Esett már szó, igaz csak egy apróbetűs
széljegyzetben Alekszandr Lvovics Parvusról. Illett hozzá a dolog, tudniillik a
kisbetűs marginália, mert mindig szeretett meghúzódni valahol a háttérben, még
ha fizikai adottságai nem is különösebben predesztinálták erre. Óriás medve
volt, másfél mázsa, hínárszín szemekkel és olyan pocakkal, amilyet csak a
karikatúraújságok (Simplicissimus) nagytőkései
hordtak, kövér ujjain pecsétgyűrűk csillogtak és hatalmasakat prüszkölt
aranyfedelű burnótszelencéjébe. Még a furcsa latin álnév mögött (Parvus azt
jelenti, kicsi) sem igazán sikerült elbújnia. Ott volt az első forradalomnál és
látva a teszetosza revolucionyernek ügyetlenségét elhatározta, hogy segít.
Pontosabban segítő kezet nyújt – az igazi neve ugyanis dr. Helphand volt. (A
valódi meg talán Israel Lazarevich Gelfand.) A segítség alatt persze nem
jótékonykodást kellett érteni, Parvus ugyanis (nevezzük mégis így, mert ezen a
néven fogja emlegetni Gorkij is) a forradalmat kizárólag üzleti szempontból
volt hajlandó értékelni. Ragyogó elme volt (Nietzsche tanítványa), de minden
gondolata a pénz körül forgott. A forradalom kereskedője, kalmárja, zsibárusa, handléja,
kupece – biográfusai nem nagyon kényeztették el, ha jelzőket kellett találni rá.
Elhatározta, hogy Európa leggazdagabb embere lesz, és úgy gondolta, hogy a cári
birodalom megdöntése épp megfelelő eszköz célja megvalósításához. A forradalomhoz
sok minden kell, az anyagiak és az éceszgéber mellett jó, ha akad egy
karakteres arcélű vezér is, valaki, akiről majd szobrokat lehet mintázni,
akiről könyveket lehet írni, és aki nem ódzkodik a marionettszereptől, sőt
talán észre sem veszi, ha zsinóron mozgatják. Parvus első választottja Trockij
volt, de róla hamar kiderült, hogy túlságosan önfejű, hogy hamar elragadja a
hév, hogy reménytelenül idealista. Lenin ugyan lassabb felfogású volt, kevésbé
karizmatikus szónok, és külső adottságai tekintetében is messze elmaradt a
filmszínész Trockijtól (akinek a frizurája is merő forradalom volt), viszont
sokkal befolyásolhatóbbnak mutatkozott és már régóta fölnézett Parvusra (amit a
köztük lévő fél rőf különbség miatt nem csak jelképesen kellett érteni).
1900-ban ismerkedtek meg, Parvus rögtön rábeszélte Lenint az Iszkra folyóirat kiadására, sőt
kivitelezőt is ajánlott: saját müncheni nyomdáját. A schwabingi ház egyébként,
amelynek pincéjében a nyomdagép zakatolt, a századforduló táján az orosz
emigráció és a baloldali német értelmiség találkahelyévé vált. Parvus ekkoriban
már német állampolgár, és ebbéli minőségében próbál pénzeket találni a cár
ellen morgolódó emigránsok, illetve az Oroszországban tüntető munkások
támogatására. Dolgozik persze saját szakállra is, leginkább a
fegyverkereskedelemben utazik (ha kell, gabona-, sőt óvszerszállítmánynak
álcázva az árut), és gyönyörűségét leli minden új háború kirobbanásában. Szabadkőműves
és kommunista, bár alighanem képes lenne egyik napról a másikra az aviatika, a
szüfrazsettmozgalom vagy a futballklub-alapítás meggyőződéses hirdetőjévé válni,
ha azokban nagyobb pénzt látna. A csak három évvel fiatalabb Lenint lenyűgözi,
hogy mindent előre lát. Megjövendölte a japán háború kitörését, aztán az elvesztését
is, tudta, hogy a vereség és a megalázó béke belső elégedetlenségre vezet,
amiből egyenesen következik majd az 1905-ös forradalom. (A lázongás és a
revolúció kirobbanását persze nem csak jósolta: nagy találmánya, az ellenség
pénzének – esetünkben a jennek – „kreatív átmozgatása” az emigráns ellenzék
újságcsinálásába, szebben mondva propagandagépezetébe, igencsak bevált.) Azt is
el lehet hinni neki, hogy hamarosan világháború lesz. Oly egyszerűen és
pontosan fogalmaz, hogy lehetetlen kételkedni benne. Minden információját az
újságokból szerzi, pontosabban az újsághírek nyomán találja ki. Az újságok
hazudnak, szemérmetlenül, de következetesen. Az ellenirányú hazugságokból
remekül ki lehet silabizálni az igazságot. Három titkárával három nyelven
olvastatja föl a napilapokat, miközben egy negyediknek diktál. A sok kis német
nyelvű ország nem véletlenül lépett szövetségre. Gyarmatokat akarnak végre ők
is, meg piacot, ahol eladhatják a sok bóvlit, ami dől a futószalagokról. Egyelőre
Törökországban látják a beteg embert, tőle lehet a legkönnyebben területet
szerezni. A japán kaland miatt a cár keletre már nem mehet, neki is a
Boszporusz kell majd, hogy kedvére hajókázhasson a Földközi-tengeren. Nagy
szláv föderációról álmodozik, központjában az új fővárossal, Sztambullal, Konstancinápollyal,
Bizánccal. Az új nevét még nem meri leírni, mert babonás, de olykor már
ki-kimondja: Carigrád. A német császár meg az öreg Ferenc Jóskával is hajlandó
összeállni, hogy mégis inkább az övék legyen a Balkán. Bosznia-Hercegovina már
meg is van szállva, csak idő kérdése, mikor jelentik be az annektálást, nyilván
akkor, amikor elég erősnek hiszik magukat, hogy kenyértörésre vigyék a dolgot a
szlávokkal. A cárral. Mert azt már az oroszok sem hagyhatják szó nélkül. Az,
hogy Németországot is meg Ausztriát is megmentette már egyszer Oroszország, az
egyiket Napóleontól, a másikat meg Kossuth Lajostól, az égvilágon semmit nem
jelent. Az országok ugyanúgy nem szeretnek hálásak lenni, ahogyan az emberek
sem. Attól se tartson Iljics, hogy most még az összes európai uralkodó
unokatestvér egymás ezredesi egyenruháját ölti fel és együtt parádézgat –
egymás torkának fognak esni, ha az érdekük úgy kívánja. Amiről Marx és Engels
csak álmodozott, nekünk megadatik: a világháború. Világháború lesz, ami
világméretű polgárháborúvá változtatható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése