Akár ha főzelék bőrödzik kihűlten,
a kert most épp olyan, oly valószerűtlen:
csak néhol és ott is csupán véletlenül
szélcsendes helyeken egy köddarab megül,
de máskülönben szinte majdnem hogy teljesen
mindegy, hogy mit és az, hogy merre néz a szem,
háromszázhatvan fok, és végig ugyanaz
az elhamarkodott ősz vagy koratavasz,
madárcsapat vonul körcikkben kimetszve
a táguló eget, mérhetetlen messze,
és a talaj szintjén el a horizontig
karikára fűzött kerítés vonaglik,
a tövében, vagy rajta fennakadva
a migráló idő ezer pet-palackja,
újság cafatokból emelnek szigetet,
vagy bontanak széjjel a kószáló szelek,
alig sértvén csak a tengelyszimmetriát,
mely a jelent éppen múlttá fordítja át.
Lélegzet fojtva és vállal összeérve
dereng a tükörkép: a vonulás népe,
betakarják sűrűn a mélységes mezőt,
hogy szívdobbanásuk is szinte összenőtt:
úgy álmodják hanyatt a megtanult imát,
hunok és avarok, szlávok és gepidák;
homokkő, lösz, agyag, üledék rétegek,
tőzeg, kvarcit, tufa, márga, kőszén-erek,
alánok, besenyők, longobárdok, kunok,
türkök, kelták, úzok, gótok, onogurok,
csontjaikban indák kúsznak és gyökerek,
s halad bennük lassan egy kódolt üzenet.
(Elhangzott ma este a gödöllői GIM-ház Kert című kiállításának zárópartiján.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése