JAMA

Az AvantGárdos Mariska utca lakója. Így nevezte magát, meg persze én is így hívtam őt, Jamát, amikor főiskolás évei alatt az én fölöslegessé vált műtermemben húzta meg magát. Na, műteremnek azért túlzás volt nevezni a tűzrendészeti közlekedőfolyosóval kettészelt lakótelepi odút. Számomra a fotográfia olyan, mint a költészet – mondta. Használok metonímiát, metaforát, rímeket, hasonlatot, mindenféle költői képet. Éppen úgy, mintha verset írnék. Papíron fotóművész volt. Lélekben költő. Valójában grafikus akart lenni, de ha már belekényszerült a fotózásba, mert hogy az Iparművészetin nem volt már hely a tervezőgrafikus osztályban, szóval ha már belecsöppent a fényképészetbe,  akkor meg is újította azt. A szabálytalanságokból stílust teremtett, műfajt, egy önálló, egy független világot. Úgy volt modern, hogy fütyült a modernizmusra. Darabokra szedte a látványt és újrarendezte, megkockáztatom, újra megteremtette azt a maga képére és hasonlatosságára, vagy egyszerűbben: egy merőben új geometria mentén: saját intellektusán szűrve keresztül, s a mi nézői tekintetünket is iskoláztatva általa. Aztán a végén, ha már ez volt a szakmája, egye fene, megnyomta az exponálózsinór gombját is. Nem szerette, ha fotóművésznek nevezték, inkább kitért a titulusok elől, Ha mégis kellett valamit mondani a bemutatkozáshoz, ironikus mosollyal a bajusza alatt azt dörmögte, „fotójamatőr és tragikusművész”. Aztán fényképészként megkapta a szakma legmagasabb kitüntetését, a Balogh Rudolf-díjat, és grafikusként a kollégák legfontosabb elismerését, az Aranyrajzszöget. Kétszer is egymás után. Alig hinném, hogy a díjai ott voltak a névjegyén. Szerintem névkártyája sem volt. Fölötte járt az ilyen világi fontoskodásnak. Ha most egy temetésen lennénk, ahol az érdemeket kéne előcitálni, ahol méltatni kellene az elhunytat, akkor felsorolhatnánk a legfontosabb fotográfiai és képzőművészeti alkotásokat, a jelentős kiállításokat, a kapott elismeréseket, a közgyűjteményekben tündöklő munkákat, és így tovább, legjobban persze ő maga unná, sőt egyenesen rühellené, de isteni szerencse, hogy nem vagyunk temetésen, szerencsére kiállítás megnyitón sem, ami ugyebár az előbbi édestestvére, szóval teljességgel fölösleges az ajnár. Jama, az optikai illúziók professzora, az abszurd parafrázisok mestere, a duplafenekű műalkotások szakértője, a dolgok idézőjelbe tételének doktora, a posztmodern dimenzióváltások felkentje, a pictus anamorphicus, mint annyiszor, most is az orrunknál fogva vezet mindnyájunkat. Ne legyen kétségünk, csak átült egy szomszéd asztalhoz, Cézanne és Van Gogh mellé, az ifjú Modigliani már ugrott is, hogy lesegítse a kabátját, Matisse porolta le neki a széket, és Magritte, a mindig jólöltözött René pedig fölemelt pipájával intett a pincérnek: az új fiú a következő sört már oda kéri. Naná, hogy az ő vendégük lesz. Törzsasztalos. Farkas Antal: ki tudják-e mondani? Szerintem maradnak ők is a Jamánál. Nekünk meg marad a csendes reménykedés, hogy akad még üres hely abban a csehóban valamelyik mellékasztalnál.