(Levél Diodario di
Sori szíriai deftedárnak,
a babylóni nagyszultán helytartójának)
Vajon ha egyetlen személyt kellene megnevezni, olyan jelképes alakot, ikont, aki megtestesíti az európai kultúrát, hanyadszorra mondanánk ki Leonardo da Vinci nevét? Az első tízből valószínűleg senki sem hagyná ki, talán az első ötből sem, de bizonyára akadna olyan is, akinek legelőször az ő neve jutna az eszébe. Olvasom, hogy kiderítette egy olasz tudós, hogy Leonardo nem is volt igazi európai. Megvizsgálta az ujjlenyomatát, és azon a barázdák úgy kerülgetik egymást, ahogy azok az arabok ujjbegyén szokták. Nem tudom, mekkora merítéssel dolgozott Luigi Capasso – így hívják a Chieti Egyetem professzorát – hány lenyomat elemzését követően állította föl nem túl meggyőzőnek látszó statisztikáját (a közel-keleti populáció mindössze 60 százalékára jellemző az épp ilyen spirál mintázatot mutató ujjnyom), mindazonáltal ha ellenőrizni szeretné az eredményt, most már óriási anyag állna rendelkezésére. Tízezrével érkeznek Európa határára a keleti bevándorlók, s Leonardo Európája ujjlenyomatot vesz a migránsnak nevezett vándoroktól. Gyanítom, hogy a Magyarország déli határán felállított regisztráló állomások és a firenzei festő eredetére vonatkozó kutatás között nem kell közvetlen kapcsolatot keresni, magam a továbbiakban nem is szeretném beleártani magam ilyesmibe, Leonardo származásával kapcsolatban azonban megkísérlek mégis néhány megállapítással előhozakodni, azt hívén, hogy az életrajz, illetve a művek, az alkotások mentén is fölfejthető valami hasonló.
Giorgio Vasari a Leonardót bemutató életrajzában írja: „…arra is volt ideje, hogy egy bizonyos szisztéma szerint elrendezett kötélgubancot rajzoljon; ha az ember elindult az egyik végén , az egészen keresztülhaladva eljutott a másik végéig; a kötél rajza megtöltött egy teljes tondót, amint ez egy igen nehéz és szép kinyomtatott művén is látható.” A leírás az Akadémiai emblémaként számon tartott grafikára illik, amelyet „mestervédjegy csomóként” is szokták emlegetni. Hogy pontosan melyik évben készült, nem tudható, az viszont igen, hogy 1507-re már a másolata is elkészült. Nagy szerencse, mert a másolat révén lehet fogalmunk az eredetiről, az ugyanis, tudniillik az eredeti nem maradt meg. Másolatokról és eredetikről kellene inkább írnom, vagyis többes számot kéne használnom, mert a szóban forgó embléma hat különböző fametszet-variációban maradt fenn, amelyeket Albrecht Dürer készített, továbbá három rézbe metszett változatban, amelyek készítője ismeretlen. A rézmetszet kópiák felirata alapján nyilvánvaló, hogy Leonardo volt az eredeti embléma-sorozat tervezője, vagy legalábbis kigondolója (LEONARDI.ACADEMIA VI.CI; ACADEMIA.LEONARDI.VIN), a fametszetek esetében ugyanis az eredeti szöveg helyén már a plagizátor, Albrecht Dürer saját monogramja, a jól ismert AD hivalkodik.
a babylóni nagyszultán helytartójának)
Látod-e jó Diodario, mint rég, újra csak írok,
Eljut-e hozzád? Posta, ahol most laksz, soha nem járt.
Ott, odaát papir és toll nélkül futnak az évek,
Nincs, ami késleltesse a gondolatok repülését.
Azért csak leirom mégis, úgy, mint ahogy egykor
Rejtjeleseknek hitt titkos levelekbe leróttam,
Drága papíron (szűkibe voltam a pergameneknek,
Olykor a rajzok és a betűk dús szövedéke,
Defloreálta a lényegi részt is). Szóval az írás
Arra való most is (van már papiros dögivel), hogy
Válogatás nélkül, mint annak előtte, leírjam
Időrendbe, mind, ami történt, vad Babilont és
Nagy Taurust, földrengést, árvizeket, mert
Csak írok, Diodario kedvese, látod-e, írok,
Itt jön mind, Di(od)ario: nézd, ez a naplóm.
Vajon ha egyetlen személyt kellene megnevezni, olyan jelképes alakot, ikont, aki megtestesíti az európai kultúrát, hanyadszorra mondanánk ki Leonardo da Vinci nevét? Az első tízből valószínűleg senki sem hagyná ki, talán az első ötből sem, de bizonyára akadna olyan is, akinek legelőször az ő neve jutna az eszébe. Olvasom, hogy kiderítette egy olasz tudós, hogy Leonardo nem is volt igazi európai. Megvizsgálta az ujjlenyomatát, és azon a barázdák úgy kerülgetik egymást, ahogy azok az arabok ujjbegyén szokták. Nem tudom, mekkora merítéssel dolgozott Luigi Capasso – így hívják a Chieti Egyetem professzorát – hány lenyomat elemzését követően állította föl nem túl meggyőzőnek látszó statisztikáját (a közel-keleti populáció mindössze 60 százalékára jellemző az épp ilyen spirál mintázatot mutató ujjnyom), mindazonáltal ha ellenőrizni szeretné az eredményt, most már óriási anyag állna rendelkezésére. Tízezrével érkeznek Európa határára a keleti bevándorlók, s Leonardo Európája ujjlenyomatot vesz a migránsnak nevezett vándoroktól. Gyanítom, hogy a Magyarország déli határán felállított regisztráló állomások és a firenzei festő eredetére vonatkozó kutatás között nem kell közvetlen kapcsolatot keresni, magam a továbbiakban nem is szeretném beleártani magam ilyesmibe, Leonardo származásával kapcsolatban azonban megkísérlek mégis néhány megállapítással előhozakodni, azt hívén, hogy az életrajz, illetve a művek, az alkotások mentén is fölfejthető valami hasonló.
Az sosem volt titok, hogy Leonardo szerelemgyerek volt, ráadásul
olyan, akinek esetében az apa a biztosabb, ser Piero Da Vinci, aki hajlandó
volt nevére venni a megesett cselédlány –
Caterinaként emlegetik – kisfiát.
Sok keleti fehérnép került át akkoriban Toscanába, akiket érkezésük után
többnyire Máriának vagy Katalinnak kereszteltek át. Talán menekült migránsként,
vagy a Konstantinápollyal folytatott rabszolga-kereskedelem részeként – ilyen
is volt – érkezett Leonardo anyja ser Piero portájára. Származásáról nem sokat
tudunk, az azonban sokat sejtet, hogy a festő keresztlevelén a pap és tíz tanú
megnevezése mellett sem tartották érdemesnek az édesanya nevét feltüntetni.
Van az életrajzban egy furcsa momentum, különös fehér folt,
amely talán egy keleti, arab vidékekre tett utazással hozható kapcsolatba.
Tény, hogy Leonardo 1483 és 86 közti tevékenységéről szinte semmi nem maradt
fönn, az azonban sejthető, hogy az akkoriban kitörő nagy pestisjárvány miatt
aligha időzött Milánóban. Megmaradt több ekkoriban datált levele, amelyeket egy
Diodario di Sori nevű szíriai deftedárnak,
a babylóni nagyszultán helytartójának írt, s amelyekben egy hosszadalmas
közel-keleti utazásáról számolt be. Legtöbb történész ugyan fikciónak tekinti
az utazást és a leveleket Leonardo „irodalmi munkássága” részeként hajlandó
csak értékelni, mégse ejtsük el a fonalat. Ha a származás keresése nem volna
elég ok, gondoljunk arra, hogy az akkoriban is „háborús övezetnek” számító
Szíriában nagy keletje lehetett azoknak a harci gépezeteknek, illetve azoknak a
háborús logisztikával kapcsolatos fortélyoknak, amelyekkel oly szívesen
foglalkozott Leonardo, s amelyekkel az itáliai condottierik udvaraiban is folyamatosan házalt.
Mivel nincsenek eszközeim, hogy a festő édesanyjának
eredetét kutassam, és forrásaim se, hogy a keleti utazást bizonyító adatokat
gyűjtsek, így próbálván igazolni a hipotézist, mely szerint Leonardo a
gyökereit kutatni indult volna el kelet felé, továbbá a DNS vizsgálat sem sokat
érne, mert a Francia Forradalom során a festő sírját feltörték és csontjait
szétdobálták; azok, amelyek most a nevével jelzett kő mögött hevernek, koránt
sem biztos, hogy az övéi; szóval mindezek helyett megpróbálok inkább a művekre
koncentrálni, azok alapján vonni le következtetéseket.
A keleti utazásról szóló beszámolót elvető kutatók morális
érvelése, hogy tudniillik a keresztény Európa Leonardója hogyan állhatna egy
szultán szolgálatába, könnyen cáfolható, hisz 1502-ben gond nélkül elfogadott egy
konstantinápolyi megbízást, sőt az is lehet, hogy maga ajánlkozott II. Bajazid
oszmán uralkodónak, ráadásul törökül fogalmazott levélben, hogy hidat építene
számára az Aranyszarv-öböl fölé. A mai Galata-híd helyére szánt híd-kolosszus
tervét ugyan nem fogadta el az uralkodó, bennünk azonban megmarad a kérdés,
vajon megnézte-e a helyszínt Leonardo, mielőtt munkához látott. (Úgy hírlik,
hogy a szultán később Michelangelót szerette volna megnyerni ugyanehhez a
híd-projekthez, ő azonban elkötelezett pápistaként, vagy inkább azért, mert
megtudta, hogy csak másodjára szóltak neki, visszautasította az ajánlatot.)
Giorgio Vasari a Leonardót bemutató életrajzában írja: „…arra is volt ideje, hogy egy bizonyos szisztéma szerint elrendezett kötélgubancot rajzoljon; ha az ember elindult az egyik végén , az egészen keresztülhaladva eljutott a másik végéig; a kötél rajza megtöltött egy teljes tondót, amint ez egy igen nehéz és szép kinyomtatott művén is látható.” A leírás az Akadémiai emblémaként számon tartott grafikára illik, amelyet „mestervédjegy csomóként” is szokták emlegetni. Hogy pontosan melyik évben készült, nem tudható, az viszont igen, hogy 1507-re már a másolata is elkészült. Nagy szerencse, mert a másolat révén lehet fogalmunk az eredetiről, az ugyanis, tudniillik az eredeti nem maradt meg. Másolatokról és eredetikről kellene inkább írnom, vagyis többes számot kéne használnom, mert a szóban forgó embléma hat különböző fametszet-variációban maradt fenn, amelyeket Albrecht Dürer készített, továbbá három rézbe metszett változatban, amelyek készítője ismeretlen. A rézmetszet kópiák felirata alapján nyilvánvaló, hogy Leonardo volt az eredeti embléma-sorozat tervezője, vagy legalábbis kigondolója (LEONARDI.ACADEMIA VI.CI; ACADEMIA.LEONARDI.VIN), a fametszetek esetében ugyanis az eredeti szöveg helyén már a plagizátor, Albrecht Dürer saját monogramja, a jól ismert AD hivalkodik.
Nem csak a Leonardo által Milánóban létrehozott Akadémia
emblémájaként, hanem személyes mesterjegyként is felfoghatók a rafinált
zsinórtekervényre hajazó tondók, hiszen
a vinci szó éppen azt jelenti, kötni,
hurkolni, és a képein (például a Mona
Lisán vagy a Sforza kastély mennyezetén) gyakran feltűnő hurkokat,
kacsokat, tekervényeket egyfajta képi szignatúraként is értelmezi a
művészettörténet. Ha a rejtett szimmetriákkal operáló furfangos fonalhálózat
előképét kutatjuk, keleti mintákba botlunk. Arabeszk:
az európai művészettörténet által kreált kifejezést azokra a stilizált növényi
elemekből, indákból, kacsokból, szárakból, levelekből kialakított dekoratív
terülőmintázatra használják, amelyek arab közvetítéssel jelentek meg Európában.
Valamivel pontosabban vagy legalábbis érzékletesebben fejthető föl a leonardói tondók eredete, ha a mandalákkal és a kolamokkal való rokonságát vizsgáljuk.
Keleten, főképp Indiában volt ősi szokás, tán még ma is az,
hogy az emberek – leginkább az asszonyok – varázserejű és démonűző
labirintusokat rajzoltak a házak bejárata elé. Egyetlen vonallal meghúzott,
önmagába visszatérő kígyózó, hullámos, útvesztők voltak, kolamnak nevezték őket, amelyeket a markukból kifolyatott
rizsporral vagy egyszerű homokkal húztak meg, s minthogy naponta megismételték,
meglehetős gyakorlatra tettek szert benne. Mi tagadás, szívesen képzelem el a
Ser Piero portáján szorgoskodó Caterinát, amint reggelenként
kolam-kacskaringókat rajzol a tisztára sepert udvaron. Ezeknek a rituális
mintázatoknak a geometrikussá tisztult folyományát nevezték mandalának, amiket meditációs
segédeszköztől kezdve a makrokozmosz leképezéséig sokféleképpen szoktak
magyarázni. A Leonardo féle Akadémia-emblémák
a mandalák és kolamok hagyományát követve egyszerre voltak képesek a szabálytalan
megosztottság és a középpontra koncentráló egység grafikus megjelenítésére, ha
üzenetüket meg akarjuk fejteni, a szétszórtságból a harmóniához való
visszatalálást kellene emlegetnünk, vagy ha tetszik, az alkotó énkép
felmutatását a világ körkörös kontextusában.
Az Akadémia-logók
készítésének pontos idejét nem ismerjük; Milánóban, valamikor a kilencvenes
évek közepén rajzolhatta őket. Az viszont napra pontosan tudható, hogy 1493.
július 16-án kereste föl a festőt Caterina, a gyermekkor óta alig látott
édesanya, aki aztán az életéből hátralévő néhány évét már vele töltötte.
Regényesen szép történet kerekedhetne a fiú, az anya és a keleti kolam rajzolatok transzparens egymásra vetítéséből,
s egyáltalán nem véletlen, hogy regényt emlegetek. Leonardo jegyzetei közt csak
annyi volt: „július 16-án megjött
Caterina”, az orosz író, Dmitrij Szergejevics Merezskovszkij volt az, aki Leonardóról
szóló nagyregényében (1900) azonosította az igencsak gyakori női nevet az oly
régen elhagyott édesanyával. A szépirodalom felvetését a tudomány fenntartások
nélkül elfogadta, átvette és ma már művészettörténeti tényként kezeli.
A Leonardo kéziratgyűjteményeiben megmaradt, illetve
visszaemlékezések alapján rekonstruálható technikai találmányok jó része
szorosan kapcsolódik egy arab feltaláló, bizonyos Al-Dzsazari (teljes nevén: Badi'al-Zaman
Abū al-'Izz ibn Ismā'īl ibn al-Razāz al-Jazarī) műveihez. A gyakori
bombasztikus kifejezést, hogy ő volt az arab Leonardo, ha másért nem, a
kronológia okán illene megfordítani és inkább Leonardót kellene az olasz
Al-Dzsazarinak nevezni. 1206-ban fejezte be a mechanika elméletéről és
gyakorlatáról írt és rajzolt könyvét. A leírások és ábrák annyira részletesek,
hogy azok alapján könnyen rekonstruálhatók a vízemelő eszközök, vízórák,
vízadagolók, zenélő szerkezetek, dugattyúk, fő- és vezérlőtengelyek, sőt automaták,
azok, amelyek alapján kiérdemelte „a robottechnika atyja” címet, s amelyek oly
sok hasonlóságot, sőt meglepő azonosságot mutatnak a tíz emberöltővel később élt
itáliai művész találmányaival. A konklúzió persze az is lehet, hogy Leonardo csupán
hasonló technikai alapokról indulva és megegyező tudás birtokában jutott szinte
azonos eredményekre, mint a muszlim feltaláló ős.
Fénytannal, tükrözéssel és képalkotási problémákkal
foglalkozva Leonardo nem kerülhette meg az arab Alhazent és híres művét, az
éppen ezer éves Optika könyvét sem
(az ezer éves műre emlékezve nevezte ki az idei évet az Unesco a Fény évének), amelyet már a 12.
században lefordítottak latinra is. A többek közt a camera obscura ideáját is kidolgozó arab tudóst Leonardo
tanítómesterének is szokás nevezni. Az Alhazen által felvetett fénytani
problémák zöme oly nyilvánvalóan sorjázik Leonardo vázlatkönyveiben is, hogy
hatásuk, illetve a festő érdeklődése az arab tudós munkássága iránt manifeszt.
Mindketten foglalkoztak például a görbe (főképp homorú) tükörben megjelenő
képmás és az eredeti összefüggéseivel, vagyis olyasmikkel amik, legalábbis
szerintem a katoptrikus anamorfózisokhoz
vezették el Leonardót, még ha szabályos anamorfózisként
elkönyvelhető fennmaradt munkával nem is képes előhozakodni a művészettörténet.
Mivel az arab orvostudományt kevésbé kötötték a vallási
előírások s így szabadabban tanulmányozhatták az emberi test felépítését,
bátorítólag hatottak Leonardo anatómiai kutatására; ezen a területen, Ibn Szína
(akit latinosított neve után inkább Avicennaként ismerünk) volt leginkább
hatással rá.
Az ókori görögök tudása, zömmel a középkori szerzetesek
műhelyén keresztül jutott el a reneszánszba, a teológiai cenzúra folyományaként
azonban alapvető változásokon mentek át a szövegek. A másik út az arab
közvetítés, illetve az antik auktorok szövegeinek arab tudósok által
kiegészített és átdolgozott változatai voltak, amelyeknek ugyan szintén hitbéli
kritériumoknak kellett megfelelniük, mégis gyakran pontosabb és használhatóbb
anyagot eredményeztek, vagy legalábbis olyat, amely Leonardónak jobban kézre
állt.
Noha a megrendelésre festett szentképei nyomán akár
katolikus művésznek is elkönyvelhetnénk, értőbb szemmel azonban sok olyan jegy
is észrevehető az életműben, amely Leonardo eretnekségére utal, vagy legalábbis
arra, hogy nem épp a preferált egyházi tanítás mentén tevékenykedett. Apokrif
témái, Keresztelő Szent János ábrázolásai, illetve az, ahogyan az iszlám által
is elismert prófétát (Yahya néven tartják számon) Krisztus fölé helyezi,
igencsak figyelemre méltók ebből a szempontból. A hétezer oldalnyi fennmaradt
feljegyzésben egyetlen mondat sincs, amely a hit alapján buzdítana valamely
dolog elfogadására, bennük kizárólag a személyes tapasztalatok révén szerzett
tudást, illetve az abból leszűrt következtetést hajlandó elfogadni. Copernicust
40 évvel megelőző állítása, "Il sole
no si muove" vagyis a Nap nem mozdul, kifejezetten egyházellenesnek
számított, s bővebb kifejtése vagy hirdetése akár veszélybe is sodorhatta
volna.
Van egy nehezen magyarázható tény az életrajzban, 1481-ben
IV. Sixtus pápa arra kérte Lorenzo de Medicit, válassza ki számára a legjobb
firenzei művészeket, akik frissen elkészült római kápolnáját, a Sixtinát kifestenék. Noha híre és tudása
alapján Leonardónak első helyen kellett volna szerepelnie a listán, mégsem
került rá. És jól fizető pápai megbízás, amiért minden kollégája ácsingózott,
számára később sem jutott. Talán azért, mert köztudott volt, hogy a hit
dolgában nem épp comme il faut?
Vajon miért tartotta oly fontosnak az életrajzíró Vasari,
hogy felhívja a figyelmet a haldokló Leonardo megtérésére, miért ecsetelte oly
érzékletesen a töredelmes gyónást s az oltáriszentség buzgó elfogadását;
bizonyára elengedhetetlen volt az elismerés, illetve az életmű sorsát illetően,
hogy megszűnjön a festő egyházellenes megbélyegzettsége, hogy kikerüljön a
jelképes karanténból, amit ateizmusa, vagy még inkább a muszlim afférról szóló
híresztelés vont köré. Hogy ilyesmi is lehetett, tudniillik egy „muszlim
szeplő” a curriculum vitae-n, azt
csupán közvetett és meglehetősen bizonytalan állításokkal tudom igazolni. Egy
Morteza Khalaj Amirhosseini nevű iráni kutató újabban fölkapott tételét,
miszerint Leonardo fölvette volna a muszlim hitet, egyelőre egyetlen komoly
fórum sem fogadta el, s az általa „bizonyítékként” emlegetett, ám soha meg nem
nevezett „19. századi francia forrás” pedig ellenőrizhetetlen és igencsak
kétséges. Talán nem is kellene foglalkozni vele, mégis megpróbáltam rájönni, ki
a titokzatos francia, akit Amirhosseini szerint szándékosan negligálnak
Európában, mert nem akarják „elveszíteni” legnagyobb művészüket. Először a
franciául is író svájci Jean Louis Burckhardt jutott eszembe, aki egyébként
tényleg muszlim hitre tért, ám valószínűleg nem meggyőződésből, hanem azért,
hogy könnyebben mozogjon az arabok között, s jusson el a gyaurok elől elzárt,
csak igazhívők által látogatható helyekre. Hasonló lépés alighanem Leonardótól
is kitelt volna. Nem áll távol tőle az alakoskodás, a Sforzák és a franciák
által oda-vissza foglalgatott Milánóban például meg-megforgatta a köpönyegét,
ha jobb megbízást remélt a másik oldalon. Végignyálazok minden föllelhető
Burckhardt szöveget, de mindhiába, nem lelek Leonardo hitcseréjével kapcsolatos
írást. Arra sem jövök rá, hogy rokonságban volt-e a szintén svájci, ám németül
író Jacob Burckhardttal, a művészettörténésszel, aki viszont Leonardóval és az
iszlám itáliai befolyásával is sokat foglalkozott, olyat állítani persze, hogy
a festő muszlimmá vált volna, neki sem jutott eszébe. A 19. század legjobb
francia leonardistája egyébként Gabriel Séailles volt (Léonard de Vinci, l'artiste et le savant, 1892), aki a muzulmán
vallás felvételéről ugyan nem ír, könyvének ironikus bonmotját azonban nem bírom kihagyni, mert egyre aktuálisabbnak
érzem, azt tudniillik hogy Leonardo az a művész, akinek a legendájával sokkal
többet foglalkoznak, mint a vele kapcsolatos tényekkel. Találok végre megint
egy németet, Jean Paul Richtert, aki Leonardo egyik legtekintélyesebb 19.
századi kutatójaként, a naplók és jegyzetek fordítójaként és kiadójaként vált
ismertté. Egy 1881-es tanulmányában tényleg megkockáztatta, hogy Leonardo
felvette a próféta hitét, amit akkor, s persze azóta is sokan igyekeztek
cáfolni. Richter azonban állta a sarat, s nem voltak kétségei a keleti
utazással kapcsolatban sem, elhitte Ciprust és Egyiptomot, el Mezopotámiát és
Örményországot, el a Taurus és a Kaukázus felhőkaristoló ormait, mindent, szó
szerint.
Sejtések, hipotézisek, bizonytalan állítások, nyitva hagyott gondolatok,
talán bele sem vágtam volna, ha a témának nem ad aktualitást az épp Európába
érkező sok ezer keleti migráns. Vajon tudják-e mindnyájan, hogy ki volt az a
Leonardo da Vinci? Azt gyanítom, hogy nem, mint ahogy már a nyugatiak tudása is
inkább ered a Dan Brown féle divatos misztifikációkból (Da Vinci kód) semmint a művészettörténet által igazolt tényekből. Hagyhatnám
akár lezáratlanul is a dolgozatot, három ponttal jelezvén, hogy Leonardo
származására és hitére vonatkozóan legföljebb további feltételezésekkel hozakodhatnék elő, a perdöntő bizonyítékok még lappanganak; a
lényeg azonban másutt van: a festő és a tudós életművét, annak megítélését aligha
befolyásolhatja a származás. Európai vagy arab? Ugyan kérem ... nem mindegy?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése