VÍZ ÉS POR

61 másodperc. A szuperórával próbálom ki: még mindig jár, holott azt jósolta Tamás, hogy bedöglik, mire a repülőtérre érünk: jól néz ki, de szerinte csak hamisítvány lehet. Kínai.

Másodszorra 56-ig bírom. Olyan hirtelen kapom ki a fejem a mosdóból, hogy minden csuromvizes lesz. A fénykép is. Vagy csurom vizes? Az is lehet, hogy kötőjellel kell írni. Anyu gyakran mondta így, talán dorgálás is volt a hangjában, bár ez csak most jut eszembe, ahogy utánozni próbálom. Csurom… vagy csak játszotta, hogy haragszik, hogy korhol: csurom-víz, csurom-pisi. Akkor még nem is volt fürdőszobánk, a konyhában hallhattam először, a sparherden melegítette a vizet egy piros lábasban, aztán beleöntötte a fehér lavórba, ami a zöld hokedlin állt. Nyáron ezek mind, a hokedli, a lábas, a lavór, kikerültek a verandára. Ez is anyu szava, a veranda meg az összes többi. A sparherd maradt, igaz, nyáron nem is volt rá szükség, a nap melegítette a vizet.

Süt a nap a fényképen is, de szerencsére árnyékok is vannak, amik azért jönnek jól, mert az irányuk alapján lehet belőni az időt, hogy hány óra lehet. Először persze a helyszínt kell felismerni, hogy az irányokat tisztázni lehessen. Sárga keramitkockák. A fénykép ugyan fekete-fehér, de én azért látom a sárgát is. Krómsárga, kanárisárga, mustársárga, sáfránysárga, milyen is volt: óarany… Akkoriban keramittal volt kikövezve az egész Kecskemét, a körút, a Kéttemplomköz, a Donkanyar és a Nagykőrösi utca. Ez itt a Rákóczi út. Remélem, akkor is annak hívták. A kép hátán ott a ceruzával írt dátum, apám apró, megdőlt számjegyei: 1951. VI. Hatodik hónap, azaz június. A Rákóczi út a Cifrapalota és a zsinagóga közt indul és az állomáspark irányába fut, vagyis északkeleti irányba. Egy kicsit inkább kelet, mint észak. Az árnyékok jobbról jönnek, merőlegesek az úttestre, tehát a nap dél-délkeleti helyzetét jelölik ki, de meglehetősen rövidek, vagyis csak alig valamivel lehetünk ebédidő előtt. Apu és anyu az úttesten jönnek az állomás irányából. (KTE-pályát is mondhatnék, ahol Szappanos Bercitől kötényt kapott a Szőke Szikla, vagy víztornyot, ami alatt az alagutat le kell zárni a nagy esők idején, de maradjon csak az állomás, sőt az állomáspark, annak is a múzeum mögötti része, az első ügyetlen csókok emlékére. Egy pimasz kérdés: vajon ők is, és vajon ott is?) Nincs semmi forgalom, már nagyon közel lehetnek ahhoz a szakaszhoz, ahol az út a Szabadság térbe torkollik. A Google térképen elég pontosan meghatározható az a négyzetméter, amelybe éppen belépnek: 46°54'31.6"N 19°41'41.0"E. Balra a zsinagóga, jobbra, az út közepén futó kettős japánakác sor mögött pedig a Cifrapalota áll, noha a szűkre vágott képen egyik sem látszik. A japánakácnak (vagy más néven közönséges pagodafának) semmi köze az igazi akáchoz, ami a Hargita utcában nő. Ott fognak, ott fogunk majd lakni, csupa akácfa lesz az egész utca, akácia és vadgalamb. Az lesz az első olyan otthon, amire emlékezni tudok, noha legalább három költözés szeleteli még föl az addig elpergő időt. Hargita utca 9. A főbérlő, Hausinger Pali, született feltaláló és agglegény, nappal alszik, éjszaka van ébren és kukkerrel lesi az akácok ágai közé szorult kerek nyári holdat.

De vissza a fényképhez, amely egy korábbi júniusról szól. Akáció, ilyenkor már nem ildomos a táblára egyebet írni, s tudván, hogy tanárféleségekről van szó, s látván a nem csak a fényképezőgépnek szánt mosolyokat, szívesen hiszem, hogy épp most fejeződött be az iskola. A diákok ma rajzolták föl a rég várt cirkalmas V betűket, hogy értelmet nyerjen az a szénszünet és évzáró közé szorított életszakasz, amelyet az igazgató elvtársak bizonyítványokkal, sőt olykor jutalomkönyvekkel is dokumentálnak. A legelsőt illik megőrizni, itt is van, Tóth Ferenc igazgató és Dr. Várnagy Mihályné I. oszt vez. aláírásával. Karácsonyra az egész osztály tudott olvasni. Volt, aki szótagolva, úgy, hogy az ujjával követte a szöveget és akadtak olyanok is, akik már némán olvastak, mint a felnőttek igazolványát ellenőrző rendőrök. Nem csak az olvasást, minden mást ő tanított, Sárika néni, a rajzolást, a számolást, az éneklést, a tornát, de most az olvasásról legyen szó. Ottó ütött, talált ötöt. Az iskolát hivatalosan így hívták: Zója utcai általános iskola, de úgy emlegették, hogy az árvaház. Az árvaház 1897-től létezett, először Országos Tanítói Árvaház volt a neve, 1926-tól, az alapító igazgató emlékére Faragó Béla Árvaháznak hívták, majd a nagy fordulattól, 1949 őszétől Faragó Béla Népi Kollégiumnak. 1951-től Állami Ságvári Endre Szakérettségis Kollégium, majd Katona József Gimnázium. 1957-ben a szimmetrikus épület egyik szárnyát megkapták az oroszok, vagyis a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet tisztek iskoláskorú gyermekei, a másik oldal újra árvaház lett Országos Nevelőintézet néven, amelyben jutott egy kevés hely a környékbelieknek is. Ők voltak, vagyis mi lettünk a bejárók. Én 1958. szeptember elsejétől. A bentlakóktól abban különböztünk, hogy nem volt egyenruhánk, így rögtön látszott, hogy csak másodrendű polgárai vagyunk az iskolának, a kórusban a hátsó sorokban álltunk. Pedig mennyire vártuk: november hét, április négy, május egy! A színpadnyílás székelykapu volt, a kazettás menyeztet, a festett bútorokat erdélyi motívumok díszítették. Az ajtókat tulipánok. Sárika néni – hófehér haja volt – a szénszünet után különös könyvekkel lepte meg a jól olvasó diákokat. Nehéz, nagy albumok, sok képpel, még több betűvel. Először persze a lányok kaptak könyveket, de április táján már én is hazavihettem egyet. Igaz történetek a magyar szentekről és királyokról. A képekre jól emlékszem, főleg a lovakra és a repülő tányérokra (glóriák). Ha valamelyikünk kiolvasta a könyvét, Sárika néni kikérdezte és újat adott neki. Istenem, mennyi könyve volt!

Bolyongok a világhálón, árverések anyagát böngészem, régi könyvek, katalógusok, levelek. Az egyik tétel: Czigány Lóránt Angliában működött irodalomtörténész levelezése Várnagy Mihály kecskeméti tanárral az 1961-1965 közötti időszakból. 16 db géppel írt, aláírt és datált levél. Az aukció időpontja, 2009. április 27., hétfő, helyszíne: Hotel Mercure Korona, Budapest, Kecskeméti utca 14.  Kikiáltási ár: 8000 Ft, leütési ár: 8000 Ft. Beleolvasok: Tisztelt Várnagy úr, kellemes meglepetésként ért a Petőfi Népe cikke, amelyből értesültem, hogy Ön régi könyveket gyűjt. Mivel magam is szenvedélyesen gyűjtöm a könyveket, (magyar szépirodalmat angolul és angol útikönyveket Keleteurópáról, illetve Magyarországról) kérem, ne vegye tolakodásnak, hogy ismeretlenül írok Önnek, hanem csupán annak jeléül, hogy szeretnék valakivel kapcsolatba kerülni Magyarországon, akinek ugyanaz a hobbyja (ahogy az angolok mondják), mint az enyém. Csak az első levél olvasható a weben, de az öt évig tartó levelezés arra utal, hogy sokáig csereberéltek könyveket. Sárika néni férjének nem lehetett egyszerű Angliába könyveket küldeni, pláne onnan könyveket kapni, hiszen akkoriban ott a Zója utcai ünnepélyeken még így énekeltünk – jó hangosan, hogy a szovjet oldalon is hallják: „Bér gyilkos hor dákaz an golu rak, ké szitik új raa há boru kat.”

De már megint másról beszélek, nem a fényképről. Balról belóg egy ismeretlen – sötét szoknya, fehér blúz – világos, hogy csak egy évzáróról jöhet. Apu zakója panyókára vetve, zsebében az épp leoldott nyakkendő (sokáig ő köti meg az enyémet is) és az aktatáskája oly lapos, hogy aligha lapulnak benne becetlizett könyvek, pláne javítandó dolgozatok. Utolsó óra, utolsó nap, / nem fog a toll és nem fog az agy. Anyám kezében is táska, természetesen a balban, balkezes, mindent azzal csinál, kivéve az írást, ebből aztán sejthetjük, hogy a szegedi apácák, akikhez árvagyerekként, ráadásul egyedüli reformátusként beíratták, nem épp liberális nevelési elveket vallottak.

A balkézről, anyu balkezességéről eszembe jut egy másik fénykép, ami ugyan soha nem készült el, emlékezetem ezüstlemezén azonban mégis előhívódik újra meg újra. Anyu balkeze egy konyhakésen, szemben vele a húga, Mari, neki a jobbjában van egy ugyanolyan kés. Egymás szívéhez szorítják. A helyszín Győr, a Káptalandomb, a püspöki palota padlása. Az időpont nagypéntek napja 1945-ben. Anyu húsz, Mari tizennyolc éves. Készülhettek a nagyjelenetre, mert a késeket már napokkal előbb elcsenték a Püspökvár konyhájáról. A front elől menekültek, azért épp ide, mert a nevelőanyjuk valami rokona csúcsember (mintha kanonokot mondtak volna) a pápistáknál. Szóval látszik a két nagykés, a négy szépséges cici és tudható a történelem is: perceken belül megérkeznek a felszabadító szovjet hadsereg dicső harcosai. Ha a padlás felé indulnak, Éva (így hívják anyut) és Mari átdöfi egymás szívét. Ebben az esetben a kései krónikásnak, aki ugyebár én magam lennék, meglehetősen komplikált, akár megoldhatatlannak is nevezhető feladattal kéne szembesülnie. A hős felszabadítók a pincébe mentek. Nem mesélem tovább, boldoggá avatott Apor Vilmos püspök úr történetében utána lehet keresni a folytatásnak. Kanyarodjunk inkább vissza a Duna parti Győrből és a Tisza parti Szegedről a semmiféle folyóparttal nem rendelkező Kecskemét keramitköves főutcájára.

Ha anyu a győri történet idején húsz éves volt, akkor most huszonhatnak kell lennie, a Kaszap utcában tanít, a Képzőben, apu egy kicsit fiatalabb (a képen meg kifejezett kölyök), a Katona tanára (tudniillik a Jóskáé, v. ö: itt hasadt meg szíve Kecskemét legnagyobb fiának), ami akkor éppen a frissen államosított Újkollégiumban volt. Gps-koordinátás helyszínünk éppen ráilleszthető a két intézményt összekötő képzelt egyenesre. A pár az Újkollégium irányában halad, tehát apunak kellett anyu elé menni, hogy aztán visszafelé együtt jöjjenek. Az évzáró ünnepségek után már nem szokott működni az iskolai menza, a tanárok otthon ebédelnek, vagy inkább beülnek egy vendéglőbe, ahol a nyaralás előtti búcsúkoccintásokat is megejthetik. Ha anyu és apu is ebédelni tart, akkor alighanem a „Beretvásba” mennek. Gyerekkoromban sokat hallottam ezt a nevet, sőt jártam is benne (az épületre ugyan az volt írva, hogy Béke-szálló, de mivel akkoriban, megkülönböztetendő a többi Béke vezetéknevű intézménytől ezt mindenki Beretvásnak mondta, én meg még nem tudtam olvasni, maradjon Beretvás itt is. 1958-ban fogják lebontani.) Harminc-negyven lépést kell még megtenniük, majd a zsinagóga sarkán balra fordulva körülbelül ötvenet. (Rendezői bal: ők természetesen jobbra fordulnak majd.) Valamelyest ellentmond ugyan a dolognak, hogy a mozgásuk inkább jobbra húz (azaz balra), mondhatnám „srévizavé” (nem lehet nem hallani anyu hangsúlyában a játékosan előugró macskakörmöket), de ezt, mármint az irányváltást tudjuk be a néhány másodperccel korábban észrevett fényképész ismerősnek, aki már le is kapta az objektív zárókupakját és már emelinti is a gépét. A fotós tehát a város felől jön, az Újkollégium irányából, és épp ott tarthat, ahová majd Vasmarcsit állítják. A puskás matróna szobra (Tanácsköztársasági emlékmű) 1959-től 91-ig zártja majd le a Rákóczi út délnyugati torkolatát, azt hogy a jobbjában markolt karabély miért épp a zsidók, hívők hiányában funkcióját vesztett templomát célozza (Tudomány és Technika Háza lesz hamarosan a neve), azt tudjuk be annak, hogy eredetileg nem is ide szánták a szobrot. 

Megpróbálom újra, 66 másodperc; a fényképre vigyázok, de már belesajdul a fejem. Szúr a homlok, lüktet a halánték. Lupéval vizsgálom a képet. Néhány elmosódott biciklista és egy távolban parkoló autó. Pobjeda? Csajka? A bíróság épületével lehet egy vonalban, a bíróságéval, ahol a folyosókon is süt a nap, süt folyton és anyu úgy szorítja majd a kezemet, hogy egészen elfehéredik a csuklóm. Sokáig érzem azt a szorítását, és olykor eszembe is jut; ha moziba megyek, akkor mindig. A Városi Mozi a bíróság melletti épület, a film, ami megy, természetesen nem lehet más csakis a Ballada a katonáról. Grigorij Csuhraj filmje. Egy véletlenül hőssé váló kiskatona jutalmul hazamehet néhány napra az édesanyjához, hosszú kalandos út végén csak megölelni marad ideje, indulni kell vissza. Ők, a fiú és az anya nem, de a nézőtér tudja, hogy utoljára látták egymást. Pislogni nem szabad, mert akkor beindulnak a könnyek, és sírni csak lányok szoktak. Nem sírok akkor sem, amikor a kopasz doktor bácsi már az ötödik injekciót nyomja belém, de a láz csak nem akar lemenni. Anyu kolléganője, akinek orvos a férje, jön rá, hogy ez agyhártyagyulladás. Anyu nem sír, bömböl: – hogy ezt a Janik nem vette észre! Csuhraj részt vett a Kecskemét körüli harcokban, megsebesült, és egy itteni katonai kórházba került. A kórházból később iskola lett (hiszen az volt a háború előtt is), ráadásul épp az az általános iskola, ahol anyu is tanít majd. Hasonlóan a szovjet filmrendezőhöz, anyu sem egészen jószántából kerül a színház mögött álló épületbe, hanem azért, mert úgy fog dönteni az illetékes elvtársak hatósága, hogy egy ellenforradalmár felesége (aki ráadásul nem is hajlandó elválni a megbélyegzettől (talán itt már a később oly kéjes hangsúllyal ismételt huligán szót is be lehetne dobni), holott ezt nyomatékosan javasoltatott neki, mégsem állhat csak úgy akárhol a katedrára. Ez az akárhol anyu esetében az imént Képzőnek nevezett Felsőfokú Óvónőképző Intézet volt, amelynek gyakorló óvodájába eléggé el nem ítélhető módon saját fiúgyerekét is – ez lennék én – beszuszakolta. Ha taníthat még egyáltalán, az legföljebb egy általános iskola lehet, például a Csuhraj-féle, amelyet, lévén lányiskola, Zrínyi Ilonáról neveztek el. Ott majd szem előtt lesz. Olvasóink szerencséjére ugyanott tanít Zsuzsa is, ő, akinek orvos a férje. A fiúiskola a Czollner téren van, ott leszek majd felsős (az A-ban, az orosz-tagozatban), de a Zrínyiig együtt megyünk, sőt be is mehetek vele melegedni a könyvtárba, mert akkora telek vannak, hogy a boltok előtt kővé dagadnak a tejeszacskók, a kint felejtett macskák pedig reggelre csonttá fagynak és kettétörnek.   

De most még nyár van, 1951 júniusa. Én majd csak októberben fogok megszületni, vagyis szükségeltetik némi empátia ahhoz, ha valaki észre akar venni. Szerencsére a japán akácok laza júniusi lombozata még csak módjával hinti szét árnyékait, engedi, hogy némi fény rám is essék, illetve anyu gömbölyödő hasára, éppen oda, ahol sejthető vagyok. Ott szipákolok benn a magzatvízben. Liquor amnii: semleges kémhatású, édeskés illatú, vízszerű folyadék, nem sokkal a fogantatás után, amikor a magzatburok kialakul, a magzatvíz is termelődni kezd, előbb az anya szervezete gyártja, aztán a magzat is beszáll. Nyolc-tíz hetes (ennyi vagyok éppen), amikor elkezd nyelni és vizelni, ... ne szépítsük, a babapisi is ott kotyog a liquor amniiben.

Most egyetlen percig is alig bírom, akkor meg hónapokig ment. Vajon ki lehetett a fényképész? A szüleimnek nem volt gépük, másodikos koromban karácsonyra kapok majd egy Altissa nevű NDK kamerát, ma is megvan, ami négyzetes felvételeket csinál. Ez inkább fekvő formátum. Talán egy tanár kolléga, aki az évzáró miatt hozta magával a fényképezőgépét? Apám kollégája? Vagy az övé, az édesanyámé?

Június, július, augusztus, szeptember, október 24. Nevezetes nappá csak öt év múlva válik, amikor a vidéket, történetesen Kecskemétet is megérinti a forradalom szele, és apám a születésnapi építőkockákból olyan soktornyú palotát épít, amit korábban soha. Meg persze később sem. Igazi bástyát, várat, erődítményt, miközben odakint nagy dörrenések hallatszanak, és nem szabad az ablak közelébe menni. A születésnapomon persze szó sem lehetett lobogókról, az anyuén viszont kokárdát is szabadott kötni: Március 15. Na jó, ez lehet, hogy a Nicsovics nagypapa érdeme, állítólag ő vette rá a szegedi bábaasszonyt, hogy 14-e helyett inkább Petőfi napja legyen az anyakönyvben. Jól ki is nyomom a mellem, vedd már észre, lásd meg te drágalátos miniszterelnök (csak a jobb hangzás miá játszom a pertut, nem volt közös disznópásztorlás), hogy ez nem az az átlagos masni, amit a többi kitüntetett visel. Olvasd csak: ANYU, rájöhetnél magadtól is, miért van odafestve. Ha megkérdeznéd, akkor persze elmondanám, hogy ott ül az üvegkalickás korona mellett (köszönöm Istvánfi Gyula, hogy helyet cseréltél vele), oda is vezetnélek, a nagyothalló készüléke ugyan bele-belesípol a ceremóniába, de nézd el, ez az ő ünnepe is, sőt az övé, anyué igazán. Petőfi helyett Nicsovics nagypapa talán Petrovicsot mondott, de azért így énekelte: Mögépült már Szögedön a vasút, azon jön be Garibaldi, Kossuth… Na, ha mögépült, akkor az Kecskeméten is átmegy, s ha Garibaldi és Kossuth nem is, de apu Pestről, anyu meg Szegedről odavonatozhat, azaz ide, hogy ilyeténképp tősgyökeres kecskeméti válhassék belőlem. Mély lélegzetet veszek: megpróbálom újra a víz alatt. Egyre tovább bírom. Még mindig…, még mindig. Ő meg közben por. Szürke hamu egy fehér csuporban. Úgy mondják: urna.