AZ ÖRÖK FOLYOSÓ

Egy percre még fölveszem a nemrég elejtett Beardsley-fonalat (július 10-i bejegyzés). A fiatal Babits rajongott Beardsley-ért Európai irodalom történetét telepakolta a tőle vett illusztrációkkal, 1910-es Csipkerózsáját pedig úgy írta (Kelevéz Ágnes vette észre), hogy kitette maga elé Beardsley Ágyban fekvő önarcképét, és szinte lemásolta. De változnak az idők, az öregedő költő röstelli korábbi elragadtatását. Egy 1940-es esszében már elborzad ifjonti eszményképeitől: „Ki gondolt volna rá, mi lesz az újjal, amikor már nem új? Íme, ez lett. Oscar Wilde, valószínűtlen virágjával a gomblyukában s Aubrey Beardsley, perverz mosolyával gyermeteg ajkán, a történelemből lépnek elém. Váratlan és kísérteties látvány! Megborzongok, és szédülök.”
Próbálok magamba nézni, mennyire változtak át, fordultak ellentéteikbe azok, akikért valaha éltem-haltam. Nem is sorolom: nagyon. De épp Babits, aki maga jókorát változott, többé-kevésbé még mindig etalon. Van egy verse, Az örök folyosó; azt hiszem, a rajzaimban a perspektíva és az építészeti lehetetlenségek, illetve a komplikált kompozíciós formák, a geometriai hókuszpókuszok iránti érdeklődést Az örök folyosó inspirálta. Gimnazista korom szavalóverseny repertoárjához tartozott. Piranesi, Escher, pláne Reutersvard létezéséről fogalmam sem volt akkoriban. A határtalan képi megjelenítését, az oszlopsorok egyszerre téri és időbeli végtelenséget közvetítő ritmusát nyilván Babits-tól loptam. Nem ennyire nyilvánvaló, de aligha vonható kétségbe, hogy a tartalmilag oly nyitott, a végtelen, a határtalan tágasság irányába sodró mondanivaló és a nagyon szabályos, szinte rigorózusan fegyelmezett, zárt forma kontrasztja szintén minta volt sok képem kieszelésekor. A tercinák ölelkező rímképletében megbúvó rafinált szimmetria, illetve az önmagába visszakanyarodó vers Möbius-szalag szerű utalása a befejezhetetlenségre – vagy inkább a visszatérően divatos nietzsche-i gondolatra, az Ewige Wiederkunft-ra elkápráztatott. A vers persze nem csak a képekre, a rajzokra, a rézkarcokra hatott. Nehéz lenne nem észrevennem, hogy néhány írásomon is ott hagyta a nyomát. Babits Örök folyosóját nem teszem ide, könnyű megkeresni (például itt), inkább egy olyan verset, amelyet látens Babits-epigonként fabrikáltam, meg néhány rajzot, amelyet félig-meddig tudatos Babits-illusztrátorként hoztam össze.

Mészfehér ég, kék kőterasz,
napkelte lesz és naplemente,
két árnyékod épp összeér
üres lépcsőkön lépegetve;

és lélegzetet sem vehetsz,
és most a szíved sem doboghat,
a megállt eső könnyei
a néma űrben ácsorognak.

Menj a korláthoz, ott a könyv,
a lapja lassan fordul éppen,
ismerj magadra kisfiam
holt költőd emlékezetében:

kék ég és mészfehér terasz,
napkelte volt és naplemente,
két árnyad éppen összeért
halott lépcsőkön lépegetve.