A REBBENŐ VALÓ FÖLÉ

Hallom reggel a rádióban, hogy mostanában lenne 90 éves Pilinszky. Vajon tudom-e még kívülről az Impromptut? Többé-kevésbé. De a képei szavak nélkül is megjelennek:  a szélsikálta torlaszos tetők,  az izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,  a lüktető pupilla krátere, a plakátmagányban ázó éjjelek, a tükrök mélyén heverő szobák, a viharokra emelt nyárderű, a nyílegyenes labirintus, a haragos ég infravöröse, a világárva papundekli, a szalma közt kidöntött pléhedény  és a falakban bolyongó mezitlábas tenger…  Mindegyik képet, úgy, ahogyan kell, olvasói képzeletem rakja össze saját emlékekből, egy képe azonban annyira konkrét, oly pontosan jelenít meg, legalábbis számomra, egy valódi festett képet, hogy amióta, először olvastam, nem is tudok másra gondolni.  Mint tagolatlan kosárember, csak űl az idő szótalan…  

Nem hiszem, hogy csak azért, kapcsolódik össze bennem René Magritte festménye, a Le thérapeute és a Mire megjössz című vers, mert nagyjából egy időben, valamikor gimnazista koromban, ismerhettem meg őket, a tagolatlan kosárember szóösszetétel annyira különleges (talán nem is különösebben jellemző a költőre), és oly pontosan idézi meg a festményt, hogy szinte biztos vagyok benne, hogy Pilinszkyre is hatott. Föllapozom a Magritte albumot, és elképedek: nem is kosár-, egy kalitkaember ül a képen. Vajon játszik-e velem az emlékezetem, vagy a kosárember ott a könyvben kalitkaemberré, ketreclénnyé vált az évek során? Rákeresek az interneten, sok példányban megcsinálta, sőt bronzban is kiöntötte, de mindegyik inkább ketrec, semmint kosár (vesszőkosárban ver szivem… jut eszembe Budától). Próbálom megfejteni, miért keverhettem össze a kosarat és a ketrecet (miközben azzal vigasztalgatom magam, hogy voltaképp nem is oly távoli dolgok), és talán sejtem a megfejtést. Magritte képét én mindig a túlsó oldalról „néztem”, az a tagolatlan ketrecember ugyanis sokkal különösebb onnan hátulról, a tenger felől, ahonnan még „igazi” vándornak látszik. Abból az irányból közeledve, akár a vállára is tehetnénk a kezünket, ahogy a krimikben szokás a székben üldögélő halottak vállát megérinteni, ha nem tudná a másik felünk, meghasadt jobbik (rosszabbik?) énünk, az innen érkező, hogy csak egy kalitka, ketrec, kas, kosár, mindegy… van a köpeny alatt.  

Emlékszel még? Először volt a szél;
aztán a föld; aztán a ketrec.
Tűz és ganaj. És néhanap
pár szárnycsapás, pár üres reflex.