A MOST – Kortárs Képzőművészeti Megállóhely rendezésében 2009. november 5-én, csütörtökön este 6-tól Almásy Aladár, Olajos György, Orosz István és Pálos Anna kiállítása (sült gesztenyével és forralt borral).
Hegyvidéki Bevásárló Központ, 12. ker, Szendi árok, az Apor Vilmos téri Plébániatemplom mögött. Megközelíthető az 59-es villamossal, illetve a 102-es, 112-es és 105-ös autóbuszokkal. (A szervezők: Sajdik Ildi, Tar Judit, Gergely Kati.)
2009. november 4., szerda
2009. november 3., kedd
FAROKBAN VÉGZŐDVÉN
Üzenet G Zs-től:
"Desinit in piscem mulier formosa supreme."
Abban a "megtiszteltetésben" van részed, hogy téged választottalak ki megfejtésére.
Hm: megtiszteltetés? Vajon minek köszönhetem?! Egyébként a Horatius Ars Poeticájából való mondacs olyasmit jelent, hogy a szép nő halfarokban végződik. Úgy szokták magyarázni, hogy semmi sem lehet tökéletes. De miért is lenne a halfarkú nő hibás, rosszabb, mint a lábon járó? A sellők, szirének, kentaurok a természet tökéletesebb, kevésbé korcsult teremtményei, akik azt a boldog, korai állapotát testesítik meg az evolúciónak – legalább jelképesen – ami iránt sosem szűnhet meg a vonzalom: szóval valami transzcendens és örök nosztalgiát. A sellő iránti vágy, a plátói szerelmet jelenti; a fizikai beteljesülés ugyebár eleve reménytelen. (Egyébként, ha anatómiailag képesek lennének rá, akkor sem szaporodhatnának hagyományos módon, hiszen ki látott már hímnemű sellőt?) Ebben értelemben kétségtelenül jogos a Horáci idézet vulgárisabb magyarázata is, ami olykor egészen közönséges formát ölt: minél szebb egy nő, annál kisebb esélyed van, hogy…, szóval, hogy véle hálj. (Nekem valahogy szimpatikusabb Örkény tanítása a Rekviemből: „Sokkal könnyebb megkapni egy szép nőt, mint egy csúnyát. A szépség hisz saját küldetésében”.) A vulgáris megközelítés esetünkben vulvális vizsgálódásba torkollik, s két művészettörténeti példa tolakszik emlékezetembe. Erdélyi templomok festett kazettáin láttam olyan sellőket, akik kétágú farokkal rendelkezvén anatómiailag alkalmasak arra, amire gondolsz kedves olvasó, sőt úgy tetszik, mintha éppen arra lennének kitalálva, René Magritte pedig gordiuszi fortéllyal olyan fordított sellőt pingált, amelynek (akinek?) a felső teste a hal, deréktól lefelé viszont pompázatos nő.
A halfarokban végződő szépségről szól a Kert című réges-régi rajzfilmem. Az ötlet még gyerekkori, Andi húgomat kértem meg, írna belőle novellát. Egy kisfiú a titokzatos park útvesztőjében csavarogva megles egy kerekes-székkel közlekedő magányos hölgyet, hosszan követi a keréknyomot, majd látja levetkőzni s belemerülni a tóvá szélesedő kerti medence vizébe. Ekkor derül csak ki, hogy a nyomoréknak hitt szépség alteste hal. A születő-éledező libidó, a formát találni képtelen, elfojtott kamasz-vágyakozás manifesztuma volt a film.
Idemásolom a bemutatóhoz készített leporelló szövegét: Egy életen át vágyunk a Titok megfejtésére. Kisgyermekként mindenütt titkokat sejtünk. Félelemmel 
és kíváncsisággal a szívünkben eredünk egy-egy furcsaság nyomába, mint a filmbeli fiúcska, mindannyiunk - örökké alakuló - alteregója. A míves kovácsoltvas kapuval táruló, antik szobrokat rejtő kert titokzatosnak ígérkezik. Mikrovilága: nyüzsgő bogarai, madarai az első ingerek a fiú számára. Érdeklődését azonban egy tolókocsiban ülő nő kelti fel, aki eltűnik a szeme elől, járműve kerekeivel finom porcsíkot hagyva maga mögött. A fiú ezen a nyomon indul tovább… 
A szálkásan aprólékos, acélmetszet szerű rajzok ahelyett, hogy a racionalitást emelnék, csak fokozzák a misztikumot, az irracionálisan limitált mozgásokkal megfejelve. Vágyakozás és spleen, titok és mindent elfedő nosztalgia. A Kert az alkotók szándéka szerint ilyen érzetek felvillantására vállalkozik. (Orosz Andrea)
"Desinit in piscem mulier formosa supreme."
Abban a "megtiszteltetésben" van részed, hogy téged választottalak ki megfejtésére.
Hm: megtiszteltetés? Vajon minek köszönhetem?! Egyébként a Horatius Ars Poeticájából való mondacs olyasmit jelent, hogy a szép nő halfarokban végződik. Úgy szokták magyarázni, hogy semmi sem lehet tökéletes. De miért is lenne a halfarkú nő hibás, rosszabb, mint a lábon járó? A sellők, szirének, kentaurok a természet tökéletesebb, kevésbé korcsult teremtményei, akik azt a boldog, korai állapotát testesítik meg az evolúciónak – legalább jelképesen – ami iránt sosem szűnhet meg a vonzalom: szóval valami transzcendens és örök nosztalgiát. A sellő iránti vágy, a plátói szerelmet jelenti; a fizikai beteljesülés ugyebár eleve reménytelen. (Egyébként, ha anatómiailag képesek lennének rá, akkor sem szaporodhatnának hagyományos módon, hiszen ki látott már hímnemű sellőt?) Ebben értelemben kétségtelenül jogos a Horáci idézet vulgárisabb magyarázata is, ami olykor egészen közönséges formát ölt: minél szebb egy nő, annál kisebb esélyed van, hogy…, szóval, hogy véle hálj. (Nekem valahogy szimpatikusabb Örkény tanítása a Rekviemből: „Sokkal könnyebb megkapni egy szép nőt, mint egy csúnyát. A szépség hisz saját küldetésében”.) A vulgáris megközelítés esetünkben vulvális vizsgálódásba torkollik, s két művészettörténeti példa tolakszik emlékezetembe. Erdélyi templomok festett kazettáin láttam olyan sellőket, akik kétágú farokkal rendelkezvén anatómiailag alkalmasak arra, amire gondolsz kedves olvasó, sőt úgy tetszik, mintha éppen arra lennének kitalálva, René Magritte pedig gordiuszi fortéllyal olyan fordított sellőt pingált, amelynek (akinek?) a felső teste a hal, deréktól lefelé viszont pompázatos nő.
A halfarokban végződő szépségről szól a Kert című réges-régi rajzfilmem. Az ötlet még gyerekkori, Andi húgomat kértem meg, írna belőle novellát. Egy kisfiú a titokzatos park útvesztőjében csavarogva megles egy kerekes-székkel közlekedő magányos hölgyet, hosszan követi a keréknyomot, majd látja levetkőzni s belemerülni a tóvá szélesedő kerti medence vizébe. Ekkor derül csak ki, hogy a nyomoréknak hitt szépség alteste hal. A születő-éledező libidó, a formát találni képtelen, elfojtott kamasz-vágyakozás manifesztuma volt a film.
Idemásolom a bemutatóhoz készített leporelló szövegét: Egy életen át vágyunk a Titok megfejtésére. Kisgyermekként mindenütt titkokat sejtünk. Félelemmel 
és kíváncsisággal a szívünkben eredünk egy-egy furcsaság nyomába, mint a filmbeli fiúcska, mindannyiunk - örökké alakuló - alteregója. A míves kovácsoltvas kapuval táruló, antik szobrokat rejtő kert titokzatosnak ígérkezik. Mikrovilága: nyüzsgő bogarai, madarai az első ingerek a fiú számára. Érdeklődését azonban egy tolókocsiban ülő nő kelti fel, aki eltűnik a szeme elől, járműve kerekeivel finom porcsíkot hagyva maga mögött. A fiú ezen a nyomon indul tovább… A szálkásan aprólékos, acélmetszet szerű rajzok ahelyett, hogy a racionalitást emelnék, csak fokozzák a misztikumot, az irracionálisan limitált mozgásokkal megfejelve. Vágyakozás és spleen, titok és mindent elfedő nosztalgia. A Kert az alkotók szándéka szerint ilyen érzetek felvillantására vállalkozik. (Orosz Andrea)
2009. október 30., péntek
PLAKÁTOK
Megnyílik Helsinkiben a Taidejulistegalleriában (Tallberginkatu 1C77) Kriska Rudzinski szervezésében, 61 művész részvételével, hét nagykövet és két konzul jelenlétében (!) a HOMMAGE A FUKUDA kiállítás. (A hatvanegy sajna hatvanra kerekedik, mert a megnyitó előtti napon meghal Tapani Aartomaa.) Katalógus is készült, de akinek nem jutna, megnézheti a teljes tárlatot a weben is. A fenti fotót Fukuda szanról éppen tíz éve, az isztambuli kiállításom megnyitóján csináltam.Amerikában, a Fort Collinsban is megnyílik a CIIPE 2009 vagyis a Colorado International Invitational Poster Exhibition, amelyen a három nagydíjas után az én Irán plakátomat méltányolták az első "honorable mention-nel". (Talán nem fogták föl, vagy nagyvonalúan átsiklottak az USA-irónia fölött:-).
Pesten is vannak plakát-események, Dan Reisinger kurzust s címzetes egyetemi tanári szónoklatot tart a MOME-n, és hamarosan nyílik az Aranyrajzszög a Design Terminálban (alig hiszek a szememnek: a DIZÁJNTERMINÁLBAN!!!), és állítólag Orosz Marci nyitja majd meg november 6-án 6-kor.
2009. október 24., szombat
ANIMÁCIÓK AZ URÁNIÁBAN
Aki esetleg még nem tudná, október 28-a az Animáció Világnapja*. Ebből az alkalomból változatos és ingyenes programok lesznek az Uránia moziban, nem csak 28-án, szerdán, hanem 31-én, szombaton is.Levetítik például a kecskeméti filmfesztivál győzteseit meg egy csomó régi mesefilmet (köztük azt, amelyik Pilinszky Aranymadarából készült és a fönti képen látszik), újra fölavatják az egykori Pannóniából ide kerülő Macskássy Gyula szobrot (azt, amelyiknek oly gyakran tűnik el a szemüvege), ráadásul bemutatják a magyar rajzfilmgyártás atyamesterének egy csomó rég nem látott reklámfilmjét, amelyekről kiderül, miért annyira jók (legalábbis, akik majd végigüljük Orosz Marci nagyívű előadását, megtudhatjuk végre), sőt, állítólag a szervezők egy filmjével még Dargay Attilát is megkísérlik visszacsalogatni a hosszú útról, amelynek múlt kedden vágott neki.
Akit érdekel a részletesebb program is, az faggassa a „kétnapos világnap” tótumfaktumát, Orosz Annaidát, de még jobb, ha rendszeresen böngészi a Prizmát, ahol rögvest el is olvashatja az illető kapcsolódó cikkeit a híres-neves Animatéka rovatban.
*Állítólag 1892-ben ezen a napon volt Emile Reynaud Optikai Színházának első nyilvános vetítése Párizsban, az eseményt Békési Sanyi (Pannóniásoknak Söndör, képzőgimiseknek Öreg) csodaszép animációja, a Fények virradat előtt (1984) idézi meg. Tóth Pajának köszönhető (meg persze a szegedi Grand Cafénak), hogy öt év óta már itthon is ünnepelünk.
2009. október 22., csütörtök
H1N1
Mit szépítsek rajta, behurcoltatott:
vagula, blandula, … a kis bohó.
Hadrianust olvasgatok ágyban,
lévén magam a nagy behurcoló.
Átlógtunk vámon, paszport-kontrolon
veled: hospes, comesque corporis,
és az összes detektoros kapun,
(ám ez csupán kettőnkre tartozik.)
Egy hőkamerás fényképen talán,
valahol még a déli féltekén,
pallidula, rigida, nudula,
együtt látszunk, a behurcolt meg én.
És nem tudom, mi lesz a folytatással,
meddig kell még, hogy hurcolásszalak?
Hurcoljon már más, dabis iocos,
tréfacsináló, (rendhagyó alak).
vagula, blandula, … a kis bohó.
Hadrianust olvasgatok ágyban,
lévén magam a nagy behurcoló.
Átlógtunk vámon, paszport-kontrolon
veled: hospes, comesque corporis,
és az összes detektoros kapun,
(ám ez csupán kettőnkre tartozik.)
Egy hőkamerás fényképen talán,
valahol még a déli féltekén,
pallidula, rigida, nudula,
együtt látszunk, a behurcolt meg én.
És nem tudom, mi lesz a folytatással,
meddig kell még, hogy hurcolásszalak?
Hurcoljon már más, dabis iocos,
tréfacsináló, (rendhagyó alak).
2009. október 15., csütörtök
AGI KONGRESSZUS
Megnézzük Annával az Alliance Graphique Internationale kongresszussal párhuzamosan zajló Nemzetközi Isztambuli Művészeti Biennálé anyagát, a témának megfelelően (What keeps mankind alive?) szinte minden munka erősen politizál, úgy tűnik, a posztmodern esztétizáló parafrázisok fölött eljáróban van az idő. A kongresszus előadásain is érződik a politikai attitűd, ráadásul a helyszín miatt sok a közel-keleti meghívott és téma is. Valahogy mégis az apolitikusabb előadások fognak meg, leginkább az amerikai illusztrátor Jeffrey Fisheré és a kanadai tipográfus Marian Bantjesé. Ő a nagyobb felfedezés, mert egyáltalán nem ismertem a munkáit, holott szerepelt a tavalyi TrimarchiDG-n, sőt épp az engem kalauzoló Sara di Carlo „vigyázott rá” akkor. Kicsi a világ! Jók még: Michel Buvet, Vladimir Chaika, Peter Till, Nancy Skolos. „Forget-Me-Not” címmel megnyílik a Fletcher-Fukuda-Momayez emlékkiállítás, és „Unplugged Yüzler/Faces” címmel az AGI tagok foto-tárlata, 
amelyen az volt a feladat, hogy Isztambul városára reflektáljon mindenki egy önarcképpel. Eldől, hogy Portóban lesz a következő kongresszus, tizenegy új taggal bővül a társaság, Paula Scher átveszi az elnökséget Jelle-től és a General Assembly előtti éjszaka meghal Less Mason. A maradék időnkbe épp hogy belefér a Hagia Szofia, a bazár, a Topkapi, néhány halvacsora, valamint több fülbevaló árának intenzív alkudozás általi mérséklése. Egy műszaki bolt kirakatának plazmatévéje előtt végigizguljuk az U20-as fiúk bronzmeccsét, a gyomorfertőzések megelőzésére beszerzett vodkával ünnepelünk, sőt az utolsó délelőtt még az isztambuli maratoni futóversenybe is belegabalyodunk.
*
Találkozunk az AGI kongresszust megelőző diák-dizájn-hét, a GRAFIST sok résztvevőjével is. Stuttgarti, bázeli, berlini, szentpétervári, moszkvai, sőt koreai grafikus-hallgatók, akik AGI-tag professzoraik révén ingyen vehettek részt a rendezvényen, a szállásukat és az utazásukat pedig az egyetemük állta. Sopron ugyan közelebb van Isztambulhoz, a NYME mégsem bírt nagyvonalú lenni. Persze tudom, sokkal fontosabb dolgokra kell otthon a pénz (békávés ön- és végkielégítések, bajuszfesztiválok, adózatlan képviselői költségtérítések, rektorbérek, homokbuckák alatti autópálya-alagutak, negyven centis kilátótornyok, stb.), mégis fájt… fáj a szívem.
amelyen az volt a feladat, hogy Isztambul városára reflektáljon mindenki egy önarcképpel. Eldől, hogy Portóban lesz a következő kongresszus, tizenegy új taggal bővül a társaság, Paula Scher átveszi az elnökséget Jelle-től és a General Assembly előtti éjszaka meghal Less Mason. A maradék időnkbe épp hogy belefér a Hagia Szofia, a bazár, a Topkapi, néhány halvacsora, valamint több fülbevaló árának intenzív alkudozás általi mérséklése. Egy műszaki bolt kirakatának plazmatévéje előtt végigizguljuk az U20-as fiúk bronzmeccsét, a gyomorfertőzések megelőzésére beszerzett vodkával ünnepelünk, sőt az utolsó délelőtt még az isztambuli maratoni futóversenybe is belegabalyodunk.
*
Találkozunk az AGI kongresszust megelőző diák-dizájn-hét, a GRAFIST sok résztvevőjével is. Stuttgarti, bázeli, berlini, szentpétervári, moszkvai, sőt koreai grafikus-hallgatók, akik AGI-tag professzoraik révén ingyen vehettek részt a rendezvényen, a szállásukat és az utazásukat pedig az egyetemük állta. Sopron ugyan közelebb van Isztambulhoz, a NYME mégsem bírt nagyvonalú lenni. Persze tudom, sokkal fontosabb dolgokra kell otthon a pénz (békávés ön- és végkielégítések, bajuszfesztiválok, adózatlan képviselői költségtérítések, rektorbérek, homokbuckák alatti autópálya-alagutak, negyven centis kilátótornyok, stb.), mégis fájt… fáj a szívem.
2009. október 12., hétfő
ISZTAMBUL
Az AGI Kongresszus csak holnap délután kezdődik, ma Annával csavarogjuk be azokat a helyszíneket, ahol már valaha jártam. És persze betérek egy borbélyhoz is. 2000-ben kiállításom nyílt az isztambuli egyetem galériájában és előadást tartottam az ottani GRAFIST konferencián, az akkori élmények alapján írtam a Gurgis mirabilis című novellát. Idemásolom egy rövid részletét.
A kis helyiséget a kopott bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön a kendő, háta mögé a párna és a fülébe két olajos vattalabdacs. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt: magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait, késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést: borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart, pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében, és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen labirintust is. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart. Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek a fény felé. Az egyetlen testté olvadó halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva magukat a tengeráram puha sodrására, hol meg szembefordulva az árral, egyetlen hatalmas tükörlapként mártva testük az alászitáló napfénybe. Apró, ovális haltest-pénzekre robbant szét a kép. Arra eszmélt, hogy a borbély valami tölcséres szerkezettel színes és illatos permetet pumpál az arcába. Fiatal mamlúk söprögetett a fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna formájú kőedénybe dobta az Útisz füléből kihuzogott vattacsomókkal együtt. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszú patakokban. Útisz szinte semmit sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve válaszolgatni. Talán, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a rézedényt a késekkel és az ollókkal, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – a nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban - Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb tükör mutatta a borbélyszékben ülve; teljes terjedelmében látta önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsuhan a bolt előtt, a borbélyüzlet kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, kezével a falat súrolva. Ő volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi tükörképével, akkor is biztosan tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár egyszerre több alakban is, kopaszra borotváltan és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében, egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.
A kis helyiséget a kopott bőrfotelen kívül az olajmécses keserű füstje töltötte be. Odakint már bizonyára sötétedik. Nem maradt ereje, hogy ellenkezzen, hagyta, hogy a nyakába kerüljön a kendő, háta mögé a párna és a fülébe két olajos vattalabdacs. Mozdíthatatlan súly volt a lába, idegen tárgyként hevert előtte, mint két elfeketült vasmozsár. A borbély hosszan beszélt: magyarázott és mutogatott, kérlelt és gesztikulált. Előhozta a szerszámait, késeket fent, szappant kevert, színes folyadékokat öntött össze, könyveket ütött fel és legyeket csapott agyon. Útisz csak nagysokára fogta föl a kérdést: borotválkozni vagy nyiratkozni akar-e, esetleg eret vágatni. Csak ülni akart, pihenni és nem gondolni semmire. Elfelejteni a bazárt, a borbélyt, a bőröndjét a szállodában, a mindig egyforma kongresszusok hiperaktív japán tudósait, meg az elszállt repülőt, amelyik most halad épp el a Hold ablaka mellett. Pihenni akart, aztán fölébredni majd egyszer, sokára, frissen és üdén, akár a mesében, és mint egy rossz álmot, elfeledni ezt az egész kijárat nélküli megfejthetetlen labirintust is. Borotválkozni, pláne eret vágatni viszont egyáltalán nem akart. Összeszorította a szemét és a víz alatti természetfilmre gondolt. A kékre, a hűvösre, a fölszálló buborékokra, ahogy egymást kerülgetve, cikázva emelkednek a fény felé. Az egyetlen testté olvadó halrajokra, amelynek ezer tagja egyszerre mozdul, vált irányt, hol rábízva magukat a tengeráram puha sodrására, hol meg szembefordulva az árral, egyetlen hatalmas tükörlapként mártva testük az alászitáló napfénybe. Apró, ovális haltest-pénzekre robbant szét a kép. Arra eszmélt, hogy a borbély valami tölcséres szerkezettel színes és illatos permetet pumpál az arcába. Fiatal mamlúk söprögetett a fotel körül. A szürke hajkupacot egy lapátra tolta majd a sarokban álló urna formájú kőedénybe dobta az Útisz füléből kihuzogott vattacsomókkal együtt. A távolból, elmaradozva egy müezzin énekének darabjait hozta az esti szellő. A borbély egyfolytában beszélt. Be nem állt a szája. Az orrából, a torkából és a tüdejéből, a gyomrából és a beleiből is folyt a beszéd, jött, ömlött mérhetetlenül hosszú patakokban. Útisz szinte semmit sem értett, de ha fölfogta volna, talán akkor sem lett volna kedve válaszolgatni. Talán, hogy megduplázza a szózuhatagot, a borbély egy ovális kézitükröt tolt Útisz elé. Tessék, nézze csak meg, milyen kifogástalan munka történt itt. A kis tükör tulajdonképpen fölösleges volt, mert egy jókora tükör borította a falat is, amellyel szemben ült, igaz, szeszélyes kontúrú barna vízfolt ábrák puzzle-szerűen szétdarabolták a fali tükörben megjelenő képet. A borbély Útisz kezébe adta a kis tükröt, könyökével félretolta a rézedényt a késekkel és az ollókkal, és lengetni kezdte az Útisz nyakáról leoldott kendőt. Ekkor a törülköző mögül elővillanó tükörben – a nagyban-e, vagy csak a kezében tartott ovál alakúban - Útisz megpillantotta saját magát. Nem a közeli arcát, ahogy a kezébe adott tükörben látnia kellett volna, és nem is úgy, ahogy a nagyobb tükör mutatta a borbélyszékben ülve; teljes terjedelmében látta önmagát, amint átizzadt ingben, homlokába lógó csapzott hajjal elsuhan a bolt előtt, a borbélyüzlet kitárt ajtaja előtt, a sikátorban, kezével a falat súrolva. Ő volt-e valóban? Vagy a tükör rozsdaszigetei, felpupozódó foncsorfoltjai, meg a kendő kettős lebegésének káprázata keltette vajon ezt a tüneményt? Mikor fölocsúdott, már tudta, olyannyira biztosan tudta, hogy ha nem látta volna az elfutó alakot, ha nem szembesült volna önmaga néhány órával korábbi tükörképével, akkor is biztosan tudta volna, hogy itt van, itt kell legyen, akár egyszerre több alakban is, kopaszra borotváltan és lobogó őszülő hajjal a puzzle-ként egymásba harapó időformák mindegyikében, egymást kergetve, űzve, s egymásról mit sem tudva.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)