2015. október 17., szombat

TÁJKÉP SZIMMETRIÁVAL



Akár ha főzelék bőrödzik kihűlten,
a kert most épp olyan, oly valószerűtlen:

csak néhol és ott is csupán véletlenül
szélcsendes helyeken egy köddarab megül,

de máskülönben szinte majdnem hogy teljesen
mindegy, hogy mit és az, hogy merre néz a szem,

háromszázhatvan fok, és végig ugyanaz
az elhamarkodott ősz vagy koratavasz,

madárcsapat vonul körcikkben kimetszve
a táguló eget, mérhetetlen messze,

és a talaj szintjén el a horizontig
karikára fűzött kerítés vonaglik,

a tövében, vagy rajta fennakadva
a migráló idő ezer pet-palackja,

újság cafatokból emelnek szigetet,
vagy bontanak széjjel a kószáló szelek,

alig sértvén csak a tengelyszimmetriát,
mely a jelent éppen múlttá fordítja át.

Lélegzet fojtva és vállal összeérve
dereng a tükörkép: a vonulás népe,

betakarják sűrűn a mélységes mezőt,
hogy szívdobbanásuk is szinte összenőtt:

úgy álmodják hanyatt a megtanult imát,
hunok és avarok, szlávok és gepidák;

homokkő, lösz, agyag, üledék rétegek,
tőzeg, kvarcit, tufa, márga, kőszén-erek,

alánok, besenyők, longobárdok, kunok,
türkök, kelták, úzok, gótok, onogurok,

csontjaikban indák kúsznak és gyökerek,
s halad bennük lassan egy kódolt üzenet.

(Elhangzott ma este a gödöllői GIM-ház Kert című kiállításának zárópartiján.)

Nincsenek megjegyzések: