Üzenet Perzsiából: a VitrinRooz nevű virtuális galériában december 5-től 23-ig vannak kiállítva a munkáim (ott maradnak tovább is, csak már nem a nyitólapon). Valami elégtétel félét érzek a 2001-ben elutasított vízumkérelem után. Akkor Teheránban a Honarmandan Galériában Dórával volt közös kiállításunk – a képek mehettek, én nem (Dóra meg szolidáris volt). Kedves irániak, máig sem értem, mi volt a baj velem.*
V.Á. műgyűjtő és bortermelő barátom váratlanul megtalálja a sok éve kölcsönvett grafikáimat. (A saját lakásomra találtam ki a szót: vesztőhely, de az ő házára is megáll.) Adná is vissza, de meggondolja magát: - nincs kedved cserélni? Amit ajánl néhány Schnitzler linó. Expresszív, látomásos világ, erős, határozott formák. Sose hallottam róla. Megnézem a háromkötetes Kortárs Művészeti Lexikont (ami a 20. századi magyar művészetről szól): nincs benne. Az Interneten se jobb a helyzet. Szerencsére Kovalovszky Márta fejből „köpi”: a szocialista művészcsoport egyik legtehetségesebb tagja, nagy ígéret maradt, harmincegynéhány évesen munkatáborban pusztult el. (Márta egyébként remek vacsorával is kiegészíti a fejtágítást.) Szóval fontos művész, a legjobb úton, hogy örökre elfelejtsék. A mi falunkon még ott lóg egy darabig: Schnitzler Jánosnak hívták.
*
Sakk. El lehet-e táncolni egy sakkpartit? A Botafogo Táncegyüttes megpróbálta a lehetetlent. Kétféleképpen is érint a dolog, egyrészt Dalotti Tiborral, a kitaláló-rendező-látványmester-koreográfussal egy utcában lakunk, s ő hívott, néznénk meg a csapat legújabb produktumát; másrész meg egy sakkparti filmre vitelén dolgozom lassan egy éve – s mivel a lassan szó nem csak a közelgő évfordulóra utal, hanem a munka tempóját is jelöli, ezért némi ösztönzést is reméltem a lendületesebb társművészektől. Hogy a lehetetlent mennyire sikerült megoldaniuk, azt számszerűsíteni is lehetett volna az előadás végén a díszlet részét képező sakkóra gombjának megnyomásával: a taps hossza rekordközeli érték volt. Ja, majd elfelejtettem, egy harmadik dolog miatt is megmelegszik a szívem a Botafogó hallatán, ott van Rui műterme, Rio Botafogo nevű kerületében, onnan vágtunk neki a Cukorsüvegnek, indultunk meccsre a Maracanába, vagy sétáltunk el a Botanikus kert felé. Este meg a tangó. Persze Botafogóban.
*
A költő – ránézésre inkább pimaszul fiatal diáklány, ráadásul az ajándékba hozott verseskötet (Nélkülem élek) már hat éves, 2003-ban jött ki. Akárhogy nézem, akkor még javában tinédzser volt a szerző. A mesterség viszont a kisujjában, akár egy költészettan professzornak. Könnyedén játszik a formákkal, ritmus, rím dolgában megfoghatatlan. Játszik, pedig a tartalom igencsak komoly: melankolikus, filozofikus, koncentrált és jelképes. Nem is tudom máshoz hasonlítani, csak József Attilához. Ő volt már igazi költő ilyen kamasz korban, meg persze az ő neve skandálható el önálló adoniszi sorként: – υ υ – υ Egy daktilus és egy trocheus, (illetve spondeus). A mi poétánk neve: Follinus Anna.
*
Balázs Zoltán elhív a Tháliába, a Maladype színtársulat a Leonce és Lénát játssza. A különös előadás szinte a közönség előtt születik meg, a huszonöt jelenetre bontott történet mindegyik részét négy változatban dolgozták ki, és az est hangulatának, illetve a játékba bevont közönség igényének megfelelően válogatnak köztük. Akad, amit két változatban is látunk. Alternatív színház, szó szerint az. Érződik, hogy megújul a darab minden este, képtelenség rutinból megoldani a dolgokat, és a mezítlábas színészek (akrobaták, táncosok, atléták egy személyben) élvezik a kihívást. Zoli, a rendező kívülről kommentálja az eseményeket, illetve fokozatosan átemeli a nézőteret is körön belülre. Eltűnnek a különbségek, együtt gondolkodik a rendező, a színész és a néző. A Ruszt Jóska féle „beavató színház” jut eszembe, amely annak idején, Kecskeméten oly izgalmasan „más” volt.
*
Még a Népszabi is dicsér – írja egy sms-ben GFeri. Töröm a fejem: ki lehetsz te, G. Feri? Mindenesetre megveszem a lapot. Rózsa Gyula ír a fehérvári kiállításról. A konklúzió: él még a plakát. Szeretném, ha igaz volna, de ha múzeumban rendeznek plakátkiállítást – a stukkódísz alatt (ez a cikk címe) – az egyúttal azt is jelenti, hogy az utcáról, az igazi helyéről már régen kiszorult.
*
Tamás egy szatyor könyvvel érkezik. Talán kárpótlás az elmaradt Fradi-Honvédért. (Pedig nem tehet róla, épp be volt tiltva a pálya az aktuális randalír miatt.) A csomag tetején Vasadi Péter új könyve: Kenyeret adtál… prózai írások. Idemásolom a végét. Gyanús nekem, hogy senkit sem akarok meggyőzni. Kell lennie ebben valami gőgnek. Átgondolom. Nem, ebben nincs. Ám ez a szó, meggyőzni, ez viszolyogtat. Miféle gyümölcse van egy győzelemnek? Akkor mit teszek, s hogyan? Elmondom, én hogyan látom a dolgot. De ezt erősen. Különben szétgörgetem csak a panorámát, mint egy tekercset.
Azért az se semmi. Szétgörgetni a panorámát! Ezt nagyon irigylem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése