KIÁLLÍTÁS BAJÁN

2015. október 8-án, csütörtökön délután 5-kor Szemadám György festőművész nyitja meg Orosz István grafikai kiállítását a bajai Eötvös József Főiskola Kortárs Galériájában (6500 Baja, Bajcsy-Zsilinszky út 14.) A kiállítás kurátora Marczin István. November 1-ig lehet megnézni ... az UTISZ-blog olvasóinak természetesen ingyen és bérmentve :-)

Részlet Szemadám megnyitó beszédéből:

Legalább két évtizede annak, hogy először került a kezembe egy olyan, gyermekek szórakoztatására szánt, „mágikus képnek” nevezett ábra, amelyen a felületes szemlélő csupán sormintaszerű, monoton ritmusú rendszer látott, ám ha az ember elég sokáig nézte megfelelő távolságból, s szemét sikerült az ábra mögé fókuszálni, akkor döbbenetes élményben lehetett része: a színes mintákból varázslatos térbeli alakzatok bontakoztak ki. Ez az élmény volt számomra az első kísérleti bizonyítéka annak, amit voltaképp mindig is tudtam. Nevezetesen azt, hogy egy képnek nem csak egyféle „olvasata” van. Illetve, hogy a nézőpont megválasztása – akár térbeli, akár szellemi aspektusát tekintve – meghatározó jelentőséggel bír.

Netán még az is felvethető ezen az alapon, hogy az egyetemes kultúrtörténet nagy toposzai sem csak az általunk megszokott alapállásból értelmezhetőek? Elképzelhető, hogy mi már nem is látjuk azt, amit a kor nézői láttak?

Példaként az 1267(?) és 1337 között élt Giottó di Bondonét említem, akinek a padovai Arena kápolnában lévő freskói láttán a korabeli közönség – a hitelt érdemlő leírások szerint – megriadva menekült, mert az azokon ábrázolt plasztikus alakok szinte élőknek tűntek a szemükben. Miért nem vált ki ez a mű hasonló hatást a mai nézőben? Netán csak a vizuális élmények iránti befogadóképességünk változott, vagy egészen más szemszögből is nézzük ugyanazt a művet? Nem lehetséges, hogy ebben nem csupán a XIII. – XIV. század „vizuális tapasztalatlansága” játszott szerepet, hanem talán a mi szellemi látásunk elsorvadása is? Talán éppen mi vagyunk azok, akik csupán a felszínen megjelenő formák sormintáját vagyunk csak képesek érzékelni, s híján lennénk azt a végtelenbe szegezett tekintetnek, amely a formák mögött megpillanthatná az Egész dermesztően pontos lényegét?

Orosz István művei is arra kérdeznek rá, hogy ebben a sohasem látott vizuális ingertömeggel sokkoló világban be tudunk – e még hatolni a kép felülete mögött rejlő valóságba – valóságokba? A szem és a tudat ellentmondásos észlelésein alapuló látványcsapdái, „látszattani leckéi” (ez az ő megfogalmazása), precíz perspektivikus ábrázolásainak paradoxonjai, geometriai abszurdjai, tájképben elrejtett portréi, 180 fokkal elforgathatóan is értelmezhető képei, anamorfikus torzításai és arcimboldói látvány-fricskái távolságtartó, pontos precizitással tárják elénk ezt a különös, kérdőjelekkel teli világot. Valaki azt írta róla, hogy „humorral alkot”, s ha nem is tartom ezt művei leginkább meghatározó vonásának, mégis igaz, legalábbis úgy, hogy világa a vidámparkok szórakoztatóan csalfa világát idézően szerethető.

Aztán itt vannak még Orosz Istvánnak az ősi toposzt megidéző labirintus – képei, amelyek láttán csak a görög Thészeusz és a Minótaurusz párharca juthat eszünkbe, amely talán értelmezhető a szellemi ember győzelmeként is, amelyet alvilági – állati énjével vív meg győztesen, s mint ilyen, az ember önképének ábrája (nem véletlen, hogy a labirintus az emberi agytekervények képére hasonlít). Másfelől a labirintus a kiismerhetetlenség szimbólumaként kiváló rejtőzködő – hely is, s Orosz István a rejtőzködés mestere. Művészi álneve: Utisz – azaz görögül: Senkise. Így mutatkozik be Odüsszeusz az általa megvakított Küklopsznak. A mágikus gondolkodás szerint ugyanis aki nevén tud nevezni valakit, az birtokolja is azt.

A Bibliában a teremtéstörténet szerint az Úristen azáltal tette az embert az élővilág urává, hogy nevet adhatott nekik.

„Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog” Azután ezt mondta Isten: „Nézzétek, nektek adok minden növényt az egész földön, amely magot terem, és minden fát, amely magot rejtő gyümölcsöt érlel, hogy táplálékotok legyen. A mező vadjainak, az ég madarainak s mindennek, ami a földön mozog és lélegzik, minden növényt táplálékul adok.” (Ter 1,28 – 30)

„Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik. Az ember tehát minden állatnak, az ég minden madarának és a mező minden vadjának nevet adott.” (Ter 2,19 – 20)

Orosz István – Utisz – a név nélküli, a rejtőzködő, nem más, mint az ismeretlen területekre merészkedő bátor hajós – Odüsszeusz – alteregója, aki arra késztet, hogy mindig túllépjünk a megszokott valóságon és elhiggyük a lehetetlent is.

(Utóirat: Dante ugyanakkor – talán Istent kísértő önhittségéért – a Pokol egyik legmélyebb bugyrába helyezte Odüsszeuszt, aki utolsó szavaival ott ezt mondja: „Gondoljatok az emberi erőre:/ nem születtetek tengni, mint az állat,/ hanem tudni és haladni előre!”) (Ford.: Babits Mihály)