2009. július 26., vasárnap

MIN(OTAUR)USZ / PLU(TO)SZ

Előkerült valami régi írás, benne tényként említtetik, amivel eleddig legföljebb legendaként példálóztak: anyám apjának felmenői révén görög volnék valamelyest. (Ez volt az a bizonyos még épp csak magyar nagypapa, aki a szegedi bábaasszonynál már kokárdás-pityókás hévvel járta ki, március 14. helyett inkább a másnapot, tizenötödikét vezessék bele a nagykönyvbe anyu születésnapjaként.) Az is kiderül a felbukkant írásból, hogy nem akárki, jeles tábornok volt a nagypapa nagypapájának a nagypapája, talán épp abban a szabadságharcban vitézkedett, amely miatt a görög kisbabák március 25-én születnek meg. A világháló meglehetősen elfogult a történelmi esemény kapcsán, 90 százalékban Byron lord neve fényesíttetik tovább, de amúgy sem forszíroznám a kutakodást, nehogy a képzeletemben élő jóságos hadastyán helyett valami véreskezű türannoszra leljek, s nem gombolyítom vissza az idők labirintusában a családi fonalat sem, hátha végül nem a széplelkű Tézeuszhoz, hanem a vérnőszéssel párzó Minotaurusz göcsörtös fekete ágyékához jutnék el. (Persze nem állítom, hogy sosem fordult meg a fejemben, hátha Plutosz, a gazdagság mitológiai istensége talán épp azon töri a fejét, hogyan jutalmazhatna meg végre azért a korinthuszi oszlopfőket idéző nagy akantusz kóróért /magyarul: medvetalpfű/, amit évek óta nevelgetek a kertben).
Bevallom, érzek némi preakármicsodát az épp huszonöt éve felvett görög Utisz név (álnév, művésznév, pszeudonév?) kapcsán. Nem gondoltam rá akkoriban, András barátom, a „keresztapa” meg végképp nem sejthette, hogy a nekem ajándékozott álnévvel ennyire eltalál. Idemásolom a TA szignójú 1984. május 20-án keltezett levelet, remélem, hogy a szerző, (aki a rendszeres olvasók listájáról olykor idekukkant) sem fogja ellenezni. A blog címe és a negyedszázad adják az apropót, de ugyebár a kalligráfia se semmi, (ha van ódiuma ennek a @-os világnak, akkor leginkább az, hogy ilyen szép, vágott tollal rajzolt levelek már nem íródnak). Persze csak egy percre érdemes elérzékenyülni, jobban belegondolva semmi furcsa nincs ebben a hős görög ősben. Egy rövid számtanpélda bárkit lehűthet. Két szülő, négy nagyszülő, nyolc dédi, stb. Ha egy évszázadra négy nemzedék jut, vagyis 25 évesen engedem össze az ősanyákat és az ősapákat, akkor a 19. század elején a jeles tábornokon kívül már 255 ősöm van, száz évvel korábban pedig 4096. Kicsi a valószínűsége, hogy ne legyen köztük egy istenverte celeb sem, de ha (előkapva a zsebkalkulátort) tovább kereskedek, kiderül, hogy a 13. század közepén már az összes híresség az én pereputtyom, ugyanis 64 108864-en vagyunk, kb. annyian, mint a korabeli Európa teljes lakossága. Még akkor is temérdek nagy szám maradna, ha képesek lennénk azt az illetlenséget feltételezni, hogy olykor távoli unokatestvérek is szemet vetettek egymásra, s így kétszer is szerepelnek a listán. Mi a tanulság: ha valaki azzal henceg, hogy híres emberek leszármazottja, az egyszerűen csak jobban ráér kutakodni ilyen dolgok után, vagy még szimplábban: az illető egy nagy sznob. Második tanulság: késő maradéka vagyok Tézeusznak, de sajna a rút Minotaurusznak is. Apró reménysugár, hogy Plutoszhoz is kell legyen némi közöm, mert ezek a léha istenek ugyebár…
…na pá:
INDUL A GÖRÖG ALUDNI
És lesz egy éj, hogy fölriadsz
a hirtelen jött csöndre.
Velőtrázó némaságban
föl-le járkálsz a lakásban
s hallgatózol egyre.

Utolsó álmod ott dobog
füledben és még kába
vagy, egy poharat összetörsz,
rágyújtsz, a záron szöszmötölsz,
s elindulsz Ithakába.

1 megjegyzés:

Andras írta...

István,

csak most bukkantam rá...

Boldog vagyok, hogy kitetted. Mert nekem ugye nincs meg. (Most már megvan.)

TA