A TOJÁS

Akik az anamorfózisok történetével foglalkoznak, általában egyetértenek abban, hogy a legelső anamorfózisokat Leonardo da Vinci rajzolta. Milánóban, az Ambrosiana könyvtárban őrzött Codex Atlanticusban, ebben a Leonardo kéziratlapjaiból összeállított albumban van két különös vázlat, két furcsán elnyújtott ábra. Szépia rajzok. A kutatók szerint 1485 körül rajzolta őket, vagyis harminchárom éves kora táján. Első pillantásra értelmezhetetlen formák, ha azonban nem a szokásos módon közelítünk hozzájuk az egyik rajzon, ha azt a lap jobb széle felől és meglehetősen lapos rálátási szög alól nézzük, egy csecsemőfejet fedezhetünk föl, a másikon pedig, ugyanígy szemlélve az ábrát, egy szemet. Leonardo kutatásaiból természetesen következett, hogy anamorfikus képeket fessen, sőt szinte biztosra vehetjük, hogy volt is olyan festménye, amelynek készítése során kihasználta az anamorfózis nyújtotta lehetőségeket. Az első anamorfózist azonban nem ő csinálta. Hát kicsoda? Eszéki Erzsi úszóbajnok-újságíróval éppen erről csevegtünk a Külker strandon. A beszélgetést Erzsi fölvette, lejegyezte és, a Pesti Műsorban (klikk!) közölte. Na persze, ahogyan azt már az anamorfózisok kapcsán megszokhattuk, egy krimi-szál is bomladozni indul... 

A KÖVET ÉS A FÁRAÓ (RÉSZLET 3.)

Na, még két rövid részlet és aztán tényleg abbahagyom. Az első a 33. oldalról való:

A június 23-ról 24-re forduló éjszakán, Szent Iván éjjelén máglyák égnek London-szerte, ki lehet űzni az ördögöt a házakból és senki sem alszik, mert ha valaki mégis elaludna, az soha többé nem ébred föl. Ilyenkor állítólag meg lehet látni a jövőt, ami abban az évben, az adott helyzetben nem lehetett túl könnyű, viszont igencsak fontos lett volna tudni sokaknak. A másnapi ünnepségeken elő is adja mindenki a saját verzióját. Nemcsak a hagyományos, Robin Hood emlékére rendezett íjászversenyt tartják ekkor, hanem 1509 óta június 24. a trónra lépés napja is. Pikáns ünnep, Henrik megkoronázásának huszonnegyedik évfordulója, csakhogy évfordulója a Katalinnal kötött házasságnak, illetve Katalin királynővé koronázásának is, amit éppenséggel nem illő emlegetni. Na, azért a harangok zúgnak, a templomokban imádkoznak a király egészségéért, eldurrantják a Tower ágyúi azt a bizonyos huszonnégy lövést és természetesen Dinteville az udvari fogadáson tolmácsolja a francia király jókívánságait. A nyár maradéka többnyire reménytelen, eleve kudarcra ítélt diplomáciai kísérletekkel telik, feladatuk már nem is az, hogy Kelemen pápát meggyőzzék, inkább csak a küszöbön lévő pápai kiátkozást próbálják elhárítani. Ha most az egyik ilyen nyári követjárást mégis kiválasztjuk, azt nem azért tesszük, mert különösebb eredménye lett volna, inkább azért, mert érdekesen rímel egy másik festményre és egy másik mérgezésre. Hopp, ezt most jól kibeszéltem: tehát egy másik képről, sőt egy gyilkolási fondorlatról is szó kerül majd. Eszedbe ne jusson, kedves olvasó előrelapozni a 131. oldalra, hogy megtudd, miféle kép kapcsán minő méregkeverés zajlik ottan, koncentrálj inkább 1533. július 10-re. Nem sokkal korábban hajózik át Franciaországba Thomas Howard Norfolk hercege (Boleyn Anna bácsikája) és George Boleyn Rochfort vikomtja (Anna kisöccse), azt remélve, hogy találkozhatnak Kelemennel és jobb belátásra bírhatják őt átok ügyben. A pápával nem találkoznak, összefutnak viszont a királyi udvarban időző Henry Fitzroy-jal, Richmond hercegével, vagyis az angol király ott nevelődő törvénytelen fiával, s ha már így hozta a sors, megkínálják a náluk lévő borból. A jólelkű királyfi testvériesen megosztja az italt egy barátjával, így csak félig mérgeződik meg. A gyilkossági kísérlet mögött persze Anna áll. Vessük-e meg érte, hiszen csak a szíve alatt hordott királyocska elől akarta eltakarítani a trónra sandító fattyút. A Boleynek bánatára Fitzroy felépül, atyjához hasonlóan ő is nősülni akar, elvégre már tizennégy éves, féltestvére, Mária hercegnő a választottja, de a különös házassághoz neki is Kelemen jóváhagyása kellene. A pápa ezúttal szívélyesebb: megadná, írja, ha a papa lemond a válásról. A válasz borítékolható. A királyfi mást vesz el, azt a Mary Howardot, aki annak a bizonyos barátnak a húga, Henry Howardnak, akivel együtt boroztak Párizsban, és annak a Thomas Howardnak a lánya, aki a Boleyn fiúval a bort szállította. Elég szövevényes? De idáig nem kell előre futni az időben, a menyegző csak novemberben lesz, most még nyár van, igaz, angolosan hideglelős a nyár.  Július 11-én megérkezik Londonba a pápai bulla, mely szerint továbbra is érvényes a Katalinnal kötött házasság, következésképp érvénytelen az Annával kötött, deklaráltatik az exkommunikáció egy kiskapu közbeiktatásával: ki van átkozva Henrik, de szeptemberig még jó útra térhet.

      Nem tér. Eljön a szeptember, és 7-én délután háromkor a greenwichi palotában megszületik a kis Erzsébet. Nyilvánosan, ahogy kell, a későbbi örökösödési vitákat elkerülendő. A nap a Szűz jegyében, az aszcendens a Bakban. A trónörökösök születése mindig fontos diplomáciai esemény volt, a mostani azonban az ismertetett politikai pikantériák miatt különösen az, olyannyira, hogy a legszemérmesebb követ sem bújhatott volna ki a részvétel alól. Jean de Dinteville-nek is végig kellett izgulnia a vajúdást és a baba világra jöttét. 10-én megülik a keresztelőt is. A keresztapa maga a francia király, I. Ferenc lett volna, aki biztos, ami biztos, személyesen nem jelenik meg Európa első protestáns királyi keresztelőjén, nincs ott első számú követe, Jean du Bellay sem, így Dinteville-nek kell a szenteltvíz alá tartania a kis Erzsébetet a Thomas Cranmer által dirigált szertartáson. Henrik közben tajtékzik, a német asztrológus egy nagy királyt ígért neki, egy igazi Tudor fejedelmet, mihez kezdjen most ezzel a lánnyal? (Igaz, ami igaz, a csöpp babában nehéz lehetett felismerni a szigetországból világbirodalmat teremtő I. Erzsébet királynőt.

És következzék egy másik rövid részlet onnan arról a bizonyos 131. oldalról: 

Ha tartalmi párhuzamot akarunk vonni az ábrázolt történet és a festmény szereplői között, az ószövetségi jelenetbe rejtett jelképet kell megértenünk. Áron és Mózes azért keresték föl a fáraót, hogy szabadságot kérjenek Izrael bűnösnek tartott, rabként kezelt és robotra kényszerített gyermekei számára. A Dinteville fivérek megjelenése az uralkodó előtt nyilván hasonló funkciót szolgál, legalábbis a festmény legtöbb magyarázója szerint. A család történetének, tagjai sorsának ismeretében nem is meglepő a „bűnös család” kifejezés. Önálló rémregény szólhatna a különös famíliáról. A következő oldal csak erős idegzetű olvasóknak való. Guillaume-ot (ő áll a festmény jobb szélén tollas piros kalapban, köpenyét fázósan összefogva maga előtt) 1536 nyarán megvádolták I. Ferenc fiának, a trónörökösnek a megmérgezésével. Az ifjú hercegnek, akit szintén Ferencnek hívtak, saját pohárnoka, Sebastiano Montecuculi nyújtott át egy pohár jégkockával hűtött vizet egy forró augusztusi délutánon, s a trónörökös szinte azon nyomban meghalt. Maga Montecuculi vádolta meg a Dinteville fiút a méregkeveréssel, akinek az volt a szerencséje, hogy a pohárnokról kiderült, valaha V. Károly szolgálatában állt, sőt azt megelőzően orvosi tanulmányokat is folytatott, meg aztán a vizsgálat részét képező kínzást is rosszabbul tűrte, mint Guillaume. Ki is végezték 1536 októberében. A történetet Honoré de Balzac is említi Medici Katalinról írt regényében, azzal a sejtelmes konklúzióval, hogy Montecuculit alighanem ártatlanul vitték vérpadra. Jobbról balra haladva a következő arc Louis-é, legalábbis az lenne logikus, hogy ő álljon ott, bár azonosításában semmi felirat sem segít. Bajuszos szőke férfi. Ő volt a második legidősebb fiú, máltai lovag lett, és 1531 tavaszán Málta szigetén meghalt. A különös, messze néző tekintet talán arra utal, hogy ő már csak spirituális értelemben tartozik a családhoz. Az Áron szerepében megjelenő François következik. Ő volt a legnagyobb fiú, püspöki rangja miatt a legtekintélyesebb, s a képen elfoglalt pozíciója szerint a legfontosabb. A palást rövid felirata alapján (mindössze két betű: „EN” és egy szám: „8”) nem is lehetne azonosítani, talpa alatt a padló címerei segítenek, illetve a festmény bal fölső sarkának felirata, ami a püspök jelmondata volt: VIRTVTI FORTVNA COMES (a szerencse az erény társa). A Követek, az „igazi” Holbein-kép kapcsán már volt szó François-ról, tudjuk, hogy Rómában követeskedett, amikor öccse Londonban. De hogy lett a püspökből követ? Voltaképp a száműzetését töltötte Rómában. 1531-ben, alig egy évre rá, hogy nagybátyjától megörökölte az auxerre-i püspökséget, lopáson ért vadőrének a tenyerét egy fához szögeztette, ami nem éppen comme il faut egy egyházi férfiútól. Hogy püspöki karrierje nem sínylette meg, azt annak köszönhette, hogy a pápa nem akart ilyen semmiség miatt beavatkozni, meg persze annak, hogy unokatestvérük Anne de Montmorency herceg volt. A következő Dinteville, sötétkék köpenyben és erős takarásban, Gaucher. Ő a családban a legkisebb fiú. És ő az elkényeztetett, aki az apa nevét viselheti. Ahogy az már csak lenni szokott, ő lesz a fekete bárány. 1538-ban szodómiában találtatott bűnösnek. Jean du Plessis volt a vádló és az áldozat egy személyben. Bonyolította a helyzetet, hogy du Plessis és a Dinteville fivérek anyai ágon unokatestvérek voltak. A szodómiát ebben az időben a homoszexualitás jelölésére használták, s mivel az áldozat és a vádló azonos volt, ezért a kikényszerített, vagyis a corpus juris szerinti erőszakos homoszexuális közösülés kísérletére gyanakodhat az utókor. A feljelentés felháborodott szövege szerint két ízben is történt ilyen, miközben egy ágyban aludtak. Hogy miért háltak együtt a fiúk, azt ne firtassuk, nagy családi ünnepség, vadászat vagy lovagi torna idején ágyszűkébe kerülhet egy mégoly gazdag família is, a vádlott szemébe vágott vád folytatása azonban elgondolkoztató: „olyan romlottá (meschant = méchant) akartál tenni, mint amilyen te vagy”. Érthetjük úgy, hogy a huszonkilenc éves Gaucher de Dinteville különös természete köztudott volt. Ha az ilyesmiben jártas olvasók fiziognómiai alapon, vagyis arcolvasással képesek ellenőrizni Plessis vádaskodását, akkor nézzék meg a Metropolitan Múzeum Kesztyűt tartó férfi című képét is. Valószínűsíthető, hogy az az ártatlan arcú fiatalember nem más, mint a legkisebb Dinteville fiú. Gaucher egyébként tagadta a vádat, legfőképp a kényszerítést, igaz, nem a legmeggyőzőbb útját választotta, legalábbis kényszerítés ügyben, a védekezésnek azzal, hogy nyolc emberével azonnal rátörte az ajtót du Plessis-re, megpróbálván erőszakkal rávenni, vonja vissza a feljelentést. Nem vonta, sőt apjával együtt egész a királyig vitték az ügyet, aki nagy bölcsen úgy ítélkezett, hogy párbaj döntsön az igazság felől. Úgy tűnik, Gaucher a nyolc az egy ellen csatározást jobban kedvelte a páros viadalnál, mert 1539. január elsején, a párbaj napján hiába várt rá Du Plessis és a király. Velencébe szökött. Az ilyenkor szokásos eljárás – képmásának nyilvános megégetése, címereinek porban vonszolása, fegyvereinek megköpdösése, javainak elkobzása – árnyékot vetett az egész családra. A két „szeplősebb” fivér, François és Guillaume jobbnak látták, hogy önkéntes száműzetésbe vonuljanak. Itáliába mentek ők is, de kevés nyugtuk volt, mert királyi megbízásból Montmorency herceg, hiába volt ő is unokatestvér, szorgalmasan üldöztette a szökevényeket.

Dőljön e bűnös, e csalfa

Izgága családfa ki végképp,

Ne maradjon szerte e honban

Titkos erő ki a végét

Elszomorodva, vagy éppen

Vért szomjúzva siratja,

Irmagja kivesszen e klánnak,

Légyen sánta a fattya,

Láz tizedelje meg őket,

Elvigye többit a himlő;

-

Elvetemült szerelemnek

Képviselőihez illő.

A KÖVET ÉS A FÁRAÓ (RÉSZLET 2.)

Egy újabb részlet (84 – 86. oldal), hogy a blogolvasók fülébe újra beletétessen az a bizonyos bogár.

Miközben a kép jelképes tárgyainak jelentésén, azok egymáshoz társításán töprengünk, felmerülhet az a kérdés is, vajon egy időben került-e rá a képre az összes elem. Talán éppen az anamorfikus koponya volt az, amelyet valamikor később festetett a képre az elhagyott és kedélybeteggé vált Dinteville? Lehetséges volna ez? Nem lehet kizárni. Mi tagadás, ha megpróbáljuk a koponya nélkül elképzelni a festményt, a szekreter alatt csak a kövezet mintázatát látni, be kell, hogy valljuk, akkor sem dőlne össze a kompozíció. Persze, ha a kép szerkezete „megállna” a koponya nélkül, abból az is következnék, hogy a koponya akár egy későbbi ráfestés eredménye is lehet, sőt, ad absurdum még az is fölmerülhet, hogy a halálfej nem is Holbein munkája, nem a német festőé, akiről egyébként tudjuk, hogy más anamorfikus képet amúgy sem festett. Sajnos egyetlen korabeli másolat sem készült a képről, illetve a megmaradt leírások, leltárkönyvek egyikében sem említik meg, hogy lenne egy anamorfikus koponyaábrázolat a festményen. Mindenesetre alapos röntgenezéssel annyi talán megállapítható lenne, hogy a padló kövezete ott van-e a koponya alatt, s talán az is, hogy a koponyához használt festék összetétele megegyezik-e a kép többi részéhez használt kolorittal. Más festő képébe belenyúlni, nem volt ritkaság akkoriban. Habozás nélkül „javították ki” egymás képeit a korabeli festők, Daniele da Volterra hírhedt gatyasorozata a Sixtinában csupán a jéghegy csúcsa. Az sem példa nélküli, hogy egy Holbein-festményt halálfejjel egészítsenek ki. Volt már szó a Sir Bryan Tuke-ról festett portréról, nos, a kép müncheni változatának hátterére is ráfestette valaki a koponyás halált. A Tuke-képnek egyébként más köze is van a Követekhez. Közvetlenül a Követek előtt festette Holbein, sőt éppen Bryan Tuke, Henrik francia ügyekért felelős titkára lehetett az, aki a francia követekkel összehozta a német festőt. Szóval tétessen csak bele a fülekbe az a bizonyos bogár; a kérdéshez, vajon Holbein műve-e az anamorfikus koponya, még visszakanyarodunk.

Maradjunk egyelőre a koponyánál, van még róla mit mondanunk. Még mindig a jelentését keressük. A túl általános „memento mori” mellett Mary F. S. Hervey felveti, lehet, hogy Dinteville személyes emblémája volt a koponya, heraldikai jelvénye, hiszen a kalapjára tűzött medalionban is látszik egy kis koponyaábrázolat. Majdnem mindenki, aki a képpel foglalkozott, megemlíti a szignatúra lehetőségét. Én Jurgis Baltrušaitis híres Anamorfózis könyvében olvastam először, hogy a torzított koponya ott a képen nem egyéb, mint – a festő titkos aláírása. Mert mi is a koponya tulajdonképpen: egy nagy üreges csont ugyebár. Üreges csont, az németül, Holbein anyanyelvén annyit tesz: hohl Bein, és az elhelyezés a kép alján, sőt az a kissé fölfelé futó lendület tényleg olyan, akár valami szignatúra. Tetszetős elmélet, különösen ha eszünkbe jut, hogy az ilyesféle képes szignálás egyáltalán nem volt ismeretlen a régi időkben. Maulbertsch, a szintén német nyelvű, Magyarországon dolgozó festő aláírás gyanánt egyszerűen a nevére utaló kóró képét használta (Maulpertsch = szamárkóró). Leonardo da Vinci a Gioconda ingecskéjének díszeként hurkokból és csomókból álló mintát használt (a vincire ige annyit tesz: fűzni, csomózni).

Végre valami játék a sok vérfagylaló komolyság után. „Pedig mi más is volna az élet, mint egyfajta játék” – írja Erasmus az Encomium Moriae-ban, azaz A balgaság dicséretében, mely művet – hogy a kör kerek legyen – éppen Morus házában írt, sőt éppen Morusnak ajánlott,  tréfásan – bár meglehetősen körülményesen – utalva a Morus és moria szavak hasonlóságára. Nagyon „vicces”, mondhatnánk, ha a Morus név nem hasonlítana inkább a mors szóra, s nem éreznénk, hogy a koponya kapcsán emlegetett „memento mori” kifejezésből éppenséggel az „emlékezz Morusra” felszólítást is ki lehetne olvasnunk. Őszintén szólva a memento Morum vagy memento Mori szójáték olvasata az 1530-as években Angliában drámaibb hatású lehetett, azt pedig kizártnak tartom, hogy a megrendelő Jean de Dinteville hozzájárult volna, hogy a képen Holbein titkos „aláírása” ilyen hangsúlyosan szerepeljen. Arról nem is beszélve, hogy a Követek hagyományosan már egyszer szignálva lett. Meg arról, hogy a kép melankolikus hangulatához nemigen illett volna a szignó játékos kétértelműsége.

A KÖVET ÉS A FÁRAÓ (RÉSZLET 1.)

A teljes könyvet értelmetlen volna föltenni a blogra, de részletek azért jöhetnek. Az itt következő két oldal (137-138) ráadásul módosult is valamelyest Horváth Balázs szíves közlése jóvoltából (testis  - testamentum). Akit az egész könyv érdekel, az inkább a boltokban, vagy a kiadónál keresse. A recenziókat pedig ide kattintva olvasgathatja.

 
 - A hipotézist, amelyet fölállítottam, s amelynek segítségével a kép különös jelképei érthetővé tehetők, megkísérlem fordítva elmagyarázni. Onnan kezdve, ahogyan az elkészült festményt Jean Dinteville először mutatja be. Korábban már utaltam rá (vagy utaltál?... az még a monológos időben történt), hogy 1542 májusában I. Ferenc király Polisyban vendégeskedett, és Jean, ahogy illik, pénzt és fáradságot nem kímélve hosszasan készült a látogatásra. Mindenképpen ritka kegy egy ilyen vizit, de Jean, testvérei sorsára gondolva, most kivételes, elszalaszthatatlan lehetőséget látott benne. Tudta, hogy I. Ferenc a művészetek nagy barátja, és kiváló ismerője.

