ÉN NEM VAGYOK MAGYAR?

X beszól, Y lecsesz, Z kioktat. Milyen mán, hogy a francia zászló színei vannak a fészbukos arcom fölött! Magyar az ilyen, vagy mi? Mondanám, de hát az ilyen lájk – ellenlájk világ nem az érvelések terepe, hogy ha történetesen Budapestet érné hasonló tragédia, és egy francia fejezné ki ily módon az együttérzését, hát nekem bizony az nem esne rosszul. Sőt! Attól, hogy 24 órán keresztül nyilvánosan úgy teszek, mintha Párizs citoyenje lennék, semmivel sem vagyok kevésbé a hazámé, ráadásul nem is hisz rólam józanul senki ilyesmit. Olyan személyes ügyekkel, hogy barátaim laknak ott, hogy két önálló és több csoportos kiállítás köt hozzá, hogy első regényem két franciáról szólt, és hogy az első nagy vasfüggöny mögüli kiszabadulásom színhelye éppen Párizs volt, nem akarok előhozakodni. Azzal annál inkább, hogy mennyire összefonódott Párizs és a magyar kultúra: nem csak „elszállt kozmopolitaként”, hanem mélymagyarként is lehet aggódni érte. Ott ért költővé Ady, Illyés, Radnóti, ott lett nagy festő Munkácsy, Rippl-Rónai, Kassák, vagy mondjam-e Lisztet, Köstlert, József Attilát? De hát őket nem is kell sorolni, annyira köztudottak. Ha valaki az ötösre hajt, azt is illik ismernie, hogy onnan, Párizsból tért haza valamikor a 12. század vége felé Anonymus, III. Béla király névtelen jegyzője, aki magát P-ként, P mesterként aposztrofálta (vajon miért épp P a „dictus magister”), hogy megírja a Gesta Hungarorumot, benne honfoglalásunk legrészletesebb történetét. Mentő kérdés, hol fogadták be első nagy újkori politikai menekültünket? Természetesen Párizsban, és ki volt ő? Rákóczi Ferenc. Szóval kedves X, Y, Z, vigyázó szemetek… ja, hogy Trianon, hát ahhoz bizony elég kacifántos okfejtés kéne, hogy az egész Trianon cuccot Párizs nyakába varrjuk, ízléstelenebbet pedig képzelni is nehéz, mint ünneplendő ellencsapásként tekinteni a terrortámadásra. Az európai kultúra hármas dobogóján Athén és Róma mellett ott áll Párizs, és ha csak újkori szerepét nézzük, bizony fölöttük áll. Miközben dohogva próbálom kioktatni a kioktatókat (úgy kezdődik, hogy visszaütök?), izgatottan követem a magyar-norvég focimeccset. Sőt igazából azt követem (én nem vagyok magyar!?), az ellen kioktatás csak vékony mellékszál. Tévén persze nem lehet, 15 ezer kilométerre vagyok hazulról, marad az Index online közvetítése, „néztek” már így meccset, őrjítően izgalmas, 3 percenként jön egy mondat, ilyesmi: Johansen külsővel tekeri be, aztán az ember lerágja az összes körmét a következő hírig: Király kiütötte. (Szürke mackóalsót minden fb profilra!) Mindegy, ez legyen az én bajom; állítólag 1986-ban jutott ki a válogatott utoljára nemzetközi tornára, ráadásul épp ide, Mexikóba, ahol most pezsgő helyett kinyittatok egy hatalmas kókuszdiót. Leírom a ceremóniát, hátha zsinórban jönnek a győzelmek, oszt tudjátok véreim, nap-lelkűek és köd-evők, ha erre jártok, hogyan ünnepeljetek. A kókuszdiót az utcán árulják, egy teherautó platóján áthajolva kell rábökni a focilabda méretű golyóra. Ekkor az egyik mesztic (ketten vannak) meglenget egy jókora macsétát és úgy metsz le labdáról egy apró szeletet, hogy egy pici lyuk nyíljon rajta, akkorka csak, amin egy szívószál bedugható. A kezembe nyomja, a másik elveszi a pénzt (25 peso) és figyelmeztet, jöjjek vissza, ha kiszürcsöltem a tejet. Teszek egy kört, küldök Tarjánnak egy gratulációt (egy hónapja megjósolta, hogy simán továbbjutunk) és visszamegyek az üres kókusszal. Most a másik, a sötétebb bőrű lendül akcióba: két hatalmas suhintással (mint Tót az őrnagyot) négyfelé hasítja a diót, majd a szeletekből egy élesre fent kanálszerű célszerszámmal kimetszi a fehér bélést. Apró darabokra vagdalja, aztán csak kicsit maszatos kezével begyömöszöli mindet egy nejlonzacskóba. Két citromot is belefacsar (szerencsére a chilit időben kivédem) majd mosolyogva nyújtja át. Mondom neki, legyőztük a norvégokat. Nagyon örül, aztán megkérdezi, merre van Magyarország. Mondom. Úngaro? – néz rám kételkedve, valamiért azt hitte, kanadai vagyok. Az előző vevő az volt. A húngaro szót, vagyis a magyart itt a cigány szinonimájaként használják. Az oka talán, hogy a Miksa császár kíséretében érkező magyar huszárok közt sok cigány volt. Vagy mind? Aztán, ugye megvan a történet, Ferenc Jóska kisöccsét kivégezték, a cigány magyarok megúszták, itt maradtak, a gyerekeik, az unokáik máig élnek – ha meg nem haltak. Viva Hungría! – köszön el. Éljen Magyarország!