HULLÁMOK

Vagy legyen inkább ez: költészettani projekt. Mert hogy a versírás és a hullámzás…., de előbb arról, hogy a workshop után eljöttem újra San Pancóba. Praktikusan azért mert Oswaldo nem talált olcsó járatot, amivel azonnal hazaindulhattam volna, de hadd írjam inkább azt, azért vagyok itt, hogy a verslábak, a sorok, a strófák ritmusát összevethessem a valósággal. Mert azt képzelem, hogy az első versek tengerparton születtek, igen, hogy a hullámzás inspirálta Homéroszékat. Tavaly már jártam itt, írtam is San Panchóról (hivatalosan San Francisco), most csak néhány apróság, a napló miatt: Guadalajarából a Primera Plus autóbuszával kb. négy óra La Penitáig (Puerto Vallartai járat), onnan taxival még kb. fél. A szállás neve Cuartos Hilda, három perc az óceántól, amit nem is kell keresni, szívja magához az embert. Esti Kornél jut eszembe, ahogy megütődik a partra állított táblán: Tenger. Ez aztán nem téveszthető össze semmivel, se köpőládával, se gőzmosodával. 
Ahogy megérkezem, úszom egy nagyot, jól teszem, mert másnapra úgy megnőnek a hullámok, hogy képtelenség átjutni rajtuk. A part menti száz-kétszáz méter lenne csak nehéz, kint már elboldogulnék, de a több emeletnyi robogó fal folyton visszalök, olykor a homokba döngöl. A szörfösök és a nyaralók (na jó, november van, de minek hívjam őket) komolyan vehették a „no sugerido” táblát (nem javasolt), és eltűntek a partról. Egyedül küzdök a két-három kilométernyi fövenyen, amelyet északon és délen egy-egy sziklatömb zár le, de legalább nem kell szégyellnem a pofonokat. Én vagyok csak és a pelikánok. Többnyire ötös-hatos csapatban siklanak el a hullámok fölött, súrolva szinte a habzó tarajt, olykor ki-kikapva valami apró halat a fehéren sistergő elemből. Öt Balaton-átúszás után nem hittem, hogy így kifog rajtam a víz. A homokra kifutó áradatnak visszafelé is erős sodra van, abban sem könnyű megállni. Begörbített lábujjakkal kapaszkodom a fövenybe és persze hullámológiai tapasztalataimba, amit most meg is próbálok leírni. 
A sekély vízbe érve az amúgy meglehetősen hosszú és elég jól kiszámítható óceán-hullámok lefékeződnek és egymásra tolulnak, a hullámhosszuk megrövidül, a magasságuk viszont megnő. A hullám egyre kisebb alapja egyre kevésbé képes megtartani az egyre magasabbá növő testet, labilissá válik s a csúcsán megjelenik a fodros, fehér hullámtaraj, amit, hogy látványosabb legyen, porlasztani kezd a szél. A jól ismert szinusz görbe elvész, a hullám teteje előregörbül, az alja pedig hátramarad, pár másodpercig ágaskodó spirálra emlékeztet a keresztmetszet (talán a Fibonaccival is elő lehetne hozakodni), ezek a legszebb pillanatok, a legfenségesebbek (Kant: a matematikai fenséges és a dinamikai fenséges násza), majd előre roskad, belerogy az előtte örvénylő vízbe és tajtékos tömeggé zuhan össze az egész. Hogy ez az imént még hullámnak nevezett habzó, rohanó zagyvalék szét tud-e terülni a fövenyen, az az előző hullám épp visszaáramló maradékától függ. Van, amikor a leghatalmasabb hullám-uralkodók alig-alig futják ki magukat, szánalmasan ellaposodva agonizálnak a homokon, máskor meg egy-egy hullám-baka rekordot dönt újabb határcsíkot rajzolván a fövenyre. Alighanem a visszaáramlás okozza azt a különösséget is, hogy az óceán nem vízszintes. Jól láthatóan görbe. A part és a nagyvíz közt van vagy száz méter homorulat, ami igazán akkor látszik, ha mégis beúszik az ember, ha bent tempózik a nyugodtabb vizeken, akkor ugyanis egy magasságba kerül a parti vendéglőkkel, a nyugágysorokkal, a pálmafákkal, amelyek úgy négy-öt méterrel fölötte vannak annak a szintnek, ahol korábban a vízbe lépett. A visszaáramlás egyébként elég alattomos dolog. Első nap, amikor még csendes volt a Csendes-óceán, jó mélyre be tudtam úszni, és széttárt karokkal hanyatt dőltem a himbáló végtelenben (a sós vízben ez oly kényelmesen megtehető, hogy szinte mozdulni sem kell, fenntart úgy is). Becsuktam a szemem, hagytam, ringasson, aztán amikor felocsúdtam, már alig láttam San Panchót. Hiába haladnak a hullámok oly látványosan a part felé, a láthatatlan áramlás épp az ellenkező irányba viszi az embert. 
Amiről írni kéne még, az a hullámzás hangja, bár alighanem ezt a legnehezebb visszaadni. Valami tompa morajlásba, zúgó, fortyogó, monotóniába omlik bele az előreroskadó hullámhegyek távoli mennydörgést idéző csattanása nagyjából hat mértékeként az időnek (hexa meter). Óriás lélegzetvételek. Ez a szabályosan ismétlődő, de mégis nagyon szabad ritmus a tenger verse. Az óceán skandálása. Hullámtaraj daktilusok fönt és alant örvénylő spondeusok. Ja és ez így megy uszkve négy milliárd éve.

És most Teiresziász, te következhetsz, jöjj, üzenj az alvilágból:

... végy egy jó faragott evezőt válladra, bolyongjál,

míg olyanokhoz nem jutsz, kik tengert sose láttak,
s ételüket sem eszik megsózva tengeri sóval:

...