2019. február 28., csütörtök

KALEVALA ÉS VARÁZSÉNEK

Február 28. Reggelre fel lett lobogózva a város, Helsinki; talán nem elsősorban Dóra ma nyíló kiállítása miatt, de szívesen hisszük, hogy azért is. Ma van a Kalevala születésnapja, 1835 február 28-án keltezte ugyanis Elias Lönnrot az előszót, és 1978 óta ez a Finn Kultúra Napja is. Délelőtti csavargásunk során véletlenül bukkanunk rá a Elias Lönrot feldíszített és mécsesekkel körbevett szobrára. Az első kép a szobrot mutatja, a többi Dóra tárlatán készült, az U Galériában (Kaisaniemenkatu 10.) Az illusztrációkat. plakátokat és animációs filmeket bemutató tárlat április 18-ig lesz nyitva.












2019. február 17., vasárnap

AZ AMI - ÉS AMI LEHETNE


Egyetemi körökben a vénségesen vén szinonimája a professor emeritus. Esetemben a dolog Sopronhoz kapcsolódik, közelebbről az AMIhoz, vagyis az Alkalmazott Művészeti Intézethez. A koromat csak azért hoztam szóba, mert egy idő után az ember elkezd jelentőséget tulajdonítani a lepergő évtizedeknek, ráeszmél ugyanis, nincsen belőlük olyan megszámlálhatatlanul sok. Az én esetemben a soproni AMIs közjáték éppen egy évtized volt. Pontosan annyi, hiszen amikor venni készültem a kalapomat, a dékáni titkárságot vezető hölgy, Icának hívták, előhúzta a munkába állásomkor kitöltött papírt, (…mikor lesz elég ok előkotorni azt a kartotékot…) s meglepve látta (meglepődtem én is), napra pontosan tíz évvel korábbi rajta a dátum. Talán órára is, hiszen a kávéscsészék árnyékát pont olyan szögből és éppen olyan formán rajzolta körbe az ablakon besütő nap, mint akkor tíz évvel azelőtt. Természetesen tudom, hogy egy iskolát kizárólag az onnan kikerülő diákok minősítenek. Ha valaki kérdez a grafika tanszakról, amelynek első vezetője voltam, neveket szoktam sorolni, pályára állt és ott megbecsülést szerzett alkotók neveit, és a kérdező képbe kerül, sokkal hamarabb kerül képbe, mintha mondjuk az intézmény felszereltségét, az egy hallgatóra jutó támogatás összegét vagy a tanári munka körülményeit taglalnám. Amíg AMIs tanár voltam, egymás közt mégis ilyesmiről kényszerültünk a legtöbbet beszélgetni. Én is éreztem, aztán a távozásom után a kollégák még fokozottabban tapasztalták, hogy az egyetemi struktúrán belül aránytalanul háttérbe szorult a művészeti oktatás. Talán árnyaltabb a kép, ha úgy mondom, a kirakatban ugyan tündökölnie kellett, ennek anyagi támogatottsága azonban fokozatosan elveszett. Miközben a jobbító elképzelések már sokadszorra pattantak vissza, a tanári karnak a státusz megváltoztatása is eszébe jutott. A logikus lépés az önálló karrá változás lett volna, már az én időmben is erről szóltak a tárgyalások, aztán a karrá válás többszöri elutasítása után merült föl a különválás gondolata, amihez kedvező lehetőség kínálkozott a győri Művészeti Karral kialakuló kapcsolat révén. Úgy tűnik, U. Nagy Gábornak, az AMI vezetőjének hirtelen fölállítása (hogy a durvább kirúgás szót még ne használjam – hátha jobbul a helyzet) mindenkit állásfoglalásra késztet, s jól látszik, a szándék, amelyet személye jelenít meg, régóta érlelődő közös igény, nem csak az intézet tanáraié, nem csupán a hallgatóké, a szakmai szervezeteké, de a magyarországi művészképzés, sőt a kulturális szcéna érdeke is az lenne, hogy az idén 25 éves Alkalmazott Művészeti Intézet az ott folyó munka színvonalához méltó rangot kapjon. 

2019. január 26., szombat

JEKATYERINBURG




Jekatyerinburg. Az iskolában még úgy tanultuk, Szverdlovszk, az Ural fővárosa. Már Ázsia, igaz még éppen hogy csak. Az időkülönbség négy óra, otthon még este tíz van, itt már hajnali kettő. Hogy az ipari központ kifejezést pontosítani is lehetne – hadiipari –, az abból volt sejthető, hogy a kilencvenes évek elejéig egyáltalán nem járhattak itt idegenek. Az eredeti és a visszakapott név Katalin cárnőre utal, de nem a híres II.Katalinra, hanem az elsőre, aki Nagy Péter felesége volt, cárné, aztán Péter halála után két évig cárnő is, igaz sokkal kevesebb nyomot hagyva maga után, mint a fél évszázaddal későbbi Nagy Katalin. Ha már a cároknál és cárnéknál tartunk, van egy köztudott, ám sokáig mégis titkolni akart esemény, itt gyilkolták meg 1918. július 17-én Szverdlov utasítására (ki hiszi el, hogy nem Lenin parancsa volt) a trónról akkor már több mint egy éve lemondott II. Miklóst, a feleségét, a cárevicset, négy lányát egy komornyik, két komorna és a háziorvos társaságában. Talán az idővel szégyelleni kezdett vérengzésnek is betudható, hogy tiltott várossá minősítették Szverdlovszkot, de valahogy a világnak is kényelmesebb volt hallgatni a dologról. A briteknek például V. György miatt, aki könnyedén megmenthette volna a cár-unokatestvért (úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás) egy egyszerű befogadó nyilatkozattal, nekünk meg a puskás különítményben név szerint megemlített Nagy Imre miatt. Higgyük el, hogy nem arról a Nagy Imréről, hanem egy másik Nagy Imréről van szó, de az azért gyanítható, hogy ez a másik Nagy Imre is honfitársunk volt. (Egy Johann Meier nevű osztrák  hadifogoly majd’ negyven évvel később nyilvánosságra hozta a gyilkoló különítmény tagjainak nevét, a 11 közt 7 magyar név van, igaz valamiért lettként emlegetik őket).

Szóval Jekatyerinburg. Nyilván soha nem jutottam volna ide, pláne nem január havában, ha nem ajánlkozik a tavalyi pityeri kiállításom befogadására egy itteni intézmény. Nem is akármi, a három éve épült ultramodern Jelcin Centrum. A város történetéhez tartozik ugyanis, hogy innen indult az Oroszországot a demokrácia útjára vezető elnök. (Egy forraltboros beszélgetés közben valaki megjegyzi, voltak azért hibái is, a legnagyobb, hogy rosszul választotta meg az utódját.) Odakint a városban jókora Lenin és Szverdlov szobor emlékeztet a múltra, de a Jelcin Centrum múzeumában az orosz történelmet végigpörgető animáción sem Lenin, sem Sztálin nem tűnik föl. Ő volt, magyarázom orosz kísérőmnek, aki a budapesti parlamentben bocsánatot kért ötvenhatért. Hát a többi elnökről ilyet nem is lehetne elképzelni – feleli az illető nevetve. Első reggel – ragyogó napsütés, de a hőmérő mínusz húsz körül – elgyalogolok  az Ipatyev-házhoz, pontosabban oda, ahol a ház egykor állt. Az épület pincéjében végeztek II. Miklósékkal. A helyén most templom (a Vér temploma vagy más néven Mindenszentek temploma) a templom alagsorában pedig emlékszoba van. (Egy zárójelbe való furcsaság: Alexandra, a német származású cárné utolsó napjaiban szvasztikákat rajzolt jegyzetfüzetébe, a szobák falára, az ablakkeretekre. Talán óvó, bajhárító jelnek szánta? Nota bene: a nácik csak két évvel később sajátították ki a szvasztikát.) A templom körül a jégszoborpark több hónapos folyamatos fagyot feltételez. Szemben, a befagyott tó túloldalán áll a Jelcin Központ, ahol a kiállításom épül. A megnyitóra meglepően sokan kíváncsiak, már a rendezés közben is meg megállnak a bámészkodók (nyilvános tér az épületen belül). A szónokok (Ilya Sipilovszki és Szűcs Szergej) után tárlatvezetést tartok, természetesen a Tovarisi, az 56-os meg a Lenin plakát kapcsán is kapok kérdéseket. Nem bántanak, de azért sejtetik, érzékeny a téma. Tréfásan figyelmeztetnek is, az előző napokban volt Lenin halálának majdnem kerek évfordulója, a kilencvenötödik. Másnap egy rádióban (magyarul Ezüst Eső a neve) élő beszélgetés (Olga Urasinova fordít). Délután elautózunk (Anita, Olga, Szergej) a várostól fél órára fekvő nyírfaerdőbe (Ganina Yama), ahol elásták (részben el is égették és savval szétmaratták) a cári család tagjait. (Három nadrágban küzdök a hófúvásossá vált idővel) Az Orosz Ortodox Egyház által szentté avatott család maradványai a pétervári Péter-Pál erődbe kerültek, tavaly Dórával fel is kerestük a síroknak helyt adó székesegyházat. Este a Sakkparti könyvbemutatója a Jelcin Központ könyvesboltjában egy meglepetés résztvevővel. Jekatyerinburgban működik a Nemzetközi Bogdanov Intézet, az egyik professzor (Dmitrij Berg) is eljön. Úgy tűnik lesz folytatás is. A kiállítás áprilisban Nyizsnij Novgorodba utazik tovább, a Sakkparti pedig olaszul is meg fog jelenni. 

2019. január 15., kedd

PARADOXONOMETRIA


Meghívó Orosz István Paradoxonometria című kiállítására a zalaegerszegi Keresztury Dezső Művelődési Központ Gönci Galériájába 2019. január 16-án, szerdán 5 órára. Megnyitót mond Dr. Vadvári Tibor alpolgármester és Frimmel Gyula grafikusművész, majd Orosz István tart tárlatvezetést. A kiállítás 2019. február 23-ig tekinthető meg. Nyitva keddtől péntekig 10-18 óráig, szombaton 9-13 óráig Cím: Zalaegerszeg, Landorhegyi u.21.

2018. december 31., hétfő

A PESTI AGI "KONGRESSZUS"

Már korábban kellett volna írnom a AGI-ról, illetve az AGI magyar tagjairól. A mostani jegyzethez az ad apropót, hogy tegnap délután megvolt az első, kicsit fontoskodva akár „hivatalosnak” is tekinthető „kongresszusunk”. De kezdem az elején: az AGI, vagyis az 1951-ben alapított Alliance Graphique Internationale a világ vezető grafikusainak exkluzív klubja. Amikor írom, 39 országból 497 tag tartozik a társasághoz. Engem 2003-ban választottak be (ajánlás, majd szigorú zsűrizés alapján szokták meghívni a tagokat, ide jelentkezni nem lehet) s rögtön a „Hungarian national group presidentje” lettem, ami nem volt nagyon meglepő, hiszen egyedüli tag voltam Magyarországról. Szerencsére tavaly Horkay Istvánt, az idén ősszel pedig Balla Dórát is beválasztották, tehát aktuálissá vált a fent említett összejövetel. Az ürügy Varga Mihály látogatása volt. Mihály Svájcban élő kolléga (1999 óta tagja az AGI-nak, sőt ő a svájciak „prezidentje”) írt, hogy néhány napos budapesti látogatása során szívesen találkozna velem (2004-ben a berlini AGI kongresszuson ismerkedtünk meg), én pedig kijártam Horkay Pistánál, hogy András fia sonkabárjában, ami már több grafikus borozgatás színhelye volt, összejöhessünk. Köszönet a pazar vendéglátásért, és köszönet Mihály feleségének Sibylle-nek a fényképért.

Utóirat gyanánt két megjegyzés. Mihály mellett még két magyar származású, de más országban bejegyzett tagja van az AGI-nak, a brazíliai Kiko Farkas és a svédországi Palotai Gábor. Magyarországról származott a 2005-ben, kilencven éves korában meghalt francia AGI-tag André François is (Farkas André).
2004-ben a berlini kongresszuson tartott angol nyelvű előadásomat egy magyar négysorossal kezdtem, a jókora színházteremben egyedül Mihály értette – és meglepő módon most 14 év múltán is emlékezett is rá. Ideírom, mert persze én is emlékszem:   
Ha elmetszed találomra, bárhol,
mindig lesz majd egy olyan pillanat,
egy állókép az idő lemezén,
ahol egy nyíl egy szív iránt halad.