A NAGYKÖVET KERTJÉBEN

Jean de Dinteville nagykövet polisy kastélyának elvadult kerjében, 2009. május 17-én. (Ő volt a megrendelője és az egyik szereplője - a baloldali alak - Hans Holbein A francia követek című 1533-ban festett képének. A kép eredetileg ebben a kastélyban függött.)

Vad kertjében a nagykövetnek
egy döglött, rozsdás traktor áll,
ül rajta harminc nagy madár,
sötét madár, sok éve már
várnak, s csak szemükkel követnek.

Övig csalánban lépegetve
mellettem Jean, a nagykövet
az elmulasztott éveket
magyarázza, és érveket
hoz föl az elcserélt szerepre.

Mert ő él, s én lettem halott,
már nem is hallom, hogy’ beszél,
elkapja szavait a szél,
s a Szajna és a Laignes,
a két folyó a part alatt.

Mintha nem tudnám, úgy teszek,
hóna alatt valami durva
újságpapírba csomagolva
(az övé, vagy az enyém volna?)
visz egy kőforma csontfejet.

Jean Dinteville, legszebb nagykövet,
eltékozolták palotád,
de híres melankóliád,
mely oly jellemző volt reád,
őrzöm, mint rám testált követ.

Sétálj csak tovább jó rokon,
mint hogy ha tested volna, kérlek,
félúton majd talán beérlek,
vagy várlak majd, akár egy lélek,
kővarjak közt a traktoron.

A December 15-i jegyzetben már foglalkoztam Holbein képével, a Követekkel. Akkor egy londoni konferencia adott rá ürügyet. Most Burgundiában vagyok, talán másfél órai autóútra a polisy kastélytól, ahová a képet szánták, s ahol évszázadokon át függött. Néhány éve, amikor kiállításom volt a párizsi Magyar Intézetben, már szándékomban ált a polisy utazás, de akkor meghívóm, Szabó Magda lehűtötte a lelkesedésem: vonattal, busszal szinte megközelíthetetlen az apró falu, ráadásul néhány évvel korábban a kastély is leégett. Most mégis rászánom magam az útra, bérlek egy Opelt, s a plakátfesztivál záró napján nekivágok. Igyekszem a legkevésbé forgalmas utakat választani, szépséges tájakon, apró településeken vágok keresztül. Szerencsém is van, az egyik érintett falucska neve: Dinteville. Sosem hallottam róla, de a név alapján biztosra veszem, innen származik az én követem családja. Mint minden faluban, jókora park közepében itt is áll egy régi kastély. Privát hely, lelakatolt kapuk. A kertbe azért bejutok, de kívül-belül egyetlen lelket sem találok, tán jobb is: nincs, aki a láncuk tépő szelindekeket rám szabadítsa. A közeli templom kulcsáért a kapuzat fölső párkányát kell csak végigtapogatni, de sem az épületben, sem az azt körülvevő temetőben nem lelek Dinteville-sírokra. Polisy a kastéllyal kezdődik, itt sem találok senkit, a kert tele rozsdás, fűvel, gazzal benőtt mezőgazdasági gépekkel, varjúkárogással, s a tűzből megmaradt romok alapján csak nehezen képzelhető el, hogyan is festett maga az épület. Szemelni kezd az eső, aztán megkönyörül: a felhők közül kibukkan a nap. A parkban, a derékig érő csalánosban csavarogva egyre erősödő zúgásra leszek figyelmes. Köveken bukdácsoló, zuhogókon habzó megáradt folyócskához jutok. A Szajna. Apró, bizonytalan állagú híd szeli át, végig a lábam elé nézek, nehogy egy korhadt pallót, egy törött deszkát válasszak, s csak átérve pillantok föl ismét: egy másik, egy hatalmasabb kastély áll előttem. Az igazi, a Chateau. A nagykövet háza. A tűzvész itt sem múlt el nyomtalanul, a tetőszerkezet megsemmisült, a padlás részben beomlott, de a falak állnak és az ajtók, az ablakok zöme is ép. A kastély két hosszanti oldalán két folyócska szalad a Szajnába, a két ágra szakadó Laignes. Esős idők voltak, örvényes zúgással, robajlással csattan össze a két víz. A főlépcső előtt nagy, rozsdás darus kocsi, a kerekek közt növő bokrok, az övig érő csalánok miatt úgy tetszik, nem mozdult onnan már évek óta. Többször megkerülöm az épületet, végigpróbálom az összes lehetőséget a bejutásra, már adnám föl éppen, amikor meglátok egy nőt a távolban. Integetek, sietek felé, de mire a közelébe jutnék, eltűnik a fák közt. A közelben, valami gazdasági épület udvarán egy kisebb társaságra lelek. Két nő, három férfi, angolul ugyan nem értenek, de a Dinteville név, és Holbeiné célba talál. Egy fiúról kiderül, az ő apja a kastély gazdája (a Dinteville család már a 17. században kihalt), és pezsgőgyártással foglalkoznak. Úgy látom, a kompánia is inkább pezsgő ügyben érdekelt, de az idegen kedvéért, aki én volnék, ők is benne vannak egy kastélylátogatásban. A fiú – Quentin Beaufort a neve – már hozza is a nagy kulcsot és forgatja a rozsdás zárban. A csönd mély, akár a tengerárkoké. Mintha víz alatti utazáson vennénk részt, egy rég elsüllyedt hajó tágas gyomrában tempózunk, kerülgetjük, vagy félrehárítjuk utunkból a hínárként lengő pókhálófüggönyöket. Ha olykor levegőt veszek, heves köhögési roham tör rám. Mindenen vastag por ül és a mozgásunk keltette hullámok fölkavarják, s a zsalugáterekből zsinórzó fénypászmák párhuzamosai ringatni kezdik a csillogó szemcséket. A tárgyakat fedő szürke portól egyébként minden forma a negatívjába fordult, s úgy jelent meg, akár az előhívott, kinagyításra váró filmeken. A kandallón álló mellszobrot, a fotelok karfáit, a súlyos függönyök redőzetét, a szekrényajtók díszes fogantyúit, a könyvgerinceket, a billiárdgolyókat, a radiátorrácsokat, a zongorabillentyűket, de még az ebédlőasztalon felejtett abrosz épp hogy meggyűrt hullámait is ott sötétítette meg a por, ahol a felülről szállongó lassú fény szokott megülni. Szobák során siklottunk keresztül és egyre biztosabban éreztem, nem a térbe, az időbe úszunk egyre mélyebben. Hosszan kerülgettem a kastélyt, mielőtt bejutottam volna, tudtam a kinti épület hosszát, szélességét, még le is léptem talán, a benti távolságok azonban sehogy sem álltak arányban azzal, amit odakint tapasztaltam. Az örvénylő, vége-nincs teremláncot, az egymással szembeforduló tükrök sokszorozták, s ezek a víz foltos hatalmas tükör-lények abban különböztek az általam ismert szállodaszobákban és színházi előcsarnokokban álló tükör-tábláktól, hogy csak az előttük álló halott tárgyak képét adták vissza. Az élőkét nem. Talán aludtak még, vagy elszoktak ettől a mozgalmas élettől, amelyben egyszerre többen kerülnek elébük, nők és férfiak arca szeretett volna felismerhetővé változni bennük. Egyre biztosabban éreztem, hogy az ideje ezeknek a tükröknek más. Kizökkent az idő bennük valahogy. Lehet, a Gergely naptár idő átállítását mulasztották el beléjük táplálni, vagy valami hosszú gyász miatt elébük húzott sötét kárpit miatt maradtak ki évtizedek, évszázadok az életükből, s most azt tükrözik, ami valaha előttük állt, s talán kétségbeesve igyekeznek behozni valami keveset a késedelemből. Így képzeltem, de valójában ez a kétségbeesés egyáltalán nem látszott rajtuk. Ott álltam a legnagyobb tükör-Matuzsálem előtt és éreztem, ahogy lassan megszilárdulnak a körvonalaim, átlátszóból áttetszővé válok, majd kitakarom a mögöttem hámló, foszló tölgylevélmintás tapéta egy ember formájú szelvényét. Tudtam, már az időnek egy másik stádiumában történik mindez, s egyre távolabbról hallatszott a franciául fecsegő halcsapat hangja. A berendezés túl eklektikus volt ahhoz, hogy a korát meg lehetett volna határozni. A bútorokat nem az idő, inkább a tűz, vagy pontosabban a tűzoltás viselhette meg: Biztos vagyok benne, hogy az épületet az én követem ideje óta átépítették. Talán többször is.A fölső emelet apró szobái valaha egyetlen termet alkottak. Gyanúm szerint ott volt a festmény, a festmények. Mert nem csupán Holbein híres képének, a Követeknek a helyét kutatom. New Yorkban, a Metropolitan Múzeumban van egy hasonlóan nagyméretű festmény, amely alá ez van írva: IOANNES HOLBEIN 1537. A kép címe: Mózes és Áron a fáraó előtt. Ez a kép is itt lógott Polisyban, Azt az ószövetségi jelenetet ábrázolja a kép, amikor a zsidók szabadon bocsátását kérő Áron kezében a bot kígyóvá változik. (2Móz 7,8-12) Az úgynevezett szerepjátszó kép főszereplői jól felismerhetők, hiszen a nevük is a ruhájukra van írva, Mózes nem más, mint Jean Dinteville, az én melankolikus francia követem, Áron Francois Dinteville, az előbbi fivére, Auxerre püspöke, mögöttük pedig Guillaume és Gaucher és áll. A csoport ötödik tagja, a merengő arcú, bajuszos figura, talán az ötödik Dinteville testvér, Louis megidézett alakja, aki 1537-ben, a kép datálásakor már nem élt. Feltűnik a képen maga Holbein is, ott áll a kép baloldalán, erősen takart staffage-alakként, csak az arca látszik, úgy néz ki, a kompozícióból, mintha velünk, a nézőkkel keresné a szemkontaktust, oly szenvtelen a tekintete amilyen a képeiken megjelenő festőké szokott lenni, jelezvén, hogy nem tartoznak közvetlenül a történethez. Csakhogy Holbeinnek nem volt szokása, hogy belefesse magát az ilyen képekbe. Nos ezúttal sem tette, hiszen ezt a Holbein képet nem Holbein festette. Egészen biztosan nem! A kép kvalitásai messze elmaradnak a német festőétől. Dinteville titkát keresve azt a kérdést is föl kell tennünk, vajon kit és főleg miért vett rá arra, hogy mégegy “Holbein-festményt” készítsen neki. Miért volt oly fontos számára a szerző, hogy a fölirat mellett még egy portréval is bebiztosította a hamisítványt? A megfejtésben segít-e vajon a kép tartalma, vagy a hangulata? Vagy segít-e talán ez a Polisyben tett kirándulás?Ha tartalmi párhuzamot akarunk vonni az ábrázolt történet és a jelenet szereplői között, tulajdonképpen nincs nehéz dolgunk. Áron és Mózes, a két testvér azért keresték föl a fáraót, hogy szabadságot kérjenek Izrael gyermekei számára. A két Dinteville fivér megjelenése az uralkodó előtt nyilván hasonló funkciót szolgál. A család sorsának ismeretében ez érthető is. Guillaume-ot 1536-ban megvádolták a trónörökös megmérgezésével, Gaucher pedig nem sokkal később szodómiában találtatott bűnösnek. Itáliai száműzetésükbe velük tartott a püspöki rangját elvesztő Francois is. Egyedül az Angliából 1537-ben talán „eretnekszimpátiái”, talán „egyéb bűnök” miatt végképp hazarendelt Jean maradhatott a fényét vesztett Polisy kastélyban. Valószínűleg hazatérése után, a királyi kegy visszaszerzését remélve készíttette el az új festményt. Az allegória értelmében a fáraóban I. Ferencet kell látnunk, még ha nem is könnyű észrevenni a hasonlóságot. Úgy tűnik, - a kompozíció mesterkélt teatralitása, a szereplők széles gesztusai legalábbis erre utalnak -, hogy az elől álló testvérek szándékosan takarják, rejtik a király elől a két kisebb fiút, a bűnösöket. Van azonban a festménynek egy különös hangulatú második olvasata is. Nehéz nem meglátni a benne a fojtott homo-erotikát. Az érzéki arckifejezések, a testeket alig takaró drapériák és a kígyóvá változó bot fallikus alakja és elhelyezése meglehetősen kétértelművé teszik a képet. Ovidius nyomán a bot-kígyó motívum allegorikusan is értelmezhető, mint a kétféle kéj jelképe. Az Átváltozások harmadik könyvében szól Teiresziaszról, aki egyszer botjával párzó kígyókra csapott, és az ütést követő pillanatban nővé változott. Nyolc évre rá, ugyanilyen módon lett újra férfi. A mindkét minőségében kipróbált szerelem élménye alapján állítja a későbbi vak jós, hogy a nők gyönyöre az, amelyik sokkalta édesebb. A szodomita testvért látványosan védő fiúk mintha sorsközösséget is vállalnának vele. Az elnevezés akkoriban a homoszexualitást is jelentette, és a szereplők testtartása, mozdulataik és arcvonásaik talán ennek a „másságnak” a megmutatását célozzák. Az Áron és Mózes a fáraó előtt című kép a Követek párjaként függött Polisy-ban, Jean Dinteville kastélyában. Ma ugyan egy óceán választja el őket egymástól, most mégis egymás mellé próbálom képzelni a két festett fatáblát. Megpróbálom fellelni a Követek Jean Dinteville-jében a fáraós kép érzékiségét, és hasonlót találni a másik követ, Lavaur ifjú püspöke, Georges de Selve magatartásában. (Egy makacsul visszatérő elmélet szerint, legutóbb Famiglietti vetette föl, a Követek jobboldali alakja nem Georges de Selve, hanem Francois Dinteville. Tudóskodó cáfolat helyett most legyen elég annyi: a fickó egy csöppet sem hasonlít Francois-ra.) Vajon a fiziognómia, vagy a tárgyak szimbolikája segít-e? A tőrhüvely, a kesztyű, a lant szerelmi szimbolikája közismert, de még tovább jutunk, ha beleolvasunk egy levélbe, amelyet a „Követek napja” (a festményen feltüntetett időpont: 1533. április 11.) után másfél hónappal írt testvérének Jean Dinteville: „Monsieur de Lavaur (vagyis Georges de Selve) megtisztelt a látogatásával, ami nem kis gyönyörűség volt számomra.” A továbbiakban megkéri fivérét, nehogy megemlítse ezt a látogatást otthon, legfőképpen ne Duc de Montmorency herceg előtt, aki Franciaország második embereként a külügyeket intézve a követek közvetlen főnöke volt és mellesleg unokatestvére is a Dinteville fiúknak. Az ifjú püspök londoni látogatása titokban is maradt, olyannyira, hogy az örökösök, a kép késõbbi tulajdonosai, Polisy új urai sohasem tudták meg, hogy ki is a kép másik szereplõje, illetve szentül meg voltak győződve róla, hogy Jean mellett annak fivére, Francois áll, aki szintúgy püspök volt, akárcsak de Selve. 1589-ből való a kép első ismert említése Riccardo Famigliettitől, aki természetesnek veszi, miért is kételkedne benne, hogy a világi és egyházi karriert befutott testvérpár képe függ a családi kastély dísztermében, csak Mary F. S. Hervey 1900-ban megjelent könyvében egy véletlenül előkerült kézirat nyomán derített fényt a másik szereplő kilétére. Töprengésemből Quentin sürgetése riaszt föl, mutatna még valamit, követem a chateau pincéjébe, ahol sok ezer palackozott pezsgő áll. Kinyit egyet, a koccintásra emelt pohárról eszembe jut az az elmélet, amely időről-időre fölmerül, s amely mellett legutóbb a londoni konferencián is elhangzottak érvek. Ez az elmélet azt bizonygatja, hogy a képet nem jobbról és felülről kell nézni, ahogy a National Gallery kiállítása szugerálja, nem is balról és alulról, ahogy én képzelem (voltaképpen ittlétem célja is az, hogy ráleljek arra a lépcsőre, ahonnan nézvést abból a bizonyos 27 fokos látószögű alsó nézőpontból látszodhatna a festmény), hanem szemből kelletik nézni, méghozzá egy üveghengeren, esetleg épp egy pezsgős üvegpoháron át. Ha megfelelően csiszolt a pohár, olyasmi, amelyet most összekoccintok a kastélylátogató kompánia tagjaival, akkor képes olyan torzulást adni annak a bizonyos amorf alakzatnak ott a festmény alján, hogy az koponyának látszik. Az így kapott koponya képe éppen egy tengelyre kerülne a festmény alsó polcán elhelyezett földgömbbel és a fölsőn álló éggömbbel, s egy jelképes láncolatot részeként – pokol-földi lét-menny – meggyőző látványt adna, és izgalmas gondolatfűzést provokálna. A pincelátogatás, belátom hatásos érvelés a poharas nézőpont mellett, magam azonban - bár az általam elképzelt lépcsőt nem találom a kastélyban (barokkosan csavarodó, nyilván jóval később épült csigalépcsőn lehet feljutni az emeletre, a falba épített, jórészt beomlott titkos lépcsőfolyosó pedig túl szerény megközelítést kínálna) - továbbra is a "balról-alulról" szemszög mellett vagyok. Abban a bizonyos decemberi jegyzetben indokoltam is miért, nem kezdenék most újra bele. Amúgy is későre jár, szállást kell találnom éjszakára. Mielőtt indulnék, Quentin még kinyitja a kastély melletti kápolnát. Ott, a sötét padló deszkái alatt fekszik a nagykövetem. Valószínűleg a testvérei is. Nem tudom, látszik-e rajtam a meghatottság. A közeli Essoyes-ben Renoir városkájában alszom. Itt lett a festő kedvese a gömbölyded Aline Victorine Charigot (később három gyermeket szült neki a 18 évvel fiatalabb lány), és idevaló volt az érzéki nevelőnő Gabrielle Renard is. Természetesen a helyi hotelben az ő képeik lógnak, ahogyan Renoir-nak tárták föl bájaikat. Másnap Auxerre-be autózom, a Yonne partján magasodó dombon álló St-Étienne dóm volt a püspök testvér, Francois Dinteville székhelye. Egy táblaképen meg is találom a püspök portréját. Szent István agyonkövezőit csendesíti (vagy tüzeli?) éppen. A jelképes festmény szerzője ismeretlen, de nem tartom lehetetlennek, hogy azonos a New York-i kép festőjével. Én mindenesetre máris úgy tekintek rá, mint ismerős festőre.

Jean de Dinteville-hez
(Ifjabb Hans Holbein festményének
rejtett anamorfózisára)

Pokolra juss, vagy épp mennybe,
akár csak egy követ menj be:
szóvivő,
mint akinek nincs is dolga
más, mint szépen meghajolva,
s ahogy ő,
úgy járni el ura helyett,
s már feledni is a helyet
íziben.
Légy világfi, vagy légy tudós,
ne firtasd, hogy mit rejt a sors,
s mit üzen.
S egyszer majd, merengve éppen,
szemed egy különös képen
ráhibáz
valami sohase látott
furcsa tárgyra, ami bár ott
van, de még sincs: mint egy fátum
úgy jelen meg. Vanitatum
vanitas.