Idestova másfél évtizede lakunk a házban, melynek teraszára az öreg kajszi lombja borul. A gyümölcsfák természetét jobban ismerő látogatóink szerint ritkaság, hogy egy sárgabarackfa ekkorára nőjön, pedig a látogatók aligha tudják, csupán egy fél fát látnak. A rövid, de Döbrögi-öl átmérőjű törzs fölött kettéágazó fának csak egyik fele terebélyesedett hatalmassá, a másik oldal hiányzik, előző életében, pontosabban, amikor még nem ismertük egymást, valaki lefűrészelte a feltehetően szimmetrikus kompozíció felét. A csonk nem látszik, a fa alsó harmadát ugyanis sűrű borostyán futja be. Olykor létrát támasztok a fának, hogy a magasra kúszó borostyán indákat lemetsszem. Nem poétai koszorúra vágyom, azért szabadítom meg a fát az egyébként tetszetős tehertől, nehogy a súlytól letörjön az aszimmetria miatt amúgy is instabil ág. Az aggodalom télen indokolt csak igazán, amikor az örökzöld élősködő levelei hatalmas hókoloncot tartanak. Ottó az ősember, amikor eladta a házat, azt tanácsolta, vágjuk ki a barackfát mielőbb, semmi haszna már, s aligha fog teremni. A volt tulajdonos, akit torzonborz szakálla miatt Anna keresztelt el ősembernek, érthető módon inkább az előnyös oldaláról mutatta be a portékát, következésképp a favágásra vonatkozó javaslat igencsak megfontolandó lehetett. A fa mégis maradt. Beárnyékolta nyaranta a déli fekvésű teraszt, telente megtartotta az etetőt és a köré sereglő madárcsapatokat (hogy pontosan kiket, azt a március 9-i bejegyzés részletezi) , sőt olykor-olykor még termett is, nem túl nagy és meglehetősen szeplős kajszibarackokat elérhetetlen égi magasságokban. Érezvén a gondoskodást, ami leginkább a szeretet verbális megnyilvánulásában merült ki, a fa megpróbálta minden évben kimutatni a háláját, s nem rajta múlt, hogy ez csak ritkán sikerült. Megelőzhetetlen volt a virágzásban, a kert többi fája még az igazak álmát aludta, a mi fánk már fehéren pompázott, merész önkívületben, mint az a bizonyos mandulafácska, a Janusé, amelyről miközben Török Máté kedvéért lerajzoltam, mindig a mi kajszink jutott az eszembe. Na meg is lett az eredménye az eltúlzott lelkesedésnek, jöttek a koratavaszi fagyok, vagy a darázskergető hideg szelek, s odalett a termés. Így érkeztünk el az idei nyárhoz, s láss csudát, barackfánk extázisban lángol: a sárga és a piros összes árnyalatával lobog, akár a bibliai csipkebokor. Marci elmagyarázza Cate-nek, hogy csakis az új prezident melletti szimpátiatüntetésről lehet szó, Dóra meg alig győzi a lekvárfőzést, ajándékozgatást. Ebédjeink barackos gombócok (a lejjebb eső kertzónából való citromfűvel az igazi), ozsonnára kajsziturmixot iszunk, még Stoli intenzívebb anyagcseréjéből is sejthető, hogy sünvadász túráin nem veti meg a hullott gyümölcsöt sem.*
Darázsnyár
Csak azt ne hidd, hogy véget ért,
hogy ezzel vége van:
egy szilva száll a fára fel,
s még oly bizonytalan
a megfordult szél, ahogyan
a könyveken lapoz,
s az oszlopok között a fény
törik meg hajladoz.
Nem is tudod, hogy az a nyár
az volt, vagy már a másik,
szemhéjad túlsó oldalán
most újra földarázslik,
előtör, árad, tündököl
s ismétli élvezettel
a láthatatlan bűnöket,
mert semmi sem veszett el,
egyetlen sűrű percbe most
a múlt, a jelen és
az eljövendő egybehull:
káprázó jelenés;
bebőröződött felszíne
alatt kirajzolódnak
az álom-mélyi szárnyasok,
ott laknak, vagy lakolnak,
gyümölcsök húsos ajkain
zsoltározó darázshad,
szeplőtelen égbolt fölé
emelkedő varázslat…
és el ne hidd, hogy vége lesz,
hogy egykor véget ér,
örökkön őket megkövesd
a végítéletért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése