Annyi sok plakátos esemény volt, sőt még van is
mostanában, hogy felsorolni sem könnyű. Posterfest
címmel az ELTE Lágymányosi Campusának Gömb Aulájában nyílt egy nagy, 350
plakátot bemutató kiállítás, amelyhez több kisebb tárlat is kapcsolódik.
Ilyenek a Best of Metropolitan az egyetem Rózsa utcai épületében, a School of
Visual Arts Undergraund Posters című tárlata az A38 hajó Galériájában, az 56-ra
emlékező magyar-lengyel közös kiállítás a Józsefvárosi Galériában és Gál
Krisztián tárlata az Art Bázison. Nem csak a budai és pesti események közt kellett
megosztani a figyelmem, mert most zajlik a szófiai Színházplakát Triennálé is,
ahová zsűritagnak hívtak, illetve ahol önálló kiállításon is bemutatkozhattam. A
plakát adja majd a gerincét annak Keresztes Dórával együtt rendezett kiállításnak
is, ami a hónap végén a Vigadó
Galériában nyílik. A hirtelen
plakátdömping miatt talán túl rózsásra sikerült – magamat is meglepve – a
Magyar Nemzet szombati számában közölt tárcám, de azért idemásolom, hátha
valaki majd lehűt.
Oda a plakát?
– Ugyan, hiszen már lélegeztetőgépen van – pöcköl
le egy kolléga. Nincs jogom háborogni, hisz ilyesmiket gondoltam én is, sőt leírni
sem átallottam egykor. Épp tíz éve, a Magyar Plakát Társaság első kiállításán berzenkedtem
így: beteg a plakát! A reklám szerepét átvették gyorsabb, célratörőbb és
olcsóbb médiumok. Műfajunknak befellegzett. A „plakát évszázada”, a huszadik
elmúlt, a plakát teret, úgy kéne mondani: utcát veszít, kénytelen behátrálni a
kiállítótermek falai közé. Már nem a tervezőgrafikusok jutalomjátéka, vagy ha
mégis, akkor legföljebb biennálékon, közös kiállításokon és önálló tárlatokon
kényszerül megmutatkozni, és nem a hirdetőoszlopokon. Ó a hirdetőoszlopok, majd
egyszer őket is meg kell írni! A diagnózist persze most sem tudnám precízebben
fölállítani, de valami mégis módosíthatja a pesszimista jövőképet. Kedvenc
műfajunk miközben az információátadásra kiválasztott médiák közt egyre hátrább
sorolódik, egyúttal megszabadul egy csomó kötelező nyűgtől is. Már nem rajta
kérik számon, hogy tele van-e a színházi nézőtér, nem neki kell megtöltenie egy
divatdiktátor zsebét és talán a politikusok sem a grafikuson verik el a port,
ha pártjuk elbukja a választásokat. Őszintébb, szabadabb, frissebb a plakát.
Vagy legalábbis lehetőséget kap, hogy az legyen. Kevesebb cenzorral,
belebeszélővel, „jobbantudomemberrel” kell csatáznia. Az 1. Nemzetközi Posterfest
napjaiban, 2016 novemberében írom ezt a dolgozatot, és szívesen mutatnám be egyenként
is a 175 alkotótó által készített 343 munkát, amelyek az ELTE lágymányosi
campusának impozáns Gömbaulájában lógnak. Erre nyilván nincs tér, meg fura is
lenne a vizuális kommunikáció legklasszikusabb műfaját fölülírni holmi verbális
kommunikációval. Finoman szólva: nem stílszerű. Kevésbé finoman: fából vaskarika.
Vagy csak mentegetőznék? Hiszen nem a szavak embere vagyok. Szívem szerint
inkább a plakáté. – Nem volt még Magyarországon ekkora kortárs poszter-show –
csap vidáman a vállamra Krzysztof Ducki a Magyar Plakát Társaság lengyel elnöke
(lengyel ember, de magyar művész – szereti pontosítani), és ha a Műcsarnok
legendás 100+1 Éves a Magyar Plakát című kiállítása (épp 30 éve volt) nem jutna
eszünkbe, akkor a kortárs szót akár ki is hagyhatná a bonmotból. De ne hagyjuk
ki, nem csupán azért, mert az akkori tárlat egyik létrehozója az a Jerger
Krisztina volt, aki a mostani anyag válogatásában is részt vett, és az akkori
esemény plakátját a gömbkupola alatt öt művel is szereplő Kemény György
rajzolta, inkább azért, hogy a Posterfest helye kijelölhető legyen a műfaj
történetében. A katalógus ugyan a plakát itt-és-mostját hangsúlyozza, de a
múlttal való kapcsolatot sem árt átismételni. A mai értelemben vett plakát a
kapitalizmus látvány-leképeződéseként a 19. század második felében jelent meg
Magyarországon, a következő század elején már egyenrangú a nagy európai
országok falragaszaival, 1918-19-ben politikai lendületet is kap, a két háború
közti jeles képzőművészek sem vetik meg és Kassák már a modern kor freskójaként
aposztrofálja. Komoly gyűjteményekbe is egyre több utcai nyomtatvány kerül,
olyannyira, hogy például a New York-i Museum of Modern Art magyar anyagának jó
része is plakátokból áll. A Posterfesten megjelenő munkák, ha elmúlt korok formai
megoldásait nem is nagyon másolják, a plakátos gondolkodásmód átörökítését
azért dolguknak tartják, a csak a plakátra jellemző tömörítést, a jelképekkel
történő fogalmazást, a különleges színhasználatot, az optikai effektek bátor
kiaknázását, a léptékváltás adta lehetőségeket. Ne felejtsük, hogy volt idő,
amikor a plakát hatott megtermékenyítően az úgynevezett magas művészetre, az
op-art, a pop-art reklámgrafikai eredetét már jó ideje a művészettörténet
taglalja.
A PosterFestnek hívott és kétévente
megismételni szándékolt plakátünnep több részből áll. A legfrissebb a
diákpályázati anyag, amelyet az 56-os forradalom 60. évfordulójához kapcsolódó versenyre
küldtek be a művészeti egyetemek hallgatói. A második részben a hivatásos
grafikusok által készített, kulturális, kereskedelmi és közérdekű plakátok,
illetve autonóm munkák kerülnek bemutatásra. Ezután az eseményt szervező Magyar
Plakát Társaság tagjainak az opusai következnek, köztük, kiemelten a társaság
nemrég elhunyt alapító tagjának, Balogh Istvánnak 15 alkotása – tárlat a
tárlatban –, amely egyben tisztelgés a jeles tervező és tanár életműve előtt.
Az aulában elhelyezett magyar anyagtól
némileg elkülönülve, a falakra függesztve kaptak helyet a külföldi résztvevők,
az ő plakátjaik révén van lehetőség, a nemzetközi trendek megismerésére, és
annak vizsgálatára, hogyan illeszkedik a magyar plakát a nagy
poster-áramlatokhoz, illetve miben különbözik azoktól. Nézzük együtt a két
anyagot – nyilván ez volt a rendezők szándéka – s töprengjünk el rajta, létezik-e
még vajon a vizuális anyanyelv, s ha létezik, mekkora a plakáttervezők
felelőssége abban, hogy minél tovább megmaradjon?
Ha a tárlat hivatalos megnyitóbeszédében nem is,
a megnyitó után, a labirintusszerűen kialakított plakát-utcácskákban folyó
beszélgetésekben épp a felelősség kérdése merült föl legtöbbször. Alig több
mint egy hónappal az országot elárasztó egyenszöveges kékplakát invázió után
miről is diskurálhatnának a plakátművészek? Valaha úgy képzelték, tanulták, egyesek
később tanították is, hogy a jól kieszelt és megrajzolt kép egy pillanat alatt
képes megvilágítani olyan tartalmat, amit leírni, elolvasni csak hosszú idő
alatt lehet. A szöveges plakát egyfajta beismerése – nyilvános bevallása –
annak, hogy a tervező kifogyott az ötletekből. A kudarc felmutatása. Pedig a
plakátművészet történetét, ha tetszik, fejlődését, éppen az jellemzi, hogyan
lesz a műfaj egyre biztosabban ura a képi, a csakis képpel történő kommunikációnak.
Valamikor az előző század hetvenes, nyolcvanas éveiben jut a csúcsra ez a
folyamat, például a lengyeleknél. Később a franciáknál, a japánoknál. Aztán
mintha megfordulnának a trendek. És talán éppen Amerikából kiindulva fordulnak
meg. Az a látszólag professzionális munkamegosztás, ami az ottani dizájn
stúdiók sajátossága, az a plakát halála. Ha egy nyomtatványon együtt dolgozik
egy art direktor, egy kreatív direktor, egy grafikus, egy fotós, egy szövegíró,
egy tipográfus meg ki tudja még hogy ki mindenki, akkor a brain stormingnak
csak rossz vége lehet. A feladat, hogy mindenki hozzátegyen valamit a műhöz, pedig
a plakátnak éppen úgy kellene megszületnie, hogy folyton csak elveszünk belőle.
Ha plakátot akartok készíteni – hangzik a klasszikus magyarázat –,
fogalmazzátok meg egyetlen mondatban az üzenetét, írjátok le, amit ki
szeretnétek fejezni vele, aztán olvassátok el ezt a mondatot újra, és érezni
fogjátok, hogy vannak fölösleges szavak, mondatrészek. Húzzátok ki bátran,
olvassátok újra. Aztán újra húzzatok, egyszerűsítsetek. Ha már egyetlen betűre
sem lesz szükségetek, akkor vagytok készen a plakáttal. Ideírom újra: ha
egyetlen betű sem kell, akkor van kész a plakát.
Talán egy plakátkiállítás bemutatásához sem
kellett volna ennyi. (A fenti fotót Krzysztof Ducki csinálta)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése