Megpróbálom lerajzolni a két férfit. A fiúkat. Koruk szerint éppen a fiaim lehetnének. Én meg az ő ötödízigleni ükunokájuk. Kiteszem a reprodukciót a rajzasztalra, nekitámasztom a lámpának és ceruzával fölvázolom a képet. Aztán tussal, golyóstollal, krétával, vékony ecsettel, mártogatós tollal. Becsukom a könyvet és megpróbálom emlékezetből felidézni az arcukat, a mozdulatot. Tudom a nevüket, a foglalkozásukat, tudom, mi érdekelte őket, mi nem, ismerem az életrajzukat, a családjukat, a szenvedélyeiket és a hibáikat. Hallom, ahogy narcisztikus lassúsággal mondanak közömbös dolgokat, és élvezik, hogy franciául beszélnek. Férfiasan affektálják a legnőibb nyelvet. Magázzák egymást. Önözik. Megbeszélnek egy sakkfeladványt. Egyikük Rilkével levelez, a másik átlovagol Auxerre-be, hogy megnézze az új magyar igazolást a Troyes elleni felkészülési meccsen (szponzorálja a csapatot). Dölyfös, merengő, leleményes, rajongó, kudarcos, álmodozó, tépelődő, hiú, érzéki, sztoikus, hencegő, magányos sznobok. Szeretnivalók. Ötszáz év múltán nézem őket és ők néznek engem. Nézem a szemüket, megpróbálom elkapni a pillantásukat. Alig tudok róluk valamit, és nem tudom kitalálni, mire gondolnak. Az sem vígasztal, hogy legalább ők ismerik az én gondolataimat. Bár lehet, nem izgatja őket különösebben. Lerajzolom mindkettőjüket újra, egyre közelebbről, most már emlékezetből. Istenem, a nézésük, a tekintetük ugyanaz, amelyik Holbein pillantását kereste. És ennyi elég is. 
Volna-e kedved
átlovagolni
vélem Auxerre-be,
s nyári nagy esten,
kéz a kezedben
nézni a holdat
(én a folyónak
és te az égnek
lusta vizében),
s bort iszogatván
versben idézni
újra Erasmust
(csak latinul, hogy
kandi turisták
népe ne értse),
pantomimesnek
pénzt hajigálni
tarka cserépbe,
s színi pipából
messzi vidékek
jószagu mérgét;
...
s nappal aludni?
2 megjegyzés:
gyönyörű ez a Francois & Georges... - meg a versed is!
épp egy linkre kattintva
http://www.googleartproject.com/
ez a kép jött be a Londoni N.G. gyűjteményéből... és hihetetlen részletgazdagságig megcsodálható a kép... miközben a koponya olyan, mintha valami földönkívüliek rakták volna bele utólag ( photoshoppal ) - de mégis festve van...
Kedves István, kösz a megjegyzésed, a koponya "mássága" már régóta izgat. Mi tagadás, ha megpróbáljuk a koponya nélkül elképzelni a festményt, a szekreter alatt csak a kövezet mintázatát látni, be kell, hogy valljuk, hogy akkor sem dőlne össze a kompozíció. Persze, ha a kép szerkezete “megállna” a koponya nélkül, abból az is következnék, hogy a koponya akár egy későbbi ráfestés eredménye is lehet, sőt ad absurdum még az is fölmerülhet, hogy a halálfej nem is Holbein munkája, nem a német festőé, akiről egyébként tudjuk, hogy más anamorfikus képet amúgy sem festett. Sajnos egyetlen korabeli másolat sem készült a képről, illetve a megmaradt leírások, leltárkönyvek egyikében sem említik meg, hogy lenne egy anamorfikus koponyaábrázolat a festményen. Mindenesetre alapos röntgenezéssel annyi talán megállapítható lenne, hogy a padló kövezete ott van-e a koponya alatt, s talán az is, hogy a koponyához használt festék összetétele megegyezik-e a kép többi részéhez használt kolorittal. Egyébként nem példa nélküli, hogy egy Holbein festményt halálfejjel egészítsenek ki. A Sir Bryan Tuke-ról festett portré nagyjából egyidős a Követekkel, nos, a kép müncheni változatának hátterére is ráfestette valaki a koponyás halált. Szóval tétessen csak bele a fülekben az a bizonyos bogár; a kérdéshez, Holbein műve-e az anamorfikus koponya, még visszakanyarodunk.
Megjegyzés küldése