Ezeket a fényképeket épp harminc éve csináltam; és a hozzájuk tartozó novella (amelynek egy részletét itt alant olvashatjátok) is pont harminc éves. De vajon hol készültek a képek és hol írtam a novellát? A szöveg egyébként a Pótszarv című könyv első írásából való - és talán segít... Vagy talán nem.
A városka utcáin többször is végighajtott. Délután volt, de neki az időeltolódás miatt már öreg este. A bőrére száradt sótól is szívesen szabadult volna, de szállodát nem látott sehol. A főteret kereste, a városmagot, vagy legalább valami rendszert az álmosító egyhangúságban, de akárhányszor fordult, mégsem talált olyan környékre, amely jelentősebbnek tűnt volna a többinél, vagy épp meghittségével ösztönzött volna valakit arra, hogy ott panziót nyisson. A hajóállomásra véletlenül jutott ki. Valami tumultus, baleset vagy bicikliverseny miatt beállt a forgalom, s egy gyors kormánymozdulattal, elkerülendő, hogy ő is beragadjon a veszteglő kocsisorba, bekanyarodott az egyetlen lehetséges irányba. A kopár téren életnek alig volt nyoma. Három rövidnadrágos mesztic támaszkodott egy söntésnek. Hetven fölött járhatott mindegyik, dobozos sört szürcsöltek, és megjegyzéseket tettek az idegenekre. Hátizsákos fiatal pár böngészte a lelakatolt pénztárbódéra kasírozott menetrendet, minden jel szerint régóta, és az aggastyánok összemosolygásából ítélve teljesen reménytelenül. Érezte, hogy most ő lesz a céltábla. Kért egy zacskó szárított krumpli-karikát meg pár doboz kólát. A kitett választékból csak ezt ismerte föl, s jobbnak látta, ha nem kezd kérdezősködni, hogy idegen, az úgyis minden mozdulatáról lerí. Amíg az aprót elrakta, körülnézett. Lomha ventillátor, légypapír, öreg pénztárgép. A felirat tulajdonképpen már a belépéskor szemébe ötlött, de jelentésének csak most ébredt tudatára. Valami olyasmi volt a zománcozott táblácskára írva, hogy milyen időszakban fogyaszthatják el reggelijüket a szálloda vendégei. Cirkalmas, kurzív betűk.
Kiitta a kólát, a zacskót bedobta a hátsó ülésre, és megkerülte a kétszintes épületet. Az egyik mellékutcából nyílt a bejárat. A hallban senki. A fogadópulton bekapcsolt televízió. Oktatófilm valamelyik ismeretlen dél-amerikai tánc lépéseiről. A szobakulcsok, körülbelül húsz, a helyükön lógtak. Becsapta még egyszer az ajtót, megköszörülte a torkát, bár a tévé zsivaját képtelen volt túlzajongani. Egyenes derekú mulatt asszonyok verték sarkukkal a parkettet.
Sötétedett, amikor visszatért. A pultnál az egyik rövidnadrágos nyomogatta a távkapcsolót és ismerősként vigyorgott felé a félhomályban. Megkérdezte az árat, bár előző ittlétekor már látta az asztalon hagyott tájékoztatóban. Az redőnyarcú félvér csak kevéssel mondott többet, és jóindulatúnak is vélhető hunyorgásában benne volt: hiába köröztél, amígó, úgysem találtál más helyet, ahol megalhass. Hogy előre kell fizetni, azt fölfelé fordított tenyerével jelezte.
– Fönt, jobbra az első – nyújtotta át a kulcsot.
Az emeletre érve kellemesen meglepődött. Az épület kopár külsejével szemben a belső tér kifejezetten hangulatos volt. Zöldre festett, lábazaton álló fedett folyosó keretezte a négyzetes belső udvart, amelynek a közepén valószínűtlenül nagy fügefa állt, széles lombjával és az ágakról alácsüngő bonyolult léggyökér hálózatával szinte teljesen kitakarta az égboltot. Valami madár, hasonló az otthoni sármányhoz, csipogott a lombban. A körfolyosóról nyíltak a szobák. Elbukott latin-amerikai forradalmak bujdosó vezéreit szokták ilyen szállodákban kelepcébe csalni. Különös érzés ébredt fel benne. Mintha valaha már köze lett volna ehhez a tákolmányhoz. Az eresztékek reccsenéséhez. Mintha kötné valami távoli emlék a körbefutó korláthoz, a kagylósan pergő almazöld festékhez. Mintha járt volna már itt. Egyszer, egy álomban talán.
A bejárat előtt a fehérre száradt kutyaürülék és a szoba áporodott szaga azt sejttették, hogy régen nem járt lakott senki. Az óriás ólomkristály vázában megzörrent a felismerhetetlenné száradt csokor, amikor ablakot nyitott. A csapból hörögve indult a rozsdás víz. A plafon nagy szürke propellere lomhán kezdte szeletelni a kockaformába préselt meleget. Az ablak az óceánra nyílt, a látóhatárt azonban teljesen elfedte az öreg komp. A közeli szigetekre, Calebrára vagy Viequesre kellett volna átjárnia, de talán menetrend, talán utas hiányában egyszer sem mozdult ki a képből. A tér, amely a hotel és a hajó közt húzódott, s amelynek az épülethez közelebb eső harmadát emlékezetből kellett felidéznie, mert az ablakra feszített szúnyogháló miatt nem tudott kihajolni, most is kihalt volt. Valami admirális madárcsíkos szobra állt középen és rozsdás ipari vágány bujkált a betonlapok közt. Nagynéha egy-egy sovány kutya kullogott át, vagy egy autó, amelyet hosszan követtek a rádióból fölszakadó zenefoszlányok. Egyszer egy asszony is megjelent, hosszan beszélt a tér közepén álló fülkéből, majd időről-időre visszatért újabb, véget nem érő telefonokat lebonyolítani.
Az ablak melletti ágyat választotta.
Túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy hamar elaludjon.
Arra ébredt, hogy nincs egyedül. Éberen figyelt. Próbálta a sötétben a zajok eredetét azonosítani. Elkülönítette a ventillátor surrogását, a kólásdobozokra csorgó víz hangját és a nejlonfólia apró roppanásait a lepedő alatt. Visszafojtotta a lélegzetét. A hullámok elnyújtott sóhajai hallatszottak kintről és a hajótestet fogó kötelek nyikkanásai. Fülelt még egy ideig. Butaság, gondolta, és meg is magyarázta az éjjeli ébredést: az otthoni időszámítás szerint már javában reggel lenne! Hány óra is? Kitapogatta a kapcsolót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése