2016. november 21., hétfő

FERENCJÓSKA

Ugye ismerős a vicc, ő a legfickósabb uralkodónk, 80 évesen is kellett neki bosznia. Épp ma 100 éve, hogy meghalt, Idemásolok a Sakkpartiból egy passzust, ami arról a százéves vilgról szól. (A kép az 1908-as La Petit Journalból való)
Esett már szó, igaz csak egy apróbetűs széljegyzetben Alekszandr Lvovics Parvusról. Illett hozzá a dolog, tudniillik a kisbetűs marginália, mert mindig szeretett meghúzódni valahol a háttérben, még ha fizikai adottságai nem is különösebben predesztinálták erre. Óriás medve volt, másfél mázsa, hínárszín szemekkel és olyan pocakkal, amilyet csak a karikatúraújságok (Simplicissimus) nagytőkései hordtak, kövér ujjain pecsétgyűrűk csillogtak és hatalmasakat prüszkölt aranyfedelű burnótszelencéjébe. Még a furcsa latin álnév mögött (Parvus azt jelenti, kicsi) sem igazán sikerült elbújnia. Ott volt az első forradalomnál és látva a teszetosza revolucionyernek ügyetlenségét elhatározta, hogy segít. Pontosabban segítő kezet nyújt – az igazi neve ugyanis dr. Helphand volt. (A valódi meg talán Israel Lazarevich Gelfand.) A segítség alatt persze nem jótékonykodást kellett érteni, Parvus ugyanis (nevezzük mégis így, mert ezen a néven fogja emlegetni Gorkij is) a forradalmat kizárólag üzleti szempontból volt hajlandó értékelni. Ragyogó elme volt (Nietzsche tanítványa), de minden gondolata a pénz körül forgott. A forradalom kereskedője, kalmárja, zsibárusa, handléja, kupece – biográfusai nem nagyon kényeztették el, ha jelzőket kellett találni rá. Elhatározta, hogy Európa leggazdagabb embere lesz, és úgy gondolta, hogy a cári birodalom megdöntése épp megfelelő eszköz célja megvalósításához. A forradalomhoz sok minden kell, az anyagiak és az éceszgéber mellett jó, ha akad egy karakteres arcélű vezér is, valaki, akiről majd szobrokat lehet mintázni, akiről könyveket lehet írni, és aki nem ódzkodik a marionettszereptől, sőt talán észre sem veszi, ha zsinóron mozgatják. Parvus első választottja Trockij volt, de róla hamar kiderült, hogy túlságosan önfejű, hogy hamar elragadja a hév, hogy reménytelenül idealista. Lenin ugyan lassabb felfogású volt, kevésbé karizmatikus szónok, és külső adottságai tekintetében is messze elmaradt a filmszínész Trockijtól (akinek a frizurája is merő forradalom volt), viszont sokkal befolyásolhatóbbnak mutatkozott és már régóta fölnézett Parvusra (amit a köztük lévő fél rőf különbség miatt nem csak jelképesen kellett érteni). 1900-ban ismerkedtek meg, Parvus rögtön rábeszélte Lenint az Iszkra folyóirat kiadására, sőt kivitelezőt is ajánlott: saját müncheni nyomdáját. A schwabingi ház egyébként, amelynek pincéjében a nyomdagép zakatolt, a századforduló táján az orosz emigráció és a baloldali német értelmiség találkahelyévé vált. Parvus ekkoriban már német állampolgár, és ebbéli minőségében próbál pénzeket találni a cár ellen morgolódó emigránsok, illetve az Oroszországban tüntető munkások támogatására. Dolgozik persze saját szakállra is, leginkább a fegyverkereskedelemben utazik (ha kell, gabona-, sőt óvszerszállítmánynak álcázva az árut), és gyönyörűségét leli minden új háború kirobbanásában. Szabadkőműves és kommunista, bár alighanem képes lenne egyik napról a másikra az aviatika, a szüfrazsettmozgalom vagy a futballklub-alapítás meggyőződéses hirdetőjévé válni, ha azokban nagyobb pénzt látna. A csak három évvel fiatalabb Lenint lenyűgözi, hogy mindent előre lát. Megjövendölte a japán háború kitörését, aztán az elvesztését is, tudta, hogy a vereség és a megalázó béke belső elégedetlenségre vezet, amiből egyenesen következik majd az 1905-ös forradalom. (A lázongás és a revolúció kirobbanását persze nem csak jósolta: nagy találmánya, az ellenség pénzének – esetünkben a jennek – „kreatív átmozgatása” az emigráns ellenzék újságcsinálásába, szebben mondva propagandagépezetébe, igencsak bevált.) Azt is el lehet hinni neki, hogy hamarosan világháború lesz. Oly egyszerűen és pontosan fogalmaz, hogy lehetetlen kételkedni benne. Minden információját az újságokból szerzi, pontosabban az újsághírek nyomán találja ki. Az újságok hazudnak, szemérmetlenül, de következetesen. Az ellenirányú hazugságokból remekül ki lehet silabizálni az igazságot. Három titkárával három nyelven olvastatja föl a napilapokat, miközben egy negyediknek diktál. A sok kis német nyelvű ország nem véletlenül lépett szövetségre. Gyarmatokat akarnak végre ők is, meg piacot, ahol eladhatják a sok bóvlit, ami dől a futószalagokról. Egyelőre Törökországban látják a beteg embert, tőle lehet a legkönnyebben területet szerezni. A japán kaland miatt a cár keletre már nem mehet, neki is a Boszporusz kell majd, hogy kedvére hajókázhasson a Földközi-tengeren. Nagy szláv föderációról álmodozik, központjában az új fővárossal, Sztambullal, Konstancinápollyal, Bizánccal. Az új nevét még nem meri leírni, mert babonás, de olykor már ki-kimondja: Carigrád. A német császár meg az öreg Ferenc Jóskával is hajlandó összeállni, hogy mégis inkább az övék legyen a Balkán. Bosznia-Hercegovina már meg is van szállva, csak idő kérdése, mikor jelentik be az annektálást, nyilván akkor, amikor elég erősnek hiszik magukat, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a szlávokkal. A cárral. Mert azt már az oroszok sem hagyhatják szó nélkül. Az, hogy Németországot is meg Ausztriát is megmentette már egyszer Oroszország, az egyiket Napóleontól, a másikat meg Kossuth Lajostól, az égvilágon semmit nem jelent. Az országok ugyanúgy nem szeretnek hálásak lenni, ahogyan az emberek sem. Attól se tartson Iljics, hogy most még az összes európai uralkodó unokatestvér egymás ezredesi egyenruháját ölti fel és együtt parádézgat – egymás torkának fognak esni, ha az érdekük úgy kívánja. Amiről Marx és Engels csak álmodozott, nekünk megadatik: a világháború. Világháború lesz, ami világméretű polgárháborúvá változtatható.





Nincsenek megjegyzések: