2016. május 16., hétfő

SZÜLŐFÖLD ... HOMOK ... POR



(A májusi Kortárs Szülőföld című rovatában megjelent írás eredeti, bővebb változata)

         61 másodperc. Másodszorra 56-ig bírom. Olyan hirtelen kapom ki a fejem, hogy minden csuromvizes lesz. A fénykép is. Vagy csurom vizes? Lehet, hogy inkább kötőjellel? Anyu mondta így, pirongatva tán, vagy csak most képzelem annak, ahogy utánozni próbálom? Csurom… igen, csak játszotta, hogy dorgál: csurom-víz, csurom-pisi. Nem volt fürdőszobánk, a konyhában hallhattam először, a sparherden melegítette a vizet egy piros lábasban, aztán beleöntötte a fehér lavórba, ami a zöld hokedlin állt. Nyáron ezek mind, a hokedli, a lábas, a lavór, kikerültek a verandára. Ez is anyu szava, a veranda meg az összes többi. A sparherd maradt, igaz, nem is volt rá szükség, a nap melegítette a vizet.

         Süt a nap a fényképen is, erős árnyékokat hagy; azok mutatják a pontos időt. Először persze a helyszínt kell felismerni, hogy az irányokat tisztázni lehessen. Sárga keramitkockák. A fénykép ugyan fekete-fehér, de én azért látom a sárgát is. Krómsárga, kanárisárga, mustársárga, sáfránysárga, milyen is volt: óarany… Keramittal volt kikövezve egész Kecskemét, a körutak, a Lestár tér és a Nagykőrösi utca, amit akkoriban Zsákdugó utcának hívnak (a francia Jacques Duclos elvtárs nevét értelmessé magyarítva). Ez itt a Rákóczi út. A kép hátán a ceruzával írt dátum, apám apró, megdőlt betűi: 1951. június. A Rákóczi út az állomáspark irányába fut, vagyis északkeleti irányba. Egy kicsit inkább kelet, mint észak. Az árnyékok jobbról jönnek, merőlegesek az úttestre, tehát a nap dél-délkeleti helyzetét jelölik ki, de meglehetősen rövidek, vagyis csak alig valamivel lehetünk ebédidő előtt. Apu és anyu az úttesten jön az állomás irányából. KTE-pályát is mondhatnék, ahol Szappanos Berci kötényt adott a Szőke Sziklának, de maradjon csak az állomás, sőt az állomáspark, annak is a múzeum mögötti része, az első ügyetlen csókok emlékére. (Pimasz kérdés: vajon ők is, és vajon ott is?)

Semmi forgalom, már nagyon közel vannak oda, ahol az út a Szabadság térbe torkollik. A Google térképen a következő lépésük: 46°54'31.6"N, 19°41'41.0"E. Balra a zsinagóga, jobbra, az út közepén futó kettős japánakác sor mögött a Cifrapalota áll, noha a szűkre vágott képen egyik sem látszik. A japánakácnak (más néven közönséges pagodafának) semmi köze a Hargita utca igazi akácfáihoz. Ott fogunk majd lakni, csupa akác lesz az egész utca, akáclomb és vadgalamb. Az első olyan otthon, amire emlékezni tudok, noha legalább három költözés szeleteli föl az odáig elpergő időt. Hargita utca.1928-ban döntött úgy a város törvényhatósága, hogy utcákat nevez el a trianoni részekről. Ekkor lett Kecskeméten Lajta, Poprád, Garam, Olt, Ipoly, Szamos, Száva, Küküllő, illetve a mi környékünkön Tátra utca, Bihar utca és Hargita utca. A Tátrát 45 után József Attila utcának nevezték át (és persze a párhuzamos nagy útból, a Horthy Miklósból is Ady lett), de a Hargitáról valahogy elfelejtkeztek. Hargita utca, a kilences számú ház az utolsó. Hogy jobban lássuk, egy ÁVH-s Gaz reflektorozza egész éjszaka. Tücsökciripes nyár van. Egy nyomozó kiemeltet az ágyból, hogy a másik átvizsgálja az ágyneműtartót: nem búvik-e ott az üldözött. Az üldözött eközben a közeli Csépa nevű nagyközségig jut, s hogy ott is megtaláltatik, azt itt a Gaz reflektorának diszkrét lekapcsolása jelzi. Mielőtt kihunyna a fény, elsorolom, mi jelenik meg a csóvában: a kerítésre futó vadsóska, a vasalóban lobogó tűz, a vödrökben az NDK-brikett, a focilabda, amit úgy kell befűzni, mint a cipőt meg a vörösszemű nyuszik, ahogy felpüffed hassal hevernek a petúniák között. A Balogh-fiúk zsíroskenyeret kapnak cukorral, Irénke néni nekem is ken. A kutya Pamacs. Jézuska helyett angyalka jár, angyalka helyett télapó, télapó helyett szputnyik. Az iskola ablakába tett rádión röpüli körül a Földet Gagarin. Tévénk nincs, a Mire megvénülünket hallgatjuk. A kritikai kiadáshoz kell ellenőrizni a szövegváltozatokat. Apu olvassa, anyu a másik kiadásban ellenőrzi, aztán anyu olvas és apu ellenőriz. Előrenyújtott karjaimról motringként gombolyodik a mese. Isten jár közöttünk … s elszállítá őt egy méhszárnyon oda, ahol a boldogok laknak. Az ajtóhoz tolt kredenc mögött lakik a főbérlő, Hausinger Pali, született feltaláló és agglegény, nappal alszik, éjszaka van ébren és kukkerrel lesi az akáciák ágai közé szorult kerek nyári holdat.

          De ez itt előttem egy korábbi nyár fényképe. Áció, káció, akáció, ilyenkor már nem ildomos a táblára egyebet írni, s tudván, hogy tanárféleségekről van szó, s látván az önfeledt mosolyokat, szívesen hiszem, hogy épp most fejeződött be az iskola. A diákok ma rajzolták föl a cirkalmas V betűket, hogy értelmet nyerjen a szénszünet és az évzáró közé szorított életszakasz, amelyet az igazgatók bizonyítvánnyal, sőt olykor jutalomkönyvvel is dokumentálnak. Az elsőt illik megőrizni, itt is van Dr. Várnagy Mihályné I. oszt vez. aláírásával. Karácsonyra az egész osztály tudott olvasni. Volt, aki szótagolva, úgy, hogy az ujjával követte a szöveget és akadtak, akik már némán olvastak, mint a felnőttek igazolványát ellenőrző rendőrök. Nem csak az olvasást, minden mást ő tanított, Sárika néni, a rajzolást, a számolást, a tornát, de most az olvasásról legyen szó. Ottó ütött, talált ötöt. Az iskolát hivatalosan Zója utcai általános iskolának hívták, de úgy emlegették, hogy az árvaház. Országos Tanítói Árvaház, Faragó Béla Árvaház, Népi Kollégium, Ságvári Endre Szakérettségis Kollégium. 1957-ben a szimmetrikus épület egyik szárnya az oroszoké lett, vagyis a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet tisztek gyermekei jártak oda, a másik fele újra árvaház, amelyben jut egy kevés hely a környékbeli kisiskolásoknak is. Ők voltak, vagyis mi lettünk a bejárók. Én 1958. szeptember elsejétől. A bentlakóktól abban különbözünk, hogy nincs egyenruhánk, így rögtön látszik, hogy csak másodrendű diákjai vagyunk az iskolának, a kórusban a hátsó sorokban állunk. Pedig mennyire várjuk: november hét, április négy, május egy! A színpadnyílás székelykapu, az ajtókon tulipánok. Sárika néni – hófehér haj – a téli szünet után különös könyvekkel lepi meg a jól olvasó diákokat. Nehéz albumok, sok képpel, még több betűvel. Először persze a lányok kapnak, de április táján már én is hazavihetek egyet. Igaz történetek a magyar szentekről és királyokról. A képekre is emlékszem, főleg a paripákra és a repülő tányérokra. Glóriák, mondja nagymama. Ha valamelyikünk kiolvassa, Sárika néni kikérdezi és újat ad. Hogy mennyi könyve volt! Bolyongok a neten, árverések anyagát böngészem, régi könyvek, katalógusok, levelek. Az egyik tétel: Czigány Lóránt angliai irodalomtörténész levelezése Várnagy Mihály kecskeméti tanárral az 1961-1965 közötti időszakból. Tisztelt Várnagy úr, kellemes meglepetésként ért a Petőfi Népe cikke, amelyből értesültem, hogy Ön régi könyveket gyűjt. Mivel magam is szenvedélyesen gyűjtöm a könyveket, (magyar szépirodalmat angolul és angol útikönyveket Keleteurópáról, illetve Magyarországról) kérem, ne vegye tolakodásnak, hogy ismeretlenül írok Önnek, hanem csupán annak jeléül, hogy szeretnék valakivel kapcsolatba kerülni Magyarországon, akinek ugyanaz a hobbyja (ahogy az angolok mondják), mint az enyém. Sárika néni férjének nem lehetett könnyű könyveket küldeni Angliába, pláne onnan kapni, hiszen akkoriban a Zója utcai díszteremben még ez a nóta zengett – jó hangosan, hogy a szovjet oldalon is hallják: „Bér gyilkos hor dákaz an golu rak, ké szitik új raa há boru kat.”

            Természetesen ünnepeltük a névadót is: Zója Kozmogyenszkáját, a partizánlányt, aki Sztálin nevével ajkán halt hősi halált. Vajon igaz, hogy Zójával nem is a németek végeztek, hanem ukrán parasztok elégelték meg, hogy a „fölperzselt föld” nevű sztálini projekt örve alatt az ő házaikat gyújtogatja? Ez a Zója persze nem azonos a nem is oly messze lakó Zója nénivel, anyu iskolájának orosztanárával, aki oly kedves-szlávosan elnyúló á betűkkel beszéli a magyart. A Czollner téren is orosz az orosztanár, a könnyszín szemű, befáslizott lábú Bokorné, aki bár kiteszi a lelkét, hogy Puskin nyelvét megtanuljuk, de mindezt oly szelíd szeretettel, mintha a Vörös Hadsereg minden gaztettét személyesen kéne jóvátennie. Talán a Ja kvam pisú csivó zse bólét még föl tudnám mondani neki. Hogy kettejükön kívül hány orosz van a városban, azt senki sem tudja; a tanácsházán a vízfogyasztás alapján 10 ezerre saccolják a kontingenst, na de ha csak kétnaponta fürdenek… és ha csak hetente? Gyerekkorom Kecskemétjére gondolván, a Krasznaja Moszkva illatát érzem. Orrontom. A laktanyák mellett lakásokat foglalnak le, iskolákat, kórházakat, és övék a város közepén az Iparosotthon is. Az Oroszmozi. Vasárnaponként, ha a Balogh-fiúk visznek (édesapjuk őrnagy) bejuthatok én is. Csapajev,  Pitkin, A jégmezők lovagja.

          Nagymama Ingrid Bergman a Casablancából, mondjuk egy kicsit őszebb. Amikor aput elviszik, akkor költözik hozzánk, megtanítja a Miatyánkot és konyhakertet telepít a Hargita utcába. Paradicsom, paprika, paradicsompaprika, bab, tök, paszuly. Unokám gyengélkedett, enyhe rosszullét, köhögés, rekedtség, gyomorbántalom, hányinger, főfájás, nátha, hőemelkedés. Az énekórás napokra vonatkozik: az ő unokáján ne nevessen az osztály. Már megvan piszkozatban a levél, amikor bemondja a rádió, hogy hétfőtől határozatlan ideig (ó bárha júniusig!) rendkívüli szénszünet. Az oktatás felfüggesztve. Elképzelem a felfüggesztett oktatást és nem kedvem ellen való a látvány.

          Mióta megtanultam olvasni, szent kötelességnek tartom, hogy elolvassak mindent, ami elém kerül, s minthogy ezt fennhangon teszem, nem mindig kényelmes a társaságomban járni a várost: Kuti Béla Boltja. Hazafias Népfront. Lóhús. Perselypénz. Ruszkik haza! Állami általános. Még nem vagyunk koedukáltak: Aágbagibakosbalaiballusbánbényeibíróbognárdakófarkasfrigyesgálgérókönyveskovácskovácskovácskulmankulmanlestármarkónyúloroszosváthsáraisaskőisohajdaszabófszabókszabótornyaivargazoboki. Százszor leírod! Széjjelültetlek! Hozd ki az ellenőrzőt! Muszáj! A mellette elterülő cigányvárossal együtt a legszegényebb kerület. Azért is mondják Muszájnak, mert muszájból laknak itt a népek, vágynának ők máshova, mondjuk a területet nyugatról határoló téren túlra, amit úgy hívnak, Rávágy. A név akkor kap igazán értelmet, amikor oda állítják Lenint, Kisfaludi Stróbl bronzszobrát, igaz attól kezdve már nem Rávágy a tér neve, hanem egyszerűen Lenin. Mögötte, a beszántott temetőre épülő új paneltelep pedig a Leninváros. Olykor fölpúposodnak a homokozók és sírkövek dülöngélnek a házak közt.

           De vissza a fényképhez. Apu zakója panyókára vetve, zsebében az épp leoldott nyakkendő (sokáig ő köti meg az enyémet is) s az aktatáskája oly könnyű, aligha lapulnak benne becetlizett könyvek vagy javítandó dolgozatok. Utolsó óra, utolsó nap, / nem fog a kréta és nem fog az agy! Anyám kezében is táska, természetesen a balban, balkezes, mindent azzal csinál, kivéve az írást, világos, hogy a szegedi apácák, akikhez félárvaként, ráadásul egyedüli reformátusként berakták, nem épp liberális nevelési elveket vallottak. A balkézről eszembe jut egy másik fénykép, ami ugyan soha nem készült el, emlékezetem ezüstlemezén azonban előhívódik újra meg újra. Anyu balkeze konyhakést szorít, szemben vele a húga, Mari, ő a jobbjában markol egy ugyanolyat. Egymás szívéhez szorítják. A helyszín Győr, a Káptalandomb, a püspöki palota padlása. Nagypéntek napja van, 1945. Anyu húsz, Mari tizennyolc éves. Készülhettek a nagyjelenetre, mert a késeket már napokkal előbb elcsenték a Püspökvár konyhájáról. A front elől menekültek, azért épp ide, mert a nevelőanyjuk valami rokona csúcsember (mintha kanonokot mondtak volna) a pápistáknál. Szóval látszik a két nagykés, a négy szépséges cici és tudható a történelem is: perceken belül megérkeznek a szovjet hadsereg dicső harcosai. Ha a padlás felé indulnak, Éva (anyu) és Mari átdöfi egymás szívét. Ebben az esetben a kései krónikás dolga, aki ugyebár én lennék, jócskán megnehezül. A hős felszabadítók a pincébe mennek. Nem mesélem tovább, boldoggá avatott Apor Vilmos püspök úr történetében utána lehet keresni. Kanyarodjunk inkább vissza Kecskemét keramitos főutcájára. Se egy folyópart, se egy sziklabérc. Merő unalom. Érezhették a helyiek is, mert a települést körülvevő laposságok ilyen neveket viselnek: Szolnokihegy, Kőrösihegy, Budaihegy, Vacsihegy, Máriahegy, Úrihegy, vagy inkább högy, hogy még hivalkodóbb legyen.

          Ha anyu a győri történet idején húsz éves volt, akkor most huszonhat, a Kaszap utcában tanít, a Képzőben, apu még fiatalabb (a képen kifejezett kölyök), a Katona tanára (tudniillik a Jóskáé), ami akkor éppen a frissen államosított Újkollégiumban van. Gps-koordinátás helyszínünk éppen ráilleszthető a két intézményt összekötő egyenesre. A pár a Képző felől az Újkollégium irányába tart, tehát apu ment anyu elé, hogy aztán visszafelé együtt jöjjenek. A Kaszap utca két végére ugyan Makarenko feliratú táblákat csavaroztak, ám mivel a népek továbbra is Kaszapnak hívták az utcát, a hatóság megvonta a vállát, maradjon a honfoglaló táltos neve, aki kardjával kutat fúrt az utca végén. Elhaladnak a piac sarkán pipáló fuvarosok közt, már a lovak elébe van kötve az abrakos tarisznya, és ami elől bemegy, az ugyebár hátul meg ki. Jó lószag lengi be a környéket, óvodába menet egy-egy madáchimrebajszú kocsis föltesz majd valamelyik pokrócos muraközire; majdnem olyan méltóság lesz, mint anyu mögött feszíteni a bicikli behálózott hátsó kerekén.

               Az évzáró ünnepség után már nem üzemel a menza, a tanárok otthon ebédelnek, vagy inkább beülnek egy vendéglőbe, ahol a nyaralás előtti búcsúkoccintásokat is megejthetik. Ha anyu és apu is ebédelni tart, akkor alighanem a Beretvásba mennek. Az épületre ugyan Béke-szálló van írva, de megkülönböztetendő a többi Béke vezetéknevű intézménytől, mindenki Beretvásnak mondja (1958-ban fogják lebontani). Anyunak és apunak húsz-harminc lépést kell megtenniük, majd a zsinagóga sarkán balra fordulva körülbelül ötvenet, hogy belépjenek a vendéglő üvegajtaján. De mégse menjenek be, jó idő van, tele asztalokkal a járda és kitekerték a napernyőket. Ha itt ülnek le, szemmel tarthatják a túloldali medencét, amelyben teknősbékák laknak, és ha süt a nap, most épp süt, kimásznak a középen álló gömbölyű sziklára. Onnan fognak nézni engem is, nem billegek-e be a lapos köveken a fejvesztve menekülő hüllőkhöz, vagy nem csavargok-e el a Luther-udvar útvesztői felé. Szóval ebédelni mennek, amikor észreveszik a szembe jövő ismerőst, aki már le is kapja az objektív zárókupakját. A fotós tehát a város felől jön, az Állami áruház irányából, és épp ott tart, ahol majd a Vasmarcsa áll. A puskás matróna szobra (Tanácsköztársasági emlékmű) 1959-től 91-ig zárja majd le a Rákóczi út délnyugati torkolatát; azt hogy karabélya épp az elhurcolt zsidók funkcióját vesztett templomát célozza (Tudomány és Technika Háza lesz belőle), tudjuk be annak, hogy eredetileg nem is oda szánták.

         Az Állami Áruház háromszögletű emblémáját természetesen rólunk mintázták, a csomagokkal megrakott pár apu és anyu, az előttük ugrabugráló fiúcska meg ugyebár… Az áruház előtt a fényes szélben, a zászlóbontó békeharcban magaslik a nagytribün. Köszöntjük a városi sportiskola növendékeit! A városháza előtt vesszük föl a ritmust – terpeszes vívólépés – és az emelvény előtt Tibor bácsi füttyére: kitörés. A tőrösök szúrnak, mi meg suhintunk. Fejvág, véd, parád-riposzt. A TIT épületénél már csak a stréberek iskoláznak, a Pálma cukrászda előtt már senki. A kikelet és a hazaszeretet ünnepe: ki kellett vonulni, de haza szerettünk volna menni. A Gyenes tér felé kerülök, hátha ott kevesebben járnak. A Piaristáknál Lilla néni jön szembe. Nem ismerhet meg, mégse merek nem köszönni. Csókolom! Egy pillanatra tolom csak föl a sisakot, gondterhelt homlok: mostantól a Tornyaiak védelme is hozzám tartozik. Nevet: csak nem a felvonulásról? Átvágok az úttörőház utcájába, ott Flóra néni jön: na persze, a felvonulás! A Munkácsy utcában már futok, hónom alatt a kard. Piroska néni: hohó, csak nem egy felvonuló?! Csókolom: Hannibál ante portas! Otthon lerántom a lamémellényt, a vívóruhát, a kesztyűt. A maszk marad. Hannibál azelőtt portás volt.

                A Bihar utca túloldalán lakik Petneházi bácsi. Póznára kötött vörös ronggyal hajtja a galambjait s nagyokat füttyög. Nála kell a nyulat bugatni. A fülénél fogva emeli be a kanhoz. Ülj le, mutat a téglalábú fotelre, itt pipált Horthy is. A kisnyulak közt van fehér, fekete, foltos. Rárajzolom mind a tízet a dobozra. Drágállják a népek; jön a körömfájás, ijesztgetnek. Tényleg jön, két hét és nem lesz élő állat a piacon. A nyuszik összebújnak. Adjam a feléért és elviszi mind, mondja déltájban egy gazda. Viszi a dobozt is. A biciklipénz másik felét nagymama állja. Csipketerítőt horgol rendelésre. Amikor aput internálják, egész Kecskemét tőle rendel. Az ismerősök és az ismerősök ismerősei. Ekrü…. Ducikám, meg tudnád csinálni kerekre is, a nászoméknak lenne. Nem vagyok még tíz, de már ilyen szavakat tudok: retorzió, internáló tábor, amnesztia.

          A kerékpár keresztvázas, kontrás Csepel. Azon tekerek a Műkertbe. Lugossy utca, Széchenyi tér, Kéttemplom köz és a hosszú Csongrádi út. Onnan, délről mutat legjobban a tornyok városa, oda jár a Czollner téri rajzszakkör, meg a Goór Imréé, széles panorámakép. Nyílt táj, egyenes vidék, hibátlan horizont. Ha egyenesebb vala szónk, mint szeretnék, mondd, hogy mi mezőről való vagyunk. Szülőföld? Inkább homok. A biciklikerék belesüllyed, megáll a pedál, tárt karral ájulok a puha hullámzásba. Végeérhetelen szőlőskertek veszik körül a várost. Akkorák, hogy a háború is megakadt bennük. 45 tavaszán egy orosz vezénylő tábornok elismerte, ha Kecskemét vidékén nem találnak annyi bort, már rég elfoglalták volna Budapestet. „Egészséges vagy? Nem, öreg vagyok és nagyon beteg  … ócseny bolna.” Ilyen példamondatokkal igyekezett megkönnyíteni a kecskeméti újság a lakosság és a megszállók közti kommunikációt. Kevés sikerrel: a városi nőgyógyász háromezer megerőszakolt lányról, asszonyról tud. Tatárarcú felsősök rúgják a labdát a Műkert fái közt. Azt hittem, az oda települt művésztelepről nevezték el a kertet, pedig nem. Iványi Grünwald 1909 nyarán írt levelében, amelyben Kada Elek polgármesternek fölveti az ötletet, azt írja, hogy már ki is nézték a helyet, a szegedi vasút melletti Műkertet. A nagybányai telepről szöktek el, hogy a kecskemétit megcsinálják. Ők voltak a neósok, vagyis a maradiakkal szembeforduló modernek. Ha hihetünk a helyi lapnak: a disznótor és a gyümölcspiac után a kiállítás a legfontosabb esemény. Nem kellett bemutatni Herman Lipótot, a Pólya testvéreket, Lechner bácsit. A festő, aki fogadná a rajzszakkörösöket, nem ér rá, egy szobrászhoz kopogunk be találomra. Kutas László játszótéri kőelefántot farag. Magyarázza, hogy kell felnagyítani a gipszmodellt, mutatja a csavaros távtartókat. A végén visszahív, portrét mintázna rólam. Hetekig bringázok ki hozzá, figyelem, ahogy összedrótozza a szoborvázat és fölrakja az agyagformát. Döngöli, gyúrja, aztán egy mintázófával simogatja, majd becsavarja egy nedves rongyba. Locsolgassam csak, amíg ő visszamegy az elefánthoz, ott a csap.

              Megpróbálom újra, 66 másodperc; a fényképre jobban vigyázok, de már lüktet a halántékom, előredőlök. Lupéval vizsgálom a Rákóczi utat. Néhány elmosódott biciklista és egy távolban parkoló autó. Pobjeda? Warszawa? A törvényszék épületével lehet egy vonalban, a bírósággal, ahol a folyosókon is süt a nap és anyu úgy szorítja majd a kezem, hogy egész elfehérül. A Városi Mozinál máig érzem. A mozi a bíróság mellett áll, odabenn a Ballada a katonáról megy. Egy véletlenül hőssé váló kiskatona jutalmul hazamehet az édesanyjához, kalandos út végén csak megölelni marad ideje, indulni kell vissza. A nézőtér már tudja, hogy utoljára látják egymást. Ha erősen pislogok, nem jön ki a könny, sírni csak lányok szoktak. Nem sírok akkor sem, amikor a kopasz doktor bácsi már az ötödik injekciót szúrja belém, de a láz nem szűnik. Anyu kolléganője, akinek orvos a férje, jön rá, hogy agyhártyagyulladásom van. Anyu nem sír, bömböl: – hogy ezt a Janik nem vette észre! A kórházból konflissal megyünk haza, nagymama galamblevest főz és szalmakalapban kell járnom egész nyáron. A film rendezője, Grigorij Csuhraj részt vett a Kecskemét körüli harcokban, megsebesült és egy itteni katonai kórházba vitték. A kórház később iskola lett, ráadásul épp az az általános, ahol anyu is tanít majd. Ahogy a szovjet rendező, ő sem jószántából kerül a színház mögötti épületbe, hanem azért, mert úgy fog dönteni az illetékes elvtársak hatósága, hogy egy ellenforradalmár felesége, aki ráadásul nem is hajlandó elválni a megbélyegzettől (itt kerül elő először a huligán szó), holott erre nyomatékosan felszólíttatott, mégsem állhat csak úgy akárhol katedrára. Ez az akárhol anyu esetében az imént Képzőnek nevezett Felsőfokú Óvónőképző volt, amelynek gyakorló óvodájába eléggé el nem ítélhető módon saját fiúgyerekét is beszuszakolta – tudniillik engem. Ha taníthat még egyáltalán, az csak alsóbb iskola lehet, például a Csuhraj-féle, amelyet, lévén lányiskola, Zrínyi Ilonáról neveztek el. Ott majd szem előtt lesz. Olvasóink szerencséjére ugyanott tanít Zsuzsa is, ő az, akinek orvos a férje. A fiúiskola a Czollner téren van, ott leszek felsős (az A-ban: orosz-tagozat), de a Zrínyiig együtt megyünk, sőt be is visz melegedni a könyvtárba, mert akkora telek vannak, hogy a boltok elé tett alumínium kannák meghasasodnak és a kint felejtett macskák kettétörnek.

           Hó van akkor is, amikor megjön Góliát; kásás, piszkos, latyakos. Robinzon és Némó kapitány világát már ismerem, de a preparált óriásbálna más. A Don-kanyar elején parkol le a tréler. A Nagytemplomtól az egykori Rudolf laktanya irányába húzódó apróházas városrész kanyargó főcsapását nevezik így. A konflisok közt vacognak a sorállók. Pár lépcső a bejárat, ami a cet szája, és jókora kört megtéve ugyanott kell kijönni. Mint egy hall, táncolni is lehet benne; anyu hallnak hívja az ilyen nagy termeket, elmagyarázva, hogy a hall más, mint a hal, hallom ugye a különbséget, ráadásul a bálna, noha vízben él, nem is hal, hanem igazi állat, még ha történetesen meg is van halva, de mindegy, ha jól tanulok, majd megértem, fussunk inkább, mert tényleg egyre hidegebb van. És futunk, csúszunk, pocsolyákat ugrunk át, harisnyánk a cserépkályhára tapasztva szárad meg.

             Gombfocibajnokság Cziknél. Jenő bácsi kölcsönfésűjével és a Szecskaytól vett plexicsapattal játszom: Tichy, Albert, Pelé. A kapus új igazolás: Jasin. Tintásüvegkupak zöld gyurmával bélelve.  Kérjünk kapszulát, ajánlja Venyige. A Kéttemplomközben van a nyomda, a szűk termekből dől a festékszag, bent a rotációs magasnyomók zakatolásától nem hallják, mit akarunk. Szedőszekrény, ólombetűk, litókövek. Itt nyomták a Választ a lap 49-es megszűnéséig. Sárközi Mártánál olvasom: Mire Kecskemétre értem, feljött a nap, az autóbuszállomás körül kacsát és pulykát árultak és Tóth László várt villogó cvikkerrel és forró feketével. A Részvénnyomdát igazgató sakkbajnok-polgármester mellett a folyóirat ifjú szerzője, apu (a szerkesztőasszony leveleiben: Kisorosz) is résztvevője a történetnek: Egy későbbi autóbuszhoz kellett kimenni és kiáltozni, hogy „Bibó kézirat”, míg egy vadidegen úr át nem nyújtotta, akinek Bibó az induló buszra hajította fel Pesten. Sárköziné apámhoz írt levelei megmaradtak, kikövetkeztethető, mi lehetett az övéiben: közelről Pest éppúgy rohadt és sivár, mint Kecskemét, csak épp amennyivel nagyobb, annyival rohadtabb és sivárabb. Kapszula, próbáljuk túlharsogni nyomdagépet, ja-ja, mondja a kék köpenyes segéd, (gyogyós, mutatja Ádám), markoljatok csak bele. Enyves hátú gyógyszercímkékkel járjuk a várost, a járókelők vigyorognak, ha valakinek a hátán látják: székrekedés ellen. Nem sejtik, hogy rajtuk is van.

           Ősz szakállú férfi, haja kilobog a kalap alól. Az énekkarosok hetek óta csak erre gyakorolnak: hazalátogat Kodály. A Zeneiskola az Erkel utcában van, az autogrammért szolmizálni kell, a kezével mutatja: do-re-mi-fa. Botfülűnek szinte lehetetlen hozzájutni. Van, aki egy Gagarint is adna érte. Felülről fúj az őszi szél, Zörög a fán a falevél,

           Most nem fúj, nem zörög, nyár van, 1951. június. Majd csak októberben születek meg, vagyis szükségeltetik némi empátia ahhoz, hogy észrevegyenek. Szerencsére a japán akácok laza lombozatán át némi fény rám is hull, illetve anyu gömbölyödő hasára, éppen oda, ahol sejthető vagyok. A nevem Bruno. Később ugyan más nevet kapok, de akkoriban határozottan emlékszem, kizárólag Brunónak szólítottak. Többször megnézték a Biciklitolvajokat, anyu olykor külön is beült az Árpád Moziba (vagy a Városi lett volna az is?), mert pont olyan gyereket akart magának, mint a filmbeli kisfiú. Már fölsős leszek, de a hajamat még mindig Brunósra fésüli vizes fésűvel, hogy megálljon. Most nem lehet fésülni, tán hajam sincs még, ott szipákolok benn a magzatvízben, mint valami hal. Vagy kétéltű. Liquor amnii: semleges kémhatású, édeskés illatú, vízszerű folyadék, nem sokkal a fogantatás után, amikor a magzatburok kialakul, a magzatvíz is termelődni kezd, előbb az anya szervezete gyártja, aztán a magzat is beszáll. Nyolc-tíz hetes (ennyi vagyok épp), amikor elkezd nyelni és vizelni, ne szépítsük, a babapisi is ott kotyog a liquor amniiben. Most egyetlen percig is alig bírom, akkor meg hónapokig ment.          

           Ki a Széktó vizét issza … a laktanyák mögött van a városi strand, az évzáró napján nyit, kettőkor már ki kell rakni a megtelt táblát. Az előtérben pénzbedobós mérleg, a medence korlátján mentőöv, az úszómester szájában rendőrsíp. Ivigy beveszévélüvünk: senki sem érti, miről van nagyba szó. Elba sziget partján faszállító hajó. Tonaludátusz. A revers kitűzőjén szög és kalász.

          Állok a Lordok kirakata előtt, az érettségi tablóról nézek vissza. Anyu szemöldökceruzájával segítettem rá a bajuszra. Megismerem-e magam: túl nagy vagyok, túl kicsi, túl öreg, túl fiatal, túl csúnya, túl szép (na, jó, egy kicsit pattanásos) és túl régóta állok itt ahhoz, hogy csak úgy továbbmenjek. Látom az üvegben, ahogy a Pest iránt vonuló tankok a temetőn át rövidítve le a kanyart, sírköveket fordítanak ki a földből. Látom, ahogy a sárga malomépület megemelkedik, oldalt billen, és mintha lassított felvételen történne, beleomlik a magakeltette porfelhőbe. Belátok az alacsony ablakokon: kártyázó, vacsorázó, tévéző családok. Mivel hosszú, nagy-, déd- és ükszülőkkel behálózott kecskemétiséggel nem dicsekedhetem, magamnak kell megfejteni az utcák szomorkás hajlását, a házak melankolikus arányait, a kéményekre rajzolt füstök arabeszkjét, és úgy fülelni az éjszaka hangjait, szimatolni a hóolvadás illatát és számolni a harangkondulásokat (mert nincs mese, itt éjszaka is negyedóránként fölverik az alvót), mintha az idők mélységes bugyrából cipelném őket elő.    

         Júni, júli, aug, szept, okt. 24. A földim, Katona József is skorpió: kell-e bizonygatni, mennyire tragikus jegy? A Katonában, tudniillik a gimnáziumban áll Czélkuti Züllich Rudolf szobra, ami majdnem olyan kacskaringós utat járt be, mint sorsűzött alkotója. 1859-ben a Nemzeti Színház előtt állt, majd Tomori Anasztáz tetétleni birtokán, onnan került Kecskemétre a Műkertbe, majd a színház és a Zrínyi közti térre, végül átcipelték a gimnázium aulájába. A sok állomás talán arra utal, hogy nem mindenütt aratott osztatlan tetszést, de ott a suliban mintha jól ellennének vele. Nem egy Canova, de mégiscsak ez az ország első köztéri szobra. A születésnap táján eltávolítják róla a felesleges kiegészítőket (tüllszoknya, kamikáze bandázs, bohócorr) és a diákok illőn megkoszorúzzák. Meg az érettségi találkozón nosztalgiázó öregdiákok.


Boldog Kor! mellyben az élet

szabadon lepkedett széjjel,
napot álmodozott éjjel,
egy arasznyi volt világa,
mégis tündérvárba hága
porban húzott grádicson.

Na jó, nem egy fülbemászó forma, amivel villogni lehet Nemes Éváék házibuliján, de hát Katonára is inkább a tragikus csúcsoknak kijáró szent iszonyattal szokás felnézni, hiába törik magukat a gimis főprofok. Pedig micsoda dimenzióváltás: egy arasznyi volt világa, mégis tündérvárba hága … Nem is kell erősen behunynom a szemem, hogy lássam porban guggoló gyerekkori önmagam. Hiába tudom, hogy ugyanabba a futóhomokba sem lehet kétszer belelépni … én azért mégis csak arra a homokra, ugyanarra a porra rajzolgatok, grádicsokat – lépcsőfokokat –, fölfelé … meg lefelé menőket is.

             Október 24. Nevezetes nappá csak öt év múlva válik, amikor a vidéket, történetesen Kecskemétet is eléri a forradalom, és apám a születésnapi építőkockákból olyan soktornyú palotát épít, amit korábban soha. Meg persze később sem. Igazi várat, miközben odakint nagy dörrenések hallatszanak, és tilos az ablakhoz menni. A születésnapjaimon persze szó sincs lobogókról, az anyuén viszont kokárdát is szabad kötni: Március 15. Állítólag a Nicsovics nagypapa érdeme, ő vette rá a szegedi bábaasszonyt, hogy 14 helyett inkább Petőfi napja kerüljön az anyakönyvbe. Ki is nyomom a mellem, vedd észre, drágalátos miniszterelnök, hogy ez nem az az átlagos masni, amit a többi díszember visel. Olvasd csak: ANYU, ha kérdeznéd, akkor persze elmondanám, hogy ott ül az üvegkalickás korona mellett (köszönöm Istvánfi Gyula, hogy helyet cseréltél vele), nagyothalló készüléke ugyan bele-belesípol a ceremóniába, de nézd el, ez az ő ünnepe is, sőt az övé igazán. Petőfi helyett nagypapa talán Petrovicsot mondott, de azért így énekelte: Mögépült már Szögedön a vasút, azon jön be Garibaldi, Kossuth… Na, ha mögépült, akkor Kecskeméten is átmegy és apu Pestről, anyu meg Szegedről odavonatozhat, azaz ide, hogy tősgyökeres kecskeméti válhassék belőlem. Hogy ők mennyire lettek azok? Noha Trianon gyermekei, életük háromnegyede itt zajlott. Apu családjáról (kivételezett egyke, neveltetéséhez a teljes rokonság asszisztál) minden tudható, anyuéról (négy testvér, mostohaanya, az egyetemrevalót maga házitanítóskodja össze) szinte semmi. Apu összes fölmenője Kárpátaljáról jön, nekik Verecke a kályha és az Ugocsa non coronat; anyu meg, legalábbis apja révén a Délvidékről, illetve néhány generációt visszalépve Görögországból került elő, ahol valamelyik üknagypapa abban a szabadságharcban vitézkedett, amelyik persze, ha beguglizom, sose őt, hanem leginkább Byron lord hőstetteit dobja elő, főleg azt, amikor halálmegvető bátorsággal átúszta a Hellészpontoszt. Ha-ha, egy fél Balaton sincs! Mély lélegzetet veszek: megpróbálom újra a víz alatt. Egyre tovább bírom. Még mindig… pislogni…pislogni kell …. még mindig. Ő meg közben por. Szürke hamu egy fehér csuporban. Úgy mondják: urna.



Nincsenek megjegyzések: