Sárgán csillogó fémpénz. Visszadobja az automata az Iparművészeti Múzeum mögött, (tulajdonképpen rendes tőle, mert a magyar érméket gondolkodás nélkül elnyeli anélkül, hogy kiadná a parkolójegyet; még jó, hogy épp felbukkan Kelle Anti, hogy megtanítson a mobiltelefonos parkolásra). Nem kell a magyar pénznyelőnek a brit coin a latin felirattal: FIDEI DEFENSOR. Majd ötszáz éve büszkén viseli a megtisztelő címet minden angol uralkodó, s máig odavésetik a nevük mellé az érmékre a két latin szót. A hit védelmezője. Az az apróság, hogy ez a hit már rég nem az a hit, úgy látszik, egyik királynak és királynőnek sem tűnt föl, miközben arcmásaik alácsörömpöltek a történelem nyerőautomatáin. A valamikor papnak készülő VIII. Henrik még a nagy egyházreform előtt, (amelynek legfőbb célja az volt, hogy legálisan vihesse ágyába Boleyn Annát) Luthernek támadt egy vitairatban – aligha mélységes meggyőződésből, inkább az akkori pápa, X. Leó kegyeit remélve. El is nyerte ezért a fent emlegetett „defensor fidei” öröklődő titulust, Luther durva és megvető válasza nem sokat késett, amivel nagyon fölingerelte az amúgy sem halvérű királyt. Henrik dúlt-fúlt, s ha már személyes bosszút nem állhatott, legalább megégettette a reformátor ... könyveit.
Assertio Septem Sacramentorum - A hét szentség védelméről, ez volt Henrik 1521-es ortodox dolgozatának címe, az utókor azonban úgy látszik nem nézte ki a nőfaló Henrikből a tudományos vallásfilozófiai értekezést, a történészek azt gyanították, hogy megfogalmazásában az akkoriban még barátként számon tartott (később különösebb lelkifurdalás nélkül lefejeztetett) Morus Tamás segítségét is igénybe vette a király. A Dinteville-ekről készülő könyvem (A követ és a fáraó) kapcsán különös dolgok kerülnek a kezembe: itt van például egy Preserved Smith nevű amerikai fickó Erasmus tanulmánya, amely szerint Morus barátja, Erasmus is részt vehetett az ominózus dolgozat megfogalmazásában, sőt valójában Erasmus írta az egészet, ráadásul – most jön a „farba” - a Luthernek tulajdonított válasznak is a Rotterdami volt a szerzője. Ha a meglepő föltételezéssel kapcsolatban nem is lehet minden kétséget kizárni, Erasmus köpönyegforgatásra, szerepcserére, játékos kettősségre hajlamos jelleme nagyon is elképzelhetővé tenné ezt az „oda-vissza” dolgozatot.
A különös históriát úgy látszik nem fogadta be az irodalomtörténet, hiszen Smith 1923-ban publikált tanulmánya nem ingatta meg az általános vélekedést, amely szerint mégis inkább Morus az „igazi” szerző; egy másik, hasonló story azonban már-már bizonyítottnak látszik. Lehet, hogy ezt az egész bejegyzést tulajdonképpen azért írom, hogy végre szólhassak az „Útisz-blogban” Útiszról, ő lesz ugyanis a folytatás főszereplője.
Edgar Allan Poe a New York-i Evening Mirrorban 1845 január 14-én egy vitriolos írással nekitámadt Henry Wadsworth Longfellow-nak, plágiummal vádolva meg a köztiszteletben álló költőt. Longfellow nem válaszolt a méltatlan vádakra, egy idő után azonban megjelent egy “defensor”, Outis (ejtsd Útisz) néven valaki védelmébe vette Longfellow-t és megcáfolta a plágiummal kapcsolatos vádaskodást. Nem tudta senki, ki lehetett a titokzatos jóakaró, akinek a neve csak fokozta a rejtélyt: Útisz ógörög nyelven azt jelenti, Senki. (Ugyanezt az álnevet használta Odüsszeusz is, amikor épp társait védelmezte s mellékesen szegény Küklopsz egyetlen szemét kidöfte.) A másfél százados irodalomtörténeti spekulációk végeredménye az előzmények után már talán nem is meglepő: a rejtélyes Outis-Útisz nem volt más, maga Edgar Allan Poe. A támadó és a védő ugyanaz a személy.
Nahát!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése