Lenin levette a kalapját és meglazította a nyakkendőjét:
- Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszander Alekszandrovics?
A könnyű tengeri szél fölkapta a szavakat, és madárcsicsergést, meg virágillatot kevert közibük.
Bogdanov nyerésre állt. Megszokta a durva hangot, azzal is számolt, hogy ellenfele lélektani eszközöket is bevet, apja említése azonban célba talált. Éppen lépni készült, de abbamaradt a mozdulat. Még egyszer végigszámolta a lehetséges variációkat. Biztosra akart menni, de titokban arra is számított, hogy a hangoskodás újra az asztal köré vonzza a szétszéledőben lévő társaságot. Nem kis elégtétel volt számára „a párt kőszáli sasának” legyőzése, és persze nem volt mentes a hiúságnak nevezett emberi gyarlóságtól, szerette volna, ha győzelmét mások is látják. Nem volt kétsége, Lenin nem fogja föladnia partit, akkor is bízik valami váratlan fordulatban, ha józanésszel már nem lehetne ilyesmire számítani.
Egy ütésben felejtett tiszt, egy váratlan villa, vagy a lépéskényszeres patt, a végjátékok réme, meg még sok minden megeshet, és Bogdanov tudta magáról, hogy bár jobban sakkozik , de nem elég pragmatikusan. Gyakran egy szépnek vélt fordulatért, egy látványos megoldásért lemond a biztosan célravezető, de unalmasnak ítélt húzásról.
A társaság nem véletlenül oszlott szét. Akik értettek a sakkhoz, a huszár c7-re történő ütése után már szedelőzködni kezdtek, akik meg nem, azok is megérezték előbb utóbb, hogy illendő más foglalatosságot találni. Ladiznyikov távozott utoljára meg persze Natalja Malinovszkaja, Bogdanov felesége, tekintetében nem kis aggodalommal. Egyedül Gorkij maradt, ő is csak a házigazdai kötelesség okán.
Lenin előző nap érkezett a szigetre. A kikötőbe kisereglett emigránsok már jócskán felöntöttek a garatra, mire a harmadik nápolyi hajóból végre kiszállt Lenin. Kalaposan, öltönyben, s a karjára vetett felöltővel furcsán mutatott a májusi zsibongásban. A két sovány utazótáska, amelyet egy hordár cipelt utána, arra engedett következtetni, hogy nem kíván sokáig időzni Caprin. A fogadás egyetlen szertartásos pillanata a vezényszóra felhajtott vodka volt. A hosszú várakozás alatt meglehetősen felmelegedett „vizecskét” Zinovij Alekszejevics Peskov (akit Lenin, igaz Sverdlov néven, már jól ismert) a régi aforizmával mentegette: éhezni hetekig képes az ember, víz nélkül három napot bír ki, vodka nélkül viszont legfeljebb pár órát. A napbarnított oroszok úgy nevettek, mintha először hallották volna.
Lenin türelmesen megvárta, hogy végigcsókolja az összes kapatos forradalmár, majd azzal hűtötte le a kedélyeket, hogy fáradt a hosszú utazástól. Gorkij intézkedett: másnap délelőtt 10-kor vár mindenkit a Villa Spinolában, akkor üljön össze a rég tervezett „cобрание”.
Az eseményt dokumentáló híres fotográfia a villa teraszán készült. Fotó-sorozatnak kellene inkább nevezni, az igazi témája a szereplők fogyatkozása. A képek jóindulatú szemlélője akár azt is hihetné, hogy a Lenin iránti tapintat késztet eltávozásra egyre több szereplőt, holott jóval az események után, a fotó későbbi publikációi során retusálták le a kegyvesztett elvtársakat. Először Peskov tűnt el, aztán V. Bazarov-Rudnev, majd egy azonosíthatatlan alak, akinek csak a keresztbe vetett lába lógott be a kompozícióba. A parti végjátékához közeledve azonban a jelenlevők mindegyike azt érezhette, célszerűbb nem lenni jelen a mattnál. Vagy ami még rosszabb, a feladásnál. A törülköző bedobásánál.
Kínos pillanat. Filozofikusan és politikai síkon is föltehető a kérdés: Föl szabad-e adni a partit, amely már nyilvánvalóan vesztésre áll? A feladás a gyengeség jele. Nyilvánvalóan alkalmatlan vezető szerepre az, aki feladja a játszmát, aki elhagyja a süllyedő hajót, aki képtelen kitartani a végsőkig.
De persze ott a másik nézőpont is. Minden néző számára nyilvánvaló, hogy elveszett a parti. Látható, hogy nincs olyan húzás, amellyel menthető lenne a helyzet, vagy akár csak elodázható a vég. Ha ezt nem látja meg, ha képtelen észrevenni a nyilvánvalót, ha még bizakodna ebben a helyzetben, azzal csak a saját korlátait bizonyítaná. Innen már csak egy ostoba játssza tovább a partit, egy „idiot”.
Mit hihet Lenin ebben a helyzetben? Hogy Bogdanov mellényúl egy bábúnak, hogy rosszul lesz, váratlanul meghal, kitör a Vezuv, esetleg leszakad az ég. A Vezuv kitörését nehéz befolyásolni, de Bogdanov még alakítható:
- Mi az apja faszát gondolkozik annyit? - a mondatból azt kell kihallani, nem is annyira Bogdanovnak, mint inkább a tábla körül lézengő bolsevikoknak, hogy ha ő, Lenin is ennyit töprengett volna minden lépés előtt, akkor koránt sem állna vesztésre a parti. Bogdanov ültében megemelkedett, izmain, idegein már végigfutott a mozdulat: bástya üt h3-ra, de a durva szavak visszadöbbentették. Megpróbált nyugalmat erőltetni magára.
Ekkor jutott Lenin eszébe az ásítás. A partit képtelenség megnyerni, már döntetlenre sem menthető. A tábla lesöprése, vagy véletlen feldöntése a tanuk miatt nem valósítható meg, ráadásul Bogdanov talán még arra is képes, hogy visszaállítsa a bábukat, ettől még az is kitelik, hogy minden nyavalyás paraszt pontos helyére emlékezzék. Marad az ásítás. Ezzel jelezhető, mennyire nem fontos számára az egész, hogy mily módfelett unja. Szeme sarkából figyelte Zseljabuszkijt. Behelyezte a lemezt a dobozba, fejére borította a fekete kendőt, két ujja közé fogta az exponálózsinórt és hüvelykujját a gombra tette. Most. Lenin hosszút és hatalmasat ásított. Ebben a pillanatban kattant a fényképezőgép. Az expozíció az erős délelőtti fény miatt gyors volt, egy pillanat. Vlagyimir Iljics szája kitátva, Gorkij, aki a fényképezőgéppel szemben érzékeli a helyzet visszásságát, de már tehetetlen, Bogdanov még mindig az elindított, majd megdermedő mozdulat pózában.
*
A történet B verziójának alapja ugyancsak a Jurij Zselajbuzsszkij által készített fotó. Minden részlet ugyanaz, csakhogy Lenin nem ásít, hanem üvölt. Torkaszakadtából. Gorkij memoárja hitelesíti az új értelmezést, a Lenin halálakor írt visszaemlékezésben eleveníti fel a Caprin töltött napokat, s azt is, mennyire dühös volt nagybecsű vendége az elvesztett parti miatt. Tajtékzott és ordibált. A párt első embere, a kőszáli sas nem bírt uralkodni magán. …
*
Tegnap este Sz P-rel próbáltuk megfejteni a százkét éves képek titkát. Ekkor jutott eszembe, hogy valamikor írtam egy novellakezdeményt az egyik fotó alapján. Így kezdődött: - Mi a faszt vár még? Mi az apja faszát, Alekszander Alekszandrovics?
A sok görög istenszobor közt állt a Pantheonban egy üres talapzat is. A. T. – az ismeretlen isten nemlétező szobra. A láthatatlan istenek látható szobra mellett a posztamensre emelt Semmi. A Hiány megdicsőülése. Agyafúrt rajzolónk, aki egy ideje a Küklopeiából kölcsönzött Útisz, vagyis Senkise névvel szignálja szemkiszúró képeit, Hiány című grafikai sorozatát annak a bizonyos A T-nek, vagyis Agnosztosz Theosznak a pártfogásába ajánlja. A lapokon az látszik, ami nincs, és egyáltalán nem látszik az, ami van. Fordított világ. Irtózván az ürességtől (horror vacui), igyekszik kitölteni a hiányokat, de menekülvén az adott világ valós dolgaitól is, emezeket kitörli íziben. 
A rafinált műértők, jól tudják, hogy nem csak a kimondott, vagy látható dolgok a fontosak, de amit elhallgat, vagy nem mutat meg az alkotó, azok is jelentősek, sőt leginkább azokra érdemes figyelni. Ha majd megállnak a képek előtt, úgy tegyék, hogy a láthatatlan nézők is odaférjenek: maradjon hely a halhatatlan fővédnök A. T. istennek is, ha eljönne; és esetleg J. A. kiképzett halandónak is a Semmi ágáról, az ő vigasztaló-gyógyító ráolvasásával együtt: „csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra”.
Az angol blogban más hiány-képek is vannak.
Megpróbálom lerajzolni a két férfit. A fiúkat. Koruk szerint éppen a fiaim lehetnének. Én meg az ő ötödízigleni ükunokájuk. Kiteszem a reprodukciót a rajzasztalra, nekitámasztom a lámpának és ceruzával fölvázolom a képet. Aztán tussal, golyóstollal, krétával, vékony ecsettel, mártogatós tollal. Becsukom a könyvet és megpróbálom emlékezetből felidézni az arcukat, a mozdulatot. Tudom a nevüket, a foglalkozásukat, tudom, mi érdekelte őket, mi nem, ismerem az életrajzukat, a családjukat, a szenvedélyeiket és a hibáikat. Hallom, ahogy narcisztikus lassúsággal mondanak közömbös dolgokat, és élvezik, hogy franciául beszélnek. Férfiasan affektálják a legnőibb nyelvet. Magázzák egymást. Önözik. Megbeszélnek egy sakkfeladványt. Egyikük Rilkével levelez, a másik átlovagol Auxerre-be, hogy megnézze az új magyar igazolást a Troyes elleni felkészülési meccsen (szponzorálja a csapatot). Dölyfös, merengő, leleményes, rajongó, kudarcos, álmodozó, tépelődő, hiú, érzéki, sztoikus, hencegő, magányos sznobok. Szeretnivalók. Ötszáz év múltán nézem őket és ők néznek engem. Nézem a szemüket, megpróbálom elkapni a pillantásukat. Alig tudok róluk valamit, és nem tudom kitalálni, mire gondolnak. Az sem vígasztal, hogy legalább ők ismerik az én gondolataimat. Bár lehet, nem izgatja őket különösebben. Lerajzolom mindkettőjüket újra, egyre közelebbről, most már emlékezetből. Istenem, a nézésük, a tekintetük ugyanaz, amelyik Holbein pillantását kereste. És ennyi elég is. 
