként, oldalán kard, fején taréjos Zweispitz kalap, ahogy húzatos gukkerén Pestet kémeli. Zsófia főherczegnő előtte térdepel, pufándlis rokolya, loknis hajfodrozat, rajongva néz a bánra föl s megdagadt phallosát, hogy a deákos névnél maradjak, csókjával illeti. A vázlatos mű legkidolgozottabb része ez volt. A szereplők mellett karakteres verzál betűkkel ott virított nevük. JELLACSICS és SOFIA FRIDERIKA, bár alig hiszem, hogy a környülállók közt lett volna egy is, ki e segítségre rászorult. Meghitt, idilli rajzolat, kár érte, hogy elveszett a többivel, mert ezidőtájt Pest városában majd mindenik napon feltűnt néhány hasonló ábrázolás kapun, palánkon, házfalon, mit sorra elmeszeltek. A hivatalos protocollum szerint a criminálmetódus ilyenkor az volt, hogy a Helytartótanács kirendelt egy képírót, hogy fölvegye a bűnjelet, vagyis a skandalum-ábrát átrajzolja egy czímeres füzetbe, hogy a további nyomozásnál a detektívek hasznára váljék, majd a kaszárnyából küldött czulágerek az ábrát mésszel eltüntették. A rendőrségtől Szemánt küldték, ki onnan volt ismerősöm, hogy kőnyomdámban volt egykoron segéd. Ügyes fiú volt, de oly lassan, álmosan dolgozott ott akkor délelőtt, hogy maradt bő időm fölvázolni magamnak is a pompás impertinencziát.

     – Megőrizte-e?

     – Itt igen – mutatott homlokára Grimm – de a történetnek koránt sincs vége még. Az álmélkodók hadából egy karcsú fiú lépett hozzám, ábrándos kék szemek, ki azzal próbálta férfibbá magát növelni, hogy szőke szakállát tekintélyesre hagyta, ez volt tán nejének óhaja, kit hírlik, kikezdtek színész körökben, hogy ágyában gyermeket tart. Rájött-e már? Ő volt Jókai. Megismert, mert németül köszönt, mit magyarul fogadtam el. Tudtunk egymásról, mi ösmeretségnek akkor még alig volt hívható. Ott voltunk a Wollgassén pénteken, így indította a beszélgetést, s hadd mondjam, elbűvölt a költeménye. Ki kéne nyomtatni föltétlenül. Próbáltam iróniát találni abban, ahogy szólt, vagy kettős értelmet a mosoly mögött, de egyiket sem vettem észre, s most, hogy sokadszorra idézem föl egykori disputánk, most sem találok ilyet, sem hangsúlyában, sem tekintetében.  A Wollgassén, a leégett német teátrum előtt a Pest ellen vonuló von Jellasics miatt opponáltak a helyi németek. A gúnydalok, spontán szónoklatok közt az egyik műsorszám az volt, hogy Paulina nővérem pár strófát Jellasics eposzomból czitált. Ötöt – hatot? Több tán nem is volt belőle meg, igaz, a meglévők sem hangozhattak végig el, mert a nép, a pesti svábok dalolni kezdték a „Zsófia, Zsófia, Metternich / Zsófia, Zsófia, Jellasics” kezdetű nótát, mit tovább idézni nem fogok, mert a falfirkálmány leírásával a mára kiporcziózott otrombaság már kimeríttetett.

     (…)

     – Ki kéne tehát nyomtatni a Jellasicsról szóló költeményt? Ha jól emlékszem ezt vetette föl Jókai.

     – Úgy bizony! S a kormány ponyváján osztani. Átjött a mondatán egy csepp indignáczió, mit a szájszögletbe rajzolt mosoly akkor még zárójelbe tett. Híre járt, hogy Petőfi úgy ajánlotta föl egy versét, a kilencstrófás Honvédot százezer példányban való nyomtatásra, hogy magának érte tízezer pengőforintot akart. Persze a végül megkapott ötszáz is több, mint amit magyar versért fizettek valaha. Tudtam a megzápult barátságról, arról már akkor mindenki tudott, de hogy holmi financz-kalamajka tovább büdösítette, az új volt nekem.

     – Az Életképeket, ha jól tudom együtt szerkesztették azért.

     – A kolofon szerint igen, valójában Petőfi már nem redaktált, nem is volt Pesten. Jókai csak a maga nevében ajánlotta föl, hogy Jellasics ellen írott eposzomat örömmel hozná a lap.

– Egy fordítást? Magyarra téve át?

– Ezt kérdeztem tőle én is. Inkább átszerkesztés legyen, felelte. Szíve szerint való, mit írtam, tette hozzá, de ily svarc-gelbezős napokban az én német nevem …, szóval Grimm néven nem jöhet le a költemény, az átköltő Jókai nevén viszont siker lehet.

(…)