Na, még két rövid részlet és aztán tényleg abbahagyom. Az első a 33. oldalról való:
A június 23-ról 24-re forduló éjszakán, Szent Iván éjjelén máglyák égnek London-szerte, ki lehet űzni az ördögöt a házakból és senki sem alszik, mert ha valaki mégis elaludna, az soha többé nem ébred föl. Ilyenkor állítólag meg lehet látni a jövőt, ami abban az évben, az adott helyzetben nem lehetett túl könnyű, viszont igencsak fontos lett volna tudni sokaknak. A másnapi ünnepségeken elő is adja mindenki a saját verzióját. Nemcsak a hagyományos, Robin Hood emlékére rendezett íjászversenyt tartják ekkor, hanem 1509 óta június 24. a trónra lépés napja is. Pikáns ünnep, Henrik megkoronázásának huszonnegyedik évfordulója, csakhogy évfordulója a Katalinnal kötött házasságnak, illetve Katalin királynővé koronázásának is, amit éppenséggel nem illő emlegetni. Na, azért a harangok zúgnak, a templomokban imádkoznak a király egészségéért, eldurrantják a Tower ágyúi azt a bizonyos huszonnégy lövést és természetesen Dinteville az udvari fogadáson tolmácsolja a francia király jókívánságait. A nyár maradéka többnyire reménytelen, eleve kudarcra ítélt diplomáciai kísérletekkel telik, feladatuk már nem is az, hogy Kelemen pápát meggyőzzék, inkább csak a küszöbön lévő pápai kiátkozást próbálják elhárítani. Ha most az egyik ilyen nyári követjárást mégis kiválasztjuk, azt nem azért tesszük, mert különösebb eredménye lett volna, inkább azért, mert érdekesen rímel egy másik festményre és egy másik mérgezésre. Hopp, ezt most jól kibeszéltem: tehát egy másik képről, sőt egy gyilkolási fondorlatról is szó kerül majd. Eszedbe ne jusson, kedves olvasó előrelapozni a 131. oldalra, hogy megtudd, miféle kép kapcsán minő méregkeverés zajlik ottan, koncentrálj inkább 1533. július 10-re. Nem sokkal korábban hajózik át Franciaországba Thomas Howard Norfolk hercege (Boleyn Anna bácsikája) és George Boleyn Rochfort vikomtja (Anna kisöccse), azt remélve, hogy találkozhatnak Kelemennel és jobb belátásra bírhatják őt átok ügyben. A pápával nem találkoznak, összefutnak viszont a királyi udvarban időző Henry Fitzroy-jal, Richmond hercegével, vagyis az angol király ott nevelődő törvénytelen fiával, s ha már így hozta a sors, megkínálják a náluk lévő borból. A jólelkű királyfi testvériesen megosztja az italt egy barátjával, így csak félig mérgeződik meg. A gyilkossági kísérlet mögött persze Anna áll. 
Vessük-e meg érte, hiszen csak a szíve alatt hordott királyocska elől akarta eltakarítani a trónra sandító fattyút. A Boleynek bánatára Fitzroy felépül, atyjához hasonlóan ő is nősülni akar, elvégre már tizennégy éves, féltestvére, Mária hercegnő a választottja, de a különös házassághoz neki is Kelemen jóváhagyása kellene. A pápa ezúttal szívélyesebb: megadná, írja, ha a papa lemond a válásról. A válasz borítékolható. A királyfi mást vesz el, azt a Mary Howardot, aki annak a bizonyos barátnak a húga, Henry Howardnak, akivel együtt boroztak Párizsban, és annak a Thomas Howardnak a lánya, aki a Boleyn fiúval a bort szállította. Elég szövevényes? De idáig nem kell előre futni az időben, a menyegző csak novemberben lesz, most még nyár van, igaz, angolosan hideglelős a nyár. Július 11-én megérkezik Londonba a pápai bulla, mely szerint továbbra is érvényes a Katalinnal kötött házasság, következésképp érvénytelen az Annával kötött, deklaráltatik az exkommunikáció egy kiskapu közbeiktatásával: ki van átkozva Henrik, de szeptemberig még jó útra térhet.
Vessük-e meg érte, hiszen csak a szíve alatt hordott királyocska elől akarta eltakarítani a trónra sandító fattyút. A Boleynek bánatára Fitzroy felépül, atyjához hasonlóan ő is nősülni akar, elvégre már tizennégy éves, féltestvére, Mária hercegnő a választottja, de a különös házassághoz neki is Kelemen jóváhagyása kellene. A pápa ezúttal szívélyesebb: megadná, írja, ha a papa lemond a válásról. A válasz borítékolható. A királyfi mást vesz el, azt a Mary Howardot, aki annak a bizonyos barátnak a húga, Henry Howardnak, akivel együtt boroztak Párizsban, és annak a Thomas Howardnak a lánya, aki a Boleyn fiúval a bort szállította. Elég szövevényes? De idáig nem kell előre futni az időben, a menyegző csak novemberben lesz, most még nyár van, igaz, angolosan hideglelős a nyár. Július 11-én megérkezik Londonba a pápai bulla, mely szerint továbbra is érvényes a Katalinnal kötött házasság, következésképp érvénytelen az Annával kötött, deklaráltatik az exkommunikáció egy kiskapu közbeiktatásával: ki van átkozva Henrik, de szeptemberig még jó útra térhet. Nem tér. Eljön a szeptember, és 7-én délután háromkor a greenwichi palotában megszületik a kis Erzsébet. Nyilvánosan, ahogy kell, a későbbi örökösödési vitákat elkerülendő. A nap a Szűz jegyében, az aszcendens a Bakban. A trónörökösök születése mindig 
fontos diplomáciai esemény volt, a mostani azonban az ismertetett politikai pikantériák miatt különösen az, olyannyira, hogy a legszemérmesebb követ sem bújhatott volna ki a részvétel alól. Jean de Dinteville-nek is végig kellett izgulnia a vajúdást és a baba világra jöttét. 10-én megülik a keresztelőt is. A keresztapa maga a francia király, I. Ferenc lett volna, aki biztos, ami biztos, személyesen nem jelenik meg Európa első protestáns királyi keresztelőjén, nincs ott első számú követe, Jean du Bellay sem, így Dinteville-nek kell a szenteltvíz alá tartania a kis Erzsébetet a Thomas Cranmer által dirigált szertartáson. Henrik közben tajtékzik, a német asztrológus egy nagy királyt ígért neki, egy igazi Tudor fejedelmet, mihez kezdjen most ezzel a lánnyal? (Igaz, ami igaz, a csöpp babában nehéz lehetett felismerni a szigetországból világbirodalmat teremtő I. Erzsébet királynőt.
fontos diplomáciai esemény volt, a mostani azonban az ismertetett politikai pikantériák miatt különösen az, olyannyira, hogy a legszemérmesebb követ sem bújhatott volna ki a részvétel alól. Jean de Dinteville-nek is végig kellett izgulnia a vajúdást és a baba világra jöttét. 10-én megülik a keresztelőt is. A keresztapa maga a francia király, I. Ferenc lett volna, aki biztos, ami biztos, személyesen nem jelenik meg Európa első protestáns királyi keresztelőjén, nincs ott első számú követe, Jean du Bellay sem, így Dinteville-nek kell a szenteltvíz alá tartania a kis Erzsébetet a Thomas Cranmer által dirigált szertartáson. Henrik közben tajtékzik, a német asztrológus egy nagy királyt ígért neki, egy igazi Tudor fejedelmet, mihez kezdjen most ezzel a lánnyal? (Igaz, ami igaz, a csöpp babában nehéz lehetett felismerni a szigetországból világbirodalmat teremtő I. Erzsébet királynőt. És következzék egy másik rövid részlet onnan arról a bizonyos 131. oldalról:
Ha tartalmi párhuzamot akarunk vonni az ábrázolt történet és a festmény szereplői között, az ószövetségi jelenetbe rejtett jelképet kell megértenünk. Áron és Mózes azért keresték föl a fáraót, hogy szabadságot kérjenek Izrael bűnösnek tartott, rabként kezelt és robotra kényszerített gyermekei számára. A Dinteville fivérek megjelenése az uralkodó előtt nyilván hasonló funkciót szolgál, legalábbis a festmény legtöbb magyarázója szerint. A család történetének, tagjai sorsának ismeretében nem is meglepő a „bűnös család” kifejezés. Önálló rémregény szólhatna a különös famíliáról. A következő oldal csak erős idegzetű olvasóknak való. Guillaume-ot (ő áll a festmény jobb szélén tollas piros kalapban, köpenyét fázósan összefogva maga előtt) 1536 nyarán megvádolták I. Ferenc fiának, a trónörökösnek a megmérgezésével. Az ifjú hercegnek, akit szintén Ferencnek hívtak, saját pohárnoka, Sebastiano Montecuculi nyújtott át egy pohár jégkockával hűtött vizet egy forró augusztusi délutánon, s a trónörökös szinte azon nyomban meghalt. Maga Montecuculi vádolta meg a Dinteville fiút a méregkeveréssel, akinek az volt a szerencséje, hogy a pohárnokról kiderült, valaha V. Károly szolgálatában állt, sőt azt megelőzően orvosi tanulmányokat is folytatott, meg aztán a vizsgálat részét képező kínzást is rosszabbul tűrte, mint Guillaume. Ki is végezték 1536 októberében. A történetet Honoré de Balzac is említi Medici Katalinról írt regényében, azzal a sejtelmes konklúzióval, hogy Montecuculit alighanem ártatlanul vitték vérpadra. Jobbról balra haladva a következő arc Louis-é, legalábbis az lenne logikus, hogy ő álljon ott, bár azonosításában semmi felirat sem segít. Bajuszos szőke férfi. Ő volt a második legidősebb fiú, máltai lovag lett, és 1531 tavaszán Málta szigetén meghalt. A különös, messze néző tekintet talán arra utal, hogy ő már csak spirituális értelemben tartozik a családhoz. Az Áron szerepében megjelenő François következik. Ő volt a legnagyobb fiú, püspöki rangja miatt a legtekintélyesebb, s a képen elfoglalt pozíciója szerint a legfontosabb. A palást rövid felirata alapján (mindössze két betű: „EN” és egy szám: „8”) nem is lehetne azonosítani, talpa alatt a padló címerei segítenek, illetve a festmény bal fölső sarkának felirata, ami a püspök jelmondata volt: VIRTVTI FORTVNA COMES (a szerencse az erény társa). A Követek, az „igazi” Holbein-kép kapcsán már volt szó François-ról, tudjuk, hogy Rómában követeskedett, amikor öccse Londonban. De hogy lett a püspökből követ? Voltaképp a 
száműzetését töltötte Rómában. 1531-ben, alig egy évre rá, hogy nagybátyjától megörökölte az auxerre-i püspökséget, lopáson ért vadőrének a tenyerét egy fához szögeztette, ami nem éppen comme il faut egy egyházi férfiútól. Hogy püspöki karrierje nem sínylette meg, azt annak köszönhette, hogy a pápa nem akart ilyen semmiség miatt beavatkozni, meg persze annak, hogy unokatestvérük Anne de Montmorency herceg volt. A következő Dinteville, sötétkék köpenyben és erős takarásban, Gaucher. Ő a családban a legkisebb fiú. És ő az elkényeztetett, aki az apa nevét viselheti. Ahogy az már csak lenni szokott, ő lesz a fekete bárány. 1538-ban szodómiában találtatott bűnösnek. Jean du Plessis volt a vádló és az áldozat egy személyben. Bonyolította a helyzetet, hogy du Plessis és a Dinteville fivérek anyai ágon unokatestvérek voltak. A szodómiát ebben az időben a homoszexualitás jelölésére használták, s mivel az áldozat és a vádló azonos volt, ezért a kikényszerített, vagyis a corpus juris szerinti erőszakos homoszexuális közösülés kísérletére gyanakodhat az utókor. A feljelentés felháborodott szövege szerint két ízben is történt ilyen, miközben egy ágyban aludtak. Hogy miért háltak együtt a fiúk, azt ne firtassuk, nagy családi ünnepség, vadászat vagy lovagi torna idején ágyszűkébe kerülhet egy mégoly gazdag família is, a vádlott szemébe vágott vád folytatása azonban elgondolkoztató: „olyan romlottá (meschant = méchant) akartál tenni, mint amilyen te vagy”. Érthetjük úgy, hogy a huszonkilenc éves Gaucher de Dinteville különös természete köztudott volt. Ha az ilyesmiben jártas olvasók fiziognómiai alapon, vagyis arcolvasással képesek ellenőrizni Plessis vádaskodását, akkor nézzék meg a Metropolitan Múzeum Kesztyűt tartó férfi című képét is. Valószínűsíthető, hogy az az ártatlan arcú fiatalember nem más, mint a legkisebb Dinteville fiú. Gaucher egyébként tagadta a vádat, legfőképp a kényszerítést, igaz, nem a legmeggyőzőbb útját választotta, legalábbis kényszerítés ügyben, a védekezésnek azzal, hogy nyolc emberével azonnal rátörte az ajtót du Plessis-re, megpróbálván erőszakkal rávenni, vonja vissza a feljelentést. Nem vonta, sőt apjával együtt egész a királyig vitték az ügyet, aki nagy bölcsen úgy ítélkezett, hogy párbaj döntsön az igazság felől. Úgy tűnik, Gaucher a nyolc az egy ellen csatározást jobban kedvelte a páros viadalnál, mert 1539. január elsején, a párbaj napján hiába várt rá Du Plessis és a király. Velencébe szökött. Az ilyenkor szokásos eljárás – képmásának nyilvános megégetése, címereinek porban vonszolása, fegyvereinek megköpdösése, javainak elkobzása – árnyékot vetett az egész családra. A két „szeplősebb” fivér, François és Guillaume jobbnak látták, hogy önkéntes száműzetésbe vonuljanak. Itáliába mentek ők is, de kevés nyugtuk volt, mert királyi megbízásból Montmorency herceg, hiába volt ő is unokatestvér, szorgalmasan üldöztette a szökevényeket.
száműzetését töltötte Rómában. 1531-ben, alig egy évre rá, hogy nagybátyjától megörökölte az auxerre-i püspökséget, lopáson ért vadőrének a tenyerét egy fához szögeztette, ami nem éppen comme il faut egy egyházi férfiútól. Hogy püspöki karrierje nem sínylette meg, azt annak köszönhette, hogy a pápa nem akart ilyen semmiség miatt beavatkozni, meg persze annak, hogy unokatestvérük Anne de Montmorency herceg volt. A következő Dinteville, sötétkék köpenyben és erős takarásban, Gaucher. Ő a családban a legkisebb fiú. És ő az elkényeztetett, aki az apa nevét viselheti. Ahogy az már csak lenni szokott, ő lesz a fekete bárány. 1538-ban szodómiában találtatott bűnösnek. Jean du Plessis volt a vádló és az áldozat egy személyben. Bonyolította a helyzetet, hogy du Plessis és a Dinteville fivérek anyai ágon unokatestvérek voltak. A szodómiát ebben az időben a homoszexualitás jelölésére használták, s mivel az áldozat és a vádló azonos volt, ezért a kikényszerített, vagyis a corpus juris szerinti erőszakos homoszexuális közösülés kísérletére gyanakodhat az utókor. A feljelentés felháborodott szövege szerint két ízben is történt ilyen, miközben egy ágyban aludtak. Hogy miért háltak együtt a fiúk, azt ne firtassuk, nagy családi ünnepség, vadászat vagy lovagi torna idején ágyszűkébe kerülhet egy mégoly gazdag família is, a vádlott szemébe vágott vád folytatása azonban elgondolkoztató: „olyan romlottá (meschant = méchant) akartál tenni, mint amilyen te vagy”. Érthetjük úgy, hogy a huszonkilenc éves Gaucher de Dinteville különös természete köztudott volt. Ha az ilyesmiben jártas olvasók fiziognómiai alapon, vagyis arcolvasással képesek ellenőrizni Plessis vádaskodását, akkor nézzék meg a Metropolitan Múzeum Kesztyűt tartó férfi című képét is. Valószínűsíthető, hogy az az ártatlan arcú fiatalember nem más, mint a legkisebb Dinteville fiú. Gaucher egyébként tagadta a vádat, legfőképp a kényszerítést, igaz, nem a legmeggyőzőbb útját választotta, legalábbis kényszerítés ügyben, a védekezésnek azzal, hogy nyolc emberével azonnal rátörte az ajtót du Plessis-re, megpróbálván erőszakkal rávenni, vonja vissza a feljelentést. Nem vonta, sőt apjával együtt egész a királyig vitték az ügyet, aki nagy bölcsen úgy ítélkezett, hogy párbaj döntsön az igazság felől. Úgy tűnik, Gaucher a nyolc az egy ellen csatározást jobban kedvelte a páros viadalnál, mert 1539. január elsején, a párbaj napján hiába várt rá Du Plessis és a király. Velencébe szökött. Az ilyenkor szokásos eljárás – képmásának nyilvános megégetése, címereinek porban vonszolása, fegyvereinek megköpdösése, javainak elkobzása – árnyékot vetett az egész családra. A két „szeplősebb” fivér, François és Guillaume jobbnak látták, hogy önkéntes száműzetésbe vonuljanak. Itáliába mentek ők is, de kevés nyugtuk volt, mert királyi megbízásból Montmorency herceg, hiába volt ő is unokatestvér, szorgalmasan üldöztette a szökevényeket. Dőljön e bűnös, e csalfa
Izgága családfa ki végképp,
Ne maradjon szerte e honban
Titkos erő ki a végét
Elszomorodva, vagy éppen
Vért szomjúzva siratja,
Irmagja kivesszen e klánnak,
Légyen sánta a fattya,
Láz tizedelje meg őket,
Elvigye többit a himlő;
-
Elvetemült szerelemnek
Képviselőihez illő.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése