Az értelmiséginek nevezett lúzerek közt a művészféle a legesendőbb. Valaha volt presztízsét paradox módon az aczéli T-ék jelentették, akkor még legalább számon tartották, listázták őket, talán féltek is tőlük, a kiszámíthatatlan reakcióiktól. Erre föl akadtak, akik elkezdték komolyan venni magukat, s erről aztán máig képtelenek leszokni. Valami velük született romantikus küldetéstudat, vagy itt-ott fölszedett példák alapján úgy képzelik, hogy felelősséggel tartoznak népük iránt. Az istenadta nép viszont, köszi szépen, de nem kér belőlük. Nem is érti, miért kellene felnéznie a kitaposott cipőjű, lyukas könyökű, ritkánfodrászolt fontoskodókra. Számára világos: csak az értékes arc, aki képes volt megtollasodni, sőt az igazi, ha ezt munka nélkül tette. A hivatalos politika pedig úton-útfélen megerősíti ebben. A példa a celeb. Ha egyáltalán sikerül valami tendenciát fölfedezni a kulturális kormányzat működésében, akkor az az egykori-majdani szavazók kiszolgálását, vagyis a tömeggiccs nyakló nélküli támogatását jelenti, s ha koncepciót is keresnénk, akkor be kell érni a kultúrát a nemzet lelkiismeretével azonosító ódivatú pátoszok fölötti ironizálással, jobb esetben sajnálkozással.Tudom, az értelmiségit az átlagosnál is fanyalgóbb lényként ismerik. Leszögezem hát, nincs, s nem is volt soha komoly anyagi gondom. Majd ugyanannyi kiállításom volt külföldön, mint itthon, s megbízás is legalább annyi jött idegen nyelven, mint magyarul. (Ez csak azért lényeges, mert a külföldről megrendelt munkát általában ki is szokták fizetni.) Személyes okom tehát nincs a nyafogásra. De tudom, s ha már körkérdés, illő is szóbahoznom, hogy sok kolléga él a létminimum alatt, egyik napról a másikra, s telefonjuk is csak akkor csörren meg, ha épp képet kérnek tőlük egy állam által cserbenhagyott kórház, vagy iskola megmentését célzó jótékonykodáshoz. Van köztük, aki álmodik még a Művészeti Alapnál eltapsolt jövőjével, de már maga is szégyelli, amikor fölébred. Ha történetesen vidéki az illető, akkor, a díjak, támogatások elosztásához nélkülözhetetlen vernisszázs-diplomáciából is kiesik, a pogácsás, kannásboros ingyenvacsorákkal együtt; eheti a savanyú szőlőt Szabolcsban, vagy rághatja a kefét Sopronban, ha más (amúgy szintén nem rózsás helyzetű) művészeti ágak érdekérvényesítő képességével összeveti a magáét.
Mondják, a vizuális kultúra nem kötődik az anyanyelvhez, s talán volt idő, amikor én is elhittem. Cserny Jóska jut eszembe, ahogy egy mohos soproni sírkőhöz ütögeti a homlokomat, szelíden és szenvedélyesen magyarázva az összefüggést a megszerzett tudás továbbadása és a hazaszeretet között. Beszél valami folyamatosságról is, az iskoláról, és az idő szerepéről, arról, hogy a lényegesnek hitt dolgok mint változnak jelentéktelenné és a parvenünek hitt ügyek hogyan lesznek egyszerre fontosak. Azt az ódivatú szót, hogy felelősség emlegeti folyvást, nem is értem mért nem neveti el magát, csak néz rám, s az egyik szeme fényesebben csillog. Azzal lát befelé, a másikkal meg nagyon messze. Néhány napja temettük. Bocsásd hát meg, olvasó, ha a mondatok még melankolikusabbak a szokásosnál.
Amikor a művészetek nyelvét tanultam, a kelet-európai rejtekező-rejtjelezőt szerettem meg leginkább. A sorok között olvasót, a képek mögé nézőt. Azt, ami mást jelent, ha távolról, ha összehúzott szemmel, ha tükör által, stb… A valóság és a látszat elegyéből szívem szerint való művek születtek, s ilyesmivel kísérleteztem én is. Aztán volt egy pillanat, a nagy betűcserék kora (tankok helyett bankok, rendszerváltás helyett gengszterváltás), amikor úgy tűnt az ilyetén bújócska már senkit sem fog érdekelni. Jó lenne másba fogni, hiszen elhúztak a ruszkik, konyec van, itt a várva-várt szabadság, s a szabadság idején korszerűnek kell lenni. Igaz, még nem akadt két ember, aki a korszerűségről ugyanazt gondolta volna. Ha mégis, hogy valami lazaság, kötetlenség, léhaság. Ilyesmi passzol a szabadsághoz, (nem a józsefattilai rend, összepárosítva a hosszúmegtérülési idejű végtelennel) meg főleg az, hogy eladható legyen, tehát trendi. Vagyis a korszerűség a piacképesség szinonimája. A szabadság meg talán maga volna a piac.
„Szabadság”? A körkérdésben macskakörmök közé tétetett a szó, így már nyilván nem is szabadságot, meglehet, éppen nemszabadságot jelöl. Ellenszabadságot. (Tényleg jobban hajaz a piacra.) Szabadúszóként több rendszer medencéit, olykor vadvizeit is kipróbálván, s az úszásnemet csak kivételes pillanatokban érezvén valóban free style-nak, érzékennyé váltam a kifejezésre. Valaha, az új időszámítás kezdetén úgy mondták, minden szabad, ami nincs megtiltva. Hurrá, megeshetnek azok a dolgok, s talán megszülethetnek azok az alkotások, amelyek eladdig a számító, törleszkedő öncenzúra (na jó, olykor a valódi cenzúra) nem hagyott. Az eltelt húsz év törvénykezésének mintha az lett volna a célja, nehogy véletlenül valami megtiltatlan megmaradjon. Törvények, szabályok, rendeletek. Komplikált beléptető-rendszerek mögé kerültek az eszmék s az álmok cellainformációit nem a verseskönyvek őrzik. A parlament büszkén hirdeti, jól dolgozott, mert az elmúlt évben jó sok törvényt alkottak. Marad-e az életnek egyetlen apró részlete, amely nem lesz szabályozva valamiképpen? A nagy kupola alatt az évtizedekre titkosított múltú urak/elvtársak törvénykeznek tovább, s adózatlan javadalmaikból offshore-országok népe vígad. Vajon ha a nagykorúnak deklarált, ám akként sosem kezelt társadalom polgáraira bízatna hogyan él a szabadsággal, ha nem beépített szabályzók, hanem önön erkölcsi értékrendje alapján hozná meg döntéseit, jobb lenne a helyzet? A kérdésben a válasz. Persze néhány feltétele lenne a dolognak, például az oktatás fejlesztése, (épp a visszafejlesztés zajlik). A kultúra komolyan vétele (volt-e valaha ennyire mellékes?). Az összetartozás élményének megtapasztalása (közös művészeti élményeken át lenne a legigazibb), és nem az egymásráutalt emberek kijátszása egymás ellenében. A kultúra lehetne az a szcenéria, ahol valami ravasz őssejt manipuláció révén felidézhető lehetne az eredendő szabadság fogalma, vagy legalább az emléke mégegyszer. Ahol a szónoklatok szintjén mindig kreatívnak nevezett nép végre kipróbálhatná magát, s érezhetné, hogy nem fölösleges. Hogy nem csupán alanya egy eldöntetlen tartalmú kísérletnek, amire valakik valaha ezt a kétségbeejtően ronda szót találták ki: rendszerváltás.
Össze szokták kapcsolni a kifejezést a demokráciával. A népi-demokráciák korából érkezők, persze fenntartással fogadják. A népi- ott fosztóképzőként szerepelt (v.ö: kultúra és szocialista kultúra), de vajon nem a demokrácia korlátozottságára figyelmeztetnek-e az újabban elszaporodó előtagok is: pl. a képviseleti demokrácia? Akik a művészettel foglalatoskodnak, tudják, hogy a demokráciának van egy meglehetősen pontos szinonimája, úgy hívják: giccs. A giccs a legtöbbeknek tetsző műnem, a legdemokratikusabb paradigma. Próbáljuk ki? Tessék, szavazzon a világ: Mickey egér vagy Malevics? Valamikor a múltszázad végén rendeztek egy világméretű online sakkpartit. Garri Kaszparov ellenében játszott a földgolyó. Az interneten beküldött lépésekből a computer kiválasztotta azt, amelyre a legtöbben voksoltak, szóval a lehető legdemokratikusabb húzást. Mondanom sem kell: Kaszparovnak sosem volt könnyebb győzelme. Négy évig úgy lépkedünk, ahogy akarunk, mert felhatalmaztatok rá – mondják az ország házában atyáskodók, s a demokrácia nevében nyomják le torkunkon száraz, ötlettelen húzásaikat, és persze mindig elhangzik ultima ratio-ként: a demokráciánál nem eszeltek még ki jobbat.
Az ember vénülvén egyre kalandvágyóbb: marad. Pedig még a miniszterelnök is nógatja: el lehet menni. Olykor kipróbáltam, eszembejutási sorrendben írom: Amerika és Hollandia, Mexikó és Franciaország, Szlovénia és Brazília, Japán és Ukrajna. Az utóbbi csak képzeletben (Kísérj el, kérlek, képzeletben Mezőváriból Csetfalvára…) sőt képzeletben még az egész Afrika, az összes Indiák és Ausztrália. Ja: ez utóbbi nem is csak képzeletben. Az útikönyvben olvasom, ez a világ legélhetőbb helye. Egy szószépség versenyre persze ezt sem nevezném. Tavasszal kiállításom nyílt a világ legélhetőbb városában, Melbourne-ben. (Na jó, így azért már elmegy.) Akinek megvan az a rossz szokása, hogy a dolgokat magára vonatkoztatja (talán nem csak én vagyok ilyen), az rögvest számolni kezd, vajon az ő szeretett hazája hol áll a sorban, de bárhogy ügyeskedik, tologatja az adatokat, felejt ki tényeket s tekint el jelenségektől, kijön: naprendszerünk legélhetetlenebb helyei közt az élbolyban találtatik az a pici ország, amelynek a neve M-mel kezdődik és agyarral zárul. Internacionálisabb kontextusba téve H-val indul, akár a hazugság. Nehéz felejteni a finn kolléga együttérző tekintetét (egy másik igencsak élhetőként számon tartott hon fia): tényleg hazudós jor prájm miniszter? Valami olyast kéne kikerekíteni a végére (látom, jócskán túlléptem már a megadott karakterszámot), hogy miért jó mégis művészkedni. És miért épp itten. Transzcendens csak a válasz. Hiába tudom a „Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit…” folytatását, ha ami eszembe jön az mégis az Apostolból való: olyan fekete a világ, mint a kibérlett lelkiismeret.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése