ÓCEÁN

Óceán, rég láttuk egymást,

nem tudom, hány ezred éve,

nyelved alól a kavicsom

kiveszem, hogy beszélj végre.

Óceán, dobhártyád alatt

a csigatestben gyöngy terem,

s kontinensközi kábelek

bugyognak sírást szüntelen.

Óceán, zokogd fülembe

az összes titkodat, ahány

csak létezik, Nautilus

Bermuda, Némó kapitány.

Óceán, rézpántos atlasz,

csavargőzös, búvárnaszád,

szabásminta útvonalak,

Atlantisz és robinzonád.

Óceán, mélységes gyomor,

roncsokban ázó aranyad

palackban őrzött dzsinn vigyázza,

s szigetkalóz a csontnyarat.

Óceán, szélrózsaszirmok,

rézbe metszett zsákpofák,

monszun, zefír, papagájok,

szélbedőlt vitorlafák.

Óceán, boldog bolyongás,

ó, insula perdita,

Tordesillas, mappamundi,

csillagejtő éjszaka. 

Óceán, álmos hold emelget
ajkához, ólomszín, kerek;
mesék, mítoszok, altatók
s eltévedt rozsdás tankerek. 

Óceán, a tenyeremből

etetlek és veled hálok,

s álmaimra ráhajolnak

cethalálos szőke hálók.
  
Óceán, Péntek, Gulliver,

egy üveg rum, talán Kolumbusz,
kihajtogatós képregény,
turistaút, jetlag, különbusz.

Óceán, bennem liftezik,

torkomban jár föl árapályod,

hagyom, ha hullám-körmeid

homokló partjaimba vájod.

Óceán hínárok lánca,
örvénylő árvalányhajak,
hullám dobáló hulla-tánc
fölött vad hullám tarajak.

Óceán, mélység, magasság,

holdfényringató távlatok,

ha olykor álmaimban meglepsz,

te én vagy, és én te vagyok.

Óceán, meg miért tanítod

Rímképleted és ritmusod,

Ha homokra írt verseim

Hullámaiddal elmosod,

Óceán, tér-idő képlet,

visszatérés száz alakban,

minden hullámod halandó,

de hullámzásod halhatatlan.

Óceán, én megtanultam

törvényed: csak egyszer lehet,

hogy lássalak, és azután

örökkön kell keresselek.

Óceán, áruld el, ki vagy,

mutasd arcod, bár jól tudom,

homályosan szabad csak lássam:

videmus nunc per speculum.

---------
P.s: 
Hadd tegyek ide még egy strófát, idővel talán beillesztem valahova a „nagyversbe” is, azért nem tettem eddig, mert túl sok magyarázat tartozna hozzá, hogy érthetőbb legyen. Góliát, akiről említés tétetik, nem az ószövetségi óriás, hanem egy preparált óriásbálna tetem, amit a hatvanas évek elején végig utaztattak Európán, s így Kecskemétre is eljutott. Ily módon ő volt, Góliát az első kézzelfogható találkozásom az óceánnal. A Don-kanyar sem az, amit elsőre hinnénk, tudniillik legnagyobb világháborús csatavesztésünk színtere, hanem azt a Nagytemplomtól nyugatra húzódó városrészt, vagy inkább annak kanyargó főcsapását nevezték így, ahol a bálnát leparkolták és három forintért (gyerekeknek kettő) mutogatták. Pár lépcsőn kellett fölkapaszkodni a bejáratához, ami alighanem a szája volt, és bent egy jókora kört megtéve – legalább óvodáskori méretemhez képest hatalmasnak tűnt – ugyanott kellett kijönni belőle. A huzatos belsőről meg a nagy halott állatról jutott eszembe a nyelvünkből már teljesen kiveszett cinterem szó, ami temetőt jelent, de akkora asszociációs holdudvart képzelek mögé, hogy többször és szívesen használtam más versemben is.  

Óceán, Góliát, Don-kanyar,

utazó cirkusz, hadd legyek

kongó, huzatos cintermedben

újra óvodás kisgyerek.