GUADALAJARA MEGINT

Egymásba csapni a két tenyeret, majd lazán összebokszolni, persze úgy, hogy a mozdulat folyamatos maradjon, ráadásul nem is a kezeket, egymást kell nézni közben, sőt kedélyesen csevegni, mondjuk arról, hogy éppen egy év telt el, egy teljes év, nahát, mintha tegnap lett volna. Az apró hotel portásával is így köszöntjük egymást, csak a beszélgetés döcög, mivel az én spanyolom és az ő angolja nem sűrűn talál egymásra. Guadalajara, sokadszorra térek vissza és mintha mindig azért érkeznék, hogy elvesszek benne, hogy az elveszettség élményét, poétikussá növő, vagy azzá generált(?) hangulatát újraélhessem. A gyökérhullámos járdák völgye. Ahol valamelyest kiismerem magam, az a kicsi szálloda utcája, az Avenue López Cortilla, illetve abból is csak egy rövid szakasz (az egész igencsak hosszú lehet, legalábbis a házszámból – 1484 – azt sejtem), szóval a López Cortillának (vajh ki ő?) az a része, amelyik a Chapultepec sugárútba két oldalról beletorkollik. Itt van, a mostani szállástól csak pár sarokra a Hotel Ganz. Nem bírom megállni, hogy a portástól (most épp egy fekete hölgy) ne udvaroljak ki legalább egy kertlátogatást. Reggeliző párok a trópusi növényburjánzásba rejtett asztaloknál. Ha valakinek el kell magyaráznom, melyik a Cortilla utca, a Gandhi könyvesboltot mondom, azt itt mindenki tudja. Még zárva, odabenn verebek röpködnek, vagy üldögélnek a könyvsorokon. A hátsókert felől juthattak be, onnan, ahol Sergio Vegával kávézgattunk valaha. Ugyanitt bukkantunk Emmával arra a bizonyos könyvre, amit persze rögvest meg is vettem neki, legfőképpen azért, hogy elmagyarázhassam, egy Németországban székelő kínai kiadó adta ki angol nyelven egy magyar pasiról, akinek a neve: Orosz. Most, hogy őt, a friss mexikói tulajdonost is beszámítjuk, már hat náció húzhatja ki magát. Ha valami nem lenne meg a Gandhiban, pár száz méterre ott a másik könyváruház, a Chapultepeken kell jobbra fordulni. Itt a könyvesboltokba olvasni járnak az emberek, beszélgetni, és hogy kedvük legyen sokáig maradni, mindegyikben adnak kávét, teát, sört, vagy ami épp passzol az irodalomhoz. Ha mégsem fordulnék le a López Cortilláról (kiderül, hogy a 19. századi oktatási reformok atyamestere) sem a Chapultepeken, sem később, kilenc blokknyira a Hard to Find stúdió irányában (mostanában költöztek ide, a tavalyi workshop helyszíne sokkal messzebb volt), hanem nyílegyenesen gyalogolnék egy szűk félórát, akkor találnám magam a downtownban, első ittlétem helyszínén. Mikor is volt? 1997? Lecture a Teatro Degolladóban. És az előadók kiállítása az Ex-Hospicio Cabañas-ban. Most a fő attrakció (na persze csak az Orozcko freskók után) egy Vicente Rojo tárlat. Ő a partnerem, hivalkodom Oswaldónak, akivel együtt nézzük meg a tényleg lenyűgöző életművet, valamikor a kilencvenes években volt ugyanis egy közös kiállításunk San Luis Potosíban, a Caja Realban. (Ellenőrzöm: 1996: Casa de la Cultura, San Luis Potosí). Vicente Rojo és O.I. A megnyitón csak ő volt ott, én egy korábbi tárlat anyagával szerepeltem, ami amúgy is Potosíban volt, így aztán nem találkoztunk – és a személyes parola (az itteni összebokszolásos fajta) azóta sem jött össze. Igyekeznünk kéne, nyolcvanhárom éves a kolléga, igaz, a kollekcióban egészen friss munkák is vannak. Felicitaciones, Senior Vicente.