- Leonardót pártfogolta, a Mona Lisát saját gyűjteményében őrizte, sorolhatnánk…

- Ebben az értelemben rokon lelkek voltak. Arra számított, hogy építészeti és képzőművészeti témájú társalgásaik közepette jobban szót értenek majd más ügyekben is. A festményt, a Mózes és Áron a fáraónál című képet erre az alkalomra, a királyi látogatás kellékeként rendelte Jean. Pontosan tudta, hogy a kínos témát, a szodómiát nem kerülheti meg, sőt valószínűleg az lesz a beszélgetések központi eleme, úgy döntött tehát, hogy a festményen is legyen az.

- Így tényleg érthető, hogy egy reprezentatív családi csoportképen a családi legendárium legkínosabb momentuma a leglényegesebb elem.

- Sőt csak így érthető meg. Jean de Dinteville nem véletlenül volt diplomata, gondosan, minden részletre kiterjedően, ugyanakkor leleményes ravaszsággal kellett a festményt „kitalálnia”. Ahogy Polisyban felvállalta a családi ombudsman szerepét, úgy osztja magára a festményen is Mózest. Az ószövetségi történet szerint ugyan Áron a szószóló, a képen azonban Mózes áll a szimmetriatengelyben, mintegy közvetítve a két fél között, és az intenzív, szinte túlzásba vitt gesztusok csak erősítik ezt a médium szerepet.

- Kétségtelenül ő a középső alak, de nem a főszereplő. A családfő a legidősebb fivér, François az. Világos ruhája és tekintélyes megjelenése mellett a címerek, amelyeken áll, igazolják, hogy ő a család feje.

- Azt gondolom, hogy Jean rendelte meg a képet, de gyanítható, hogy François tudomásával, sőt azt sem lehet kizárni, hogy a távolból valamilyen módon a püspök fivér is részt vett a koncepció kialakításában.

- François „tisztázását”, a püspöki tekintély visszaállítását tekinthették a legfontosabbnak, nemcsak a püspök érdekében, de a család miatt is.

- François-Áron úgy áll festmény padlóján, hogy egyik talpa alatt a Dinteville, a másik alatt a Du Plessis család címere van: az apai és az anyai ág. Jean du Plessis feljelentése óta a Du Plessis család ellenségnek számított, François elhelyezkedése a címereken az ellenség felé tett békülékeny gesztus.

- Ezt el is várta a király. Nem csodálkoznék, ha ez lett volna a rehabilitáció előzetes feltétele.

         - A következő jelkép a különös bot, amely a bibliai történetben kígyóvá, a családi allegóriában viszont hímvesszővé változik.

         - Hm. Melegszik a helyzet.

         - Egyelőre maradjunk a Szentírásnál, próbáljuk meg azt a bizonyos hímvesszővé változó botot is biblikusan értelmezni.  Az Ószövetségben az ágyék a nemzőerőre és a termékenységre – vagyis közvetetten a családra utal. A festményen tehát ugyanazt a szerepet tölti be, mint a két címer François talpa alatt.

         - Vagyis a péniszt fogni olyasmit jelent, hogy a családról beszélni, a család mellett kiállni?

         - Sőt, esküdni. Esküdni a péniszre vagy a herére tett kézzel. A testis (here) és a testamentum szó kapcsolata is erre utal. A bibliafordítók ugyan, hol ügyetlenségből hol inkább szemérmességből csípőnek, vagy tompornak fordították, de világos, hogy a genitáliákra kell gondolnunk. Az én Károli Bibliámban például ez áll: Monda azért Ábrahám az ő háza öregebb szolgájának, a ki őnéki mindenében gazda vala: Tedd a kezed a tomporom alá! Hogy megeskesselek téged az Úrra, a mennynek Istenére, és a földnek Istenére. (Mózes 1. 24,2-3.); És elközelgetének Izráel halálának napjai, és hívatá az ő fiát Józsefet, s monda néki: Ha én te előtted kedves vagyok, kérlek tedd a kezedet tomporom alá, és légy hozzám szeretettel és hűséggel: Kérlek ne temess el engem Égyiptomban. (Mózes 1. 47,29.)

         - Hm. Egy kicsit merészebb, mint a latin, sőt a héber változat combja, de azért az eufémizmus elég nyilvánvaló.

         - Az pedig még inkább, hogy nem a saját nemzőszervet kellett kézbe venni, hanem, bármily meglepő, azét, akinek esküszik az eskütevő.

         - Ha jól értelek, akkor a mi képünkön is egy ilyen családi eskü ábrázoltatik, vagy legalábbis utalás történik valami ilyesmire.

         - Több, mint utalás, nyilvános eskütétel a király előtt, hogy a rokon családok, amelyeknek a címerén áll a család feje, az eskütevő Francois, ezentúl békében, valóban rokonként fognak élni. Jean feladata az volt, hogy az uralkodóval elhitesse, vége a háborúskodásnak. Nyilván szavakkal is elmondta, hogy bátyja megesküdött neki, de meg tudja mutatni a festményen is: tessék, itt esküszik éppen kezében a hímveszőmmel. Vessző, bot, ág, fa; ha eszünkbe jut a családfa asszociáció, mondjuk Jessze fája, még egyértelműbb, hogy ne mondjam, kézenfekvőbb a szimbólum.

       - Csakhogy a kép többi eleme, a részletek nyilvánvaló erotikája, a bot látványos erekciója, meg persze az, amit a fiúkról sikerült kiderítenünk mintha más irányba tolnák a hangsúlyokat.

         - Említettük már, hogy az idősebb testvéreknek, elsősorban François -nak a feladata lett volna a legkisebb fiú nevelésének irányítása. A szodomita affért e nevelés nyilvánvaló kudarcaként könyvelhették el az udvarban, s François önkéntes emigrációja legalábbis részben e kudarc beismerését jelentette. Ez a beismerés, a felelősség vállalása is manifesztálódik a festményen.

- Mintha pellengérre lennének állítva, megalázottként állnak a különös pózban. François, markában Jean fütykösével.

- A látszólag homoszexuális utalás nem azt jelenti, hogy François és Jean közt ilyen kapcsolat lett volna, hanem éppen azt, hogy ők voltak – lettek volna – a felelősök azért, hogy ilyen ne történhessen meg. Az uralkodó reakciója érdekes kettősséget mutat. A jobb kezében tartott jogarral fenyegető mozdulatot tesz, úgy viselkedik, ahogy az ószövetségi történet értelmében a fáraónak viselkednie kell, elutasítja, sőt megfenyegeti a szabadságot kérő zsidókat. Baljával viszont, amellyel elhárítja François -Áron kezét Jean-Mózes ágyéka elől, úgy tesz, ahogyan a Dinteville-ek reménye szerint Ferenc királynak kell viselkednie, egyetlen mozdulattal oldozván fel a bűnösöket és szüntetvén meg a vezeklés e szokatlan allegóriáját. A fenti magyarázatok értelmében elfogadhatóvá válik Jean teátrális, kissé túljátszott gesztusa is, amellyel nemcsak takarni próbálja öccsét, a bajok okozóját az uralkodó elől, hanem azt is jelzi, hogy „gondja lesz rá”.

- De legfőképpen a háttérben álló, félrenéző, lesütött szemű Gaucher magatartása válik érthetővé.

- Belátom, körmönfont jelképekkel, s meglehetősen körülményesen fogalmaz a festmény, de ezúttal megtehette, ott állt mellette Jean de Dinteville, és szívesen megválaszolta a felmerülő kérdéseket, sőt magyarázott, érvelt magától is. Hiszen erre készült hónapok óta.

- És hogyan kerül a képbe Holbein?

         - Holbein aláírása is része volt a „Tervnek”. Drága áldozatot kellett hozni. Egy jelentéktelen festő képe előtt nem lett volna illő hosszasan feltartóztatni I. Ferencet, de az sem lett volna elegáns, felhívni a figyelmét a drága festő aláírására. Ha viszont a portréja is ott van a képen, akkor már megemlíthető, mintegy mellékesen: - az pedig ott hátul, a balsarokban Jean Holbein, un peintre allemand. - Csak nem Tudor Henrik festőjét bízta meg? – lépett hátrébb a király, hogy távolabbról, hunyorítva is szemügyre vegye a kompozíciót. – Oui, Monsieur! – A nagykövet arca rezzenéstelen maradt, pedig volt némi rizikó a dologban.

KINN IS VAGYOK, BENN IS VAGYOK

… ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret… – bár a feltételei, legalábbis virtuálisan megvannak: a mellékelt rajz egyszerre kívülről és belülről jeleníti meg a Pantheon kupola szerkezetét. A kint és bent összekapcsolásával már egy húsz évvel ezelőtti rézkarcon is megpróbálkoztam, a címe ez volt: Sarokház az Andrássy út és a Népköztársaság útja kereszteződésében. Talán nem is kellett volna írnom, mikor csináltam, a közelmúlt magyar történelmének ismerői a címben rejlő verbális paradoxon alapján pontosan meg tudnák határozni, mikor készülhetett. Nehezebb eldönteni, hogy egy sarokházat, vagy egy belső udvart ábrázol-e a kép, konvex, vagy konkáv formát jelölnek-e ki a vonalak. Nézőpont kérdése mondhatnánk, a nézőre bízván az ítéletét: szabadságra, vagy rabságra születtünk-e inkább. Azt hallom, pszichológiai tesztként is használják mostanában, eldöntendő introvertált vagy extrovertált-e az illető, aki a képet nézi.

Oscar Reuterswärd svéd képzőművészt a lehetetlen tárgyak atyjaként szokták aposztrofálni. Ő találta ki a legismertebb és “legegyszerűbb” lehetetlen tárgyat, a “tribádot”. Oly sokat használták a képzőművészet, a dizájn, a reklám, sőt a pszichológia területén, annyira ismert jellé vált a huszadik század során, hogy már szinte eszünkbe sem jut az eredetét firtatni. A különös háromszöget általában Penrose-háromszögként emlegetik a tudósok, mert a későbbi neves matematikus Roger Penrose publikálta először. Bruno Ernst közvetítésével jutott el hozzám Oscar Reuterswärd utolsó levele. Új, az eddigiektől különböző „impossible figures” létrehozásán töprengett Reutersvärd, amelyeket egyelőre csupán belső látásával látott, ám – mint írta - ha sikerülne lerajzolnia őket, „akár egy kifordított Eiffel torony ábrázolására is képes lenne”. A kevés konkrétumot, ám érdekes sejtetéseket tartalmazó szöveg megindította a fantáziámat, a fenti gömb, amely egyszerre mutat kívülről és belülről is egy kupolát, talán olyan szerkesztmény, amellyel Reuterswärd is foglalkozni kívánt utolsó éveiben.

"Since some weeks I am industrious, productive and innovative. Above all I am on the track of a quite different and another type of impossible figure,. I can see it for my inner sight. It mixes up what is near and distant in an overwhelming way.. I hope that I  perhaps will carry out and realize this "discovery". I have gone through series of trials and errors, but not yet achieved a "credible" result. When I will succeed, perhaps I will be able to draw an inside out Eiffel tower".

SÁRIKA NÉNI

Karácsonyra az egész osztály tudott olvasni. Volt, aki szótagolva, úgy, hogy az ujjával követte a szöveget és akadtak olyanok is, akik némán olvastak, mint a felnőttek igazolványát ellenőrző rendőrök, úgy hogy nem is látszott rajtuk, hogy olvasnak, láthatatlan vonatokon vándoroltak át a fejükbe a betűk. Az olvasást Sárika néni tanította. Minden mást ő tanított: rajzolást, számolást, írást, éneklést, tornát, de most az olvasásról legyen szó. Szeptemberben azt ígérte, hogy karácsonyra minden gyerek olvas majd. És olvasott. Ottó ütött, talált ötöt. Az iskolát hivatalosan így hívták: Zója utcai általános iskola, de úgy emlegették, hogy az árvaház. Az árvaház 1897-től létezett, először Országos Tanítói Árvaház volt a neve, 1926-tól, az alapító igazgató emlékére Faragó Béla Árvaháznak hívták, majd a nagy fordulattól, 1949 őszétől Faragó Béla Népi Kollégiumnak. 1951-től Állami Ságvári Endre Szakérettségis Kