Október 20-án délelőtt 11-től a Sakkparti a szigeten című
regényéről beszélget Török András és a szerző, Orosz István az Utisz Galériában. A Borda Antikvárium
kiadásában megjelent könyv a helyszínen (Honvéd utca 3.) meg is vásárolható. Aki nem tudna eljönni, de mégis hozzá akar jutni a könyvhöz, az a Borda Antikvárium e-mail címén rendelheti meg: info@borda.hu
Dokumentumregény. Na jó, csak addig fogom ezt a műfaji meghatározást használni, amíg nem jut jobb az eszembe… vagy máséba… mert ezt sem én találtam ki. A regény különben stimmel, sőt a dokumentum is, a könyv főbb szereplői tényleg éltek, ráadásul a mellékszereplők zöme is; a képek és a lábjegyzetek pedig arra valók, hogy meggyőzzék az esetleges kétkedőket a leírt események hitelességéről. A példa kedvéért most két olyan szereplővel hozakodnék elő, akikkel kapcsolatban tényleg fölmerülhetnek kétségek. K-val és Csontváryval.
A Jelizaveta de K., Elisabeth de K., Lise K., illetve Madame K. néven emlegetett hölgy a könyv legtitokzatosabb szereplője. Érthető, ha keveset tudunk róla, hisz szerepköre a „titkos szerető” volt Lenin oldalán. Tudomásunk szerint egészen addig nem is derült ki, hogy létezik egyáltalán, vagy legalábbis nem nagyon, amíg 1937-ben, huszonhárom évvel a kapcsolat vége és tizenhárommal Lenin halála után föl nem bukkantak a hölgy emlékiratai. Fölbukkantak, majd kisvártatva eltűntek a Lenin és K. közti levelezéssel egyetemben. Ami megmaradt, az a memoár alapján szerkesztett és Franciaországban kiadott kétszerzős sikerkönyv: Les amours secrètes de Lénine: d'après les mémoires de Lise de K. (Lenin titkos szerelme Lise de K. visszaemlékezései alapján). Az egyik szerző francia: André Beucler, a másik viszont orosz, és nem más, mint a Krupszkaja visszaemlékezéseiben következetesen „pimasznak” aposztrofált Grigorij Alekszinszkij. Mivel a szöveg alapján nem volt kideríthető, hogy kit takar a K. betű és a leírt tények sem vittek közelebb a megoldáshoz, több kutató is hajlik rá, hogy kitalációnak minősítse a románcot. A könyv különös időzítése, az tudniillik, hogy az oroszországi „nagy csisztkával” (1937), vagyis a számításba jöhető tanúk likvidálásával esik egybe, gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné tette a benne foglaltakat. Mindez nem akadályozta meg Lenin későbbi monográfusait abban, hogy néhány szellemesnek tűnő, aforizmaként jól használható mondatot átvegyenek, furcsamód azokat az életrajzírókat sem, akik egyébként kétségbe vonták a szerető létezését. Természetesen fel lehet sorakoztatni érveket az írás hitelességének védelmében is. Lenin személye a Szovjetunióban sérthetetlen volt, a szerelmi kalandozás pedig olyannyira nem illett a Világforradalom Vezéréről kialakítani kívánt képbe, hogy Összes Műveiből kihagyták, vagy átfogalmazták a „másik” szeretőnek, Inessza Armandnak írt levelek közül is azokat, amelyekből intimebb kapcsolatra lehetett következtetni. Madame K. állítólag a Párttörténeti Intézet számára megvételre ajánlotta a memoárt, illetve a birtokában lévő emlékeket, a hozzá írt leveleket, sőt hajlandó lett volna megválni a neki szóló szerelmes verstől is. Ha tényleg volt ilyen ajánlat, Moszkvában nyilván azonnal lecsaptak rá, de csak azért, hogy örökre eltüntethessék az anyagot. Könyvem azt is sejteti, hogy Lise de K-t nem csak szerelmi szenvedély fűzte Leninhez (amit amúgy sem túl könnyű elhinni), hanem a cári titkosszolgálat megbízásából bukkant föl mellette az emigrációban, így aztán érthető, miért nem bukott le, amikor Lenin, a liezont lezárandó, kompromittáló anyagok szállítójaként el akarta távolítani.
Csontváry az egyszerűbb eset, mert létező személy, aki ráadásul a
könyvben zajló események idején tényleg járt Caprin, sőt néhány korábbi
látogatást követően 1909-ben át is költözött a szigetre, hogy utolsó
nagy plein air képét, a Tengerparti sétalovaglást (más néven: A
Faraglioni-sziklák tíz lovassal) megfesse. Felvidéki lévén tudott
szlovákul, ami az orosz emigránsokkal való kommunikációt megkönnyítette.
Nincs sok dolga a könyvben, csak annyi, hogy Gorkij papagáját,
Lorettát, akinek kulcsszerepet szántam a regényben, lerajzolja. Mivel
igazi szakmám szerint magam is rajzoló volnék, megpróbáltam lerajzolni
Lorettát, ráadásul úgy, mintha Csontváry rajzolta volna le. Voltak
mintáim is, mert a festő több madárábrázolása is megmaradt. Csak, amikor
már elég csontvárysra sikerültek a lapok, mert persze többször is
nekifutottam, akkor írtam bele a könyvbe a jelenetet. Akkor kezdtem
„hitelesnek” érezni a leírt mondatokat. Egy pillanatra még az a bizonyos
nécsiszty is belém bújt (a kisördög, ami majd a könyv vége felé Lenin
torkába is beröppen): mi lenne, ha betenném az egyik rajzot a könyvbe,
mint Csontváry kallódó képét, amelynek felbukkanása az egyébként még
mindig csak részben feldolgozott Gorkij-hagyatékban remélhető…
Dokumentumregény. Na jó, csak addig fogom ezt a műfaji meghatározást használni, amíg nem jut jobb az eszembe… vagy máséba… mert ezt sem én találtam ki. A regény különben stimmel, sőt a dokumentum is, a könyv főbb szereplői tényleg éltek, ráadásul a mellékszereplők zöme is; a képek és a lábjegyzetek pedig arra valók, hogy meggyőzzék az esetleges kétkedőket a leírt események hitelességéről. A példa kedvéért most két olyan szereplővel hozakodnék elő, akikkel kapcsolatban tényleg fölmerülhetnek kétségek. K-val és Csontváryval.
A Jelizaveta de K., Elisabeth de K., Lise K., illetve Madame K. néven emlegetett hölgy a könyv legtitokzatosabb szereplője. Érthető, ha keveset tudunk róla, hisz szerepköre a „titkos szerető” volt Lenin oldalán. Tudomásunk szerint egészen addig nem is derült ki, hogy létezik egyáltalán, vagy legalábbis nem nagyon, amíg 1937-ben, huszonhárom évvel a kapcsolat vége és tizenhárommal Lenin halála után föl nem bukkantak a hölgy emlékiratai. Fölbukkantak, majd kisvártatva eltűntek a Lenin és K. közti levelezéssel egyetemben. Ami megmaradt, az a memoár alapján szerkesztett és Franciaországban kiadott kétszerzős sikerkönyv: Les amours secrètes de Lénine: d'après les mémoires de Lise de K. (Lenin titkos szerelme Lise de K. visszaemlékezései alapján). Az egyik szerző francia: André Beucler, a másik viszont orosz, és nem más, mint a Krupszkaja visszaemlékezéseiben következetesen „pimasznak” aposztrofált Grigorij Alekszinszkij. Mivel a szöveg alapján nem volt kideríthető, hogy kit takar a K. betű és a leírt tények sem vittek közelebb a megoldáshoz, több kutató is hajlik rá, hogy kitalációnak minősítse a románcot. A könyv különös időzítése, az tudniillik, hogy az oroszországi „nagy csisztkával” (1937), vagyis a számításba jöhető tanúk likvidálásával esik egybe, gyakorlatilag ellenőrizhetetlenné tette a benne foglaltakat. Mindez nem akadályozta meg Lenin későbbi monográfusait abban, hogy néhány szellemesnek tűnő, aforizmaként jól használható mondatot átvegyenek, furcsamód azokat az életrajzírókat sem, akik egyébként kétségbe vonták a szerető létezését. Természetesen fel lehet sorakoztatni érveket az írás hitelességének védelmében is. Lenin személye a Szovjetunióban sérthetetlen volt, a szerelmi kalandozás pedig olyannyira nem illett a Világforradalom Vezéréről kialakítani kívánt képbe, hogy Összes Műveiből kihagyták, vagy átfogalmazták a „másik” szeretőnek, Inessza Armandnak írt levelek közül is azokat, amelyekből intimebb kapcsolatra lehetett következtetni. Madame K. állítólag a Párttörténeti Intézet számára megvételre ajánlotta a memoárt, illetve a birtokában lévő emlékeket, a hozzá írt leveleket, sőt hajlandó lett volna megválni a neki szóló szerelmes verstől is. Ha tényleg volt ilyen ajánlat, Moszkvában nyilván azonnal lecsaptak rá, de csak azért, hogy örökre eltüntethessék az anyagot. Könyvem azt is sejteti, hogy Lise de K-t nem csak szerelmi szenvedély fűzte Leninhez (amit amúgy sem túl könnyű elhinni), hanem a cári titkosszolgálat megbízásából bukkant föl mellette az emigrációban, így aztán érthető, miért nem bukott le, amikor Lenin, a liezont lezárandó, kompromittáló anyagok szállítójaként el akarta távolítani.
1 megjegyzés:
Sultz Sándor könyvajánlója az Új Könyvpiacban (12-13. oldal): http://issuu.com/ukp_digi/docs/ukp_szept_vagott
Megjegyzés küldése