A MEGSZŐTT VILÁGOSSÁG

1996 napfényes nyarán egy csapat textiles lány elfoglalta az akkor még romos Sándor-palotát. Szövött himnuszaiknak belülről jövő, azaz szívparancs szerint szerveződő tárlata (Szakolczay Lajos szavát vettem kölcsön) jogosítja föl máig a kárpitművészeket, és még sokáig, hogy a legszebb pázsitokra heveredhessenek kulturális életünk virágoskertjében. Az a kiállítás volt, ami nekem a millecentenáriumból megmaradt, és persze - ezért is hozom most szóba -, Polgár Rózsa kárpitja nagyon beleszövődött az emlékezetembe. Gyapjúval, selyemmel, aranyszállal. Balsorssal, lángtengerrel, vérözönnel. Szánd meg isten… szőtte a kárpit alá … szánd meg isten a magyart. Csupa nagybetűvel. Azt hiszem, pontosan értettem, nem is lehetett nem érteni, hogy az első helyett miért az utolsó strófa invokációját választotta mottóul Rózsa, az áldd helyett a szánd imperatívuszával, és megszégyenülten motyogtam magamban a Dsida-sort a Psalmusból: e szót, magyar, még le nem írtam.  Vajon miféle árnyék nyújtózhat mögöttem?

Néztem a kárpit különböző irányban futó és különböző hosszúságú árnyékokat vető figuráit, és hallgattam Galkó Balázst, ahogy kifogástalan értelmezésben szavalja: Hajh, de bűneink miatt…  Rózsa alighanem a „megbünhödte már e nép a múltat s jövendőt” sorok eltérő idősíkjait képzelte az időjátékot asszociáló árnyékerdő mögé, a múltat és a jövendőt, fittyet hányva a teológiai szempontból vitatható mondat tartalmi állításra, (hogy tudniillik a még el sem követett bűnökre vonatkozó büntetést előzetes vezekléssel nem lehet törleszteni) de talán közös költő barátunk, Nagy Gáspár kötetének címe is eszébe ötlött: Múlik a jövőnk.  Én meg a palota leszakadt lépcsőin, porladó vakolatkupacok és törött cserepek közt tényleg a történelem romjain téblábolva látni kezdtem azt a sok árnyékot is, amelyek ilyenkor, egy ilyen erős hívókép nyomán megjelennek a belső szemeknek. Eszembe jutott a leglátomásosabb magyar költemény, az Apokrif fénytörése:

Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.

Aztán, ahogy el-eljutottam Rózsa tárlataira, ahogy megismertem az életmű részleteit, munka ez is, nem is könnyű, hiszen nőből van, szemérmes, ritkán mutatja meg magát, menni kell érte, utazni utána Gödöllőre, Tihanyba, Lakitelekre, egyszóval figyelni kezdtem az árnyékokra, a többnyire monoton síkvidéki tájakba, terített atlaszokba  ütött magányos szög-alakok árnyaira, merre futnak, hová veszik az irányt, miféle fény jelöli ki őket. A tanult műítészek bizonyára valahova Rózsa analitikus és szintetikus korszakának határára tennék azt a folyamatot, amelyet olykor én is észrevettem, hogy tudniillik szabályosabbá válnak az árnyék csíkok, legalábbis valami rendező elv, nevezzük világosságnak, sejlik föl, amelynek mentén sugarasodni, kvázi értelmeződni kezdenek az árnyékok. A fényforrást azonban ne a kompozíció terében keressék. Képtelenség lenne úgy kijelölni, hogy az árnyak ellenirányú vetületét megszerkesztjük. A perspektíva lekciókon fejünkbe vert ortogonálisok itt nem segítenek. Rózsa síkjait, tereit nem a korareneszánsz unalmas hálózatrajzoló perspektivistái gondolták ki. Valami különös módon, szelíd transzcendens öleléssel vonja be nézőjét saját spirituális erőterébe. És olykor el is hisszük, hogy képesek vagyunk oda belépni a művésznővel. Követni őt, azonosulni vele, és ily módon átélni, talán identifikálni saját képnézői mivoltunkat is.

A hátulról ábrázolt figura mindig is közvetített valami metafizikus tartalmat, valamit, amit csak sejtünk, mégis oly könnyen azonosulunk vele. A képben távolodó alak Polgár Rózsa kedves toposza, az elmenő, a távozó, akiről megtanultuk a műtörténeti önképzőkörökben, hogy általában a művész alteregója, a saját képébe besétáló Wu Tao Tzu testvéröccse, vagy húgocskája, nos ő, a háttal ábrázolt, a távolodó, Rózsánál sosincs egyedül. Kíséri a gyermek, átkarolja szerelmese, vagy tömeggé sokasodva, azzal együtt lélegezve lép. A mindig szemből sütő fény szép, karakteres vonallal rajzolja körbe az alakokat, beleégeti őket az emlékezetbe, de a megszőtt világosság legfőbb funkciója, hogy azt a bizonyos enyészpontot átvetítse ideátra, a nézői oldalra. Ahogy az ikonfestők megfordított perspektívájú képeiből, úgy sugárzik e kárpitokból is a figyelem, és önvizsgálat nélkül aligha léphet elébük bárki. Bennünk a gyújtópont. Nézőkből transzformálódunk nézettekké, egy transzcendens figyelem tárgyaivá. Kitüntetett individuumokká.  Csoda-e, hogy Rózsa fénykárpitjai oltárképpé kezdtek avanzsálni.

Ki-ki magában áll a Föld szívén,

szívébe szúrva egy-egy napsugár,

és mindjárt este lesz.

Quasimodo szép haikujában már egyetlen szó sincs az oltárról, az árnyékról, pláne az össze-vissza irányló árnyékvetésekről, de azért pontosan látjuk őket. Az oltárt is, az árnyékokat is, de legfőképpen a fényt. A sugárzást. Ha ezt a háromsoros verset látom, Rózsa képét olvasom és fordítva, mivel ez tizenöt éve így működik nálam, most már bizonyára így is marad.   

Mit kezdjek hát a következtetéseimmel: Rózsa, a küldött, aki a fénnyel érkezik, aki a világosságot hozza, a világ világosságát, innen már képtelenség visszakozni, ezt már nem lehet elbagatellizálni, hiába minden deheroizáló hév, pátoszmentesítő igyekezet, le kell írni fehéren feketével, ki kell mondani, bele a mikrofonba:  Rózsa egy … angyal. Egyelőre kisbetűvel írom, püspök párja bizonyára komplikáltabb morfológiai, vagy genetikai, vagy ontológiai definíciók mentén határozná meg a fényhozásra teremtett lények természetrajzát, és jellemző tevékenységi körük listázását sem biztos, hogy a motringok gombolyításával, a fonalak festésével, meg a vetőszálak villázásával kezdené, szóval kisbetűvel írom le az angyalt, de nagybetűvel gondolom. Igen: végig naggyal. 

Ja, és ugye észrevették, hogy már előbb kezd világosodni.
(Elhangzott 2012. január 12-én az Iparművészeti Múzeumban.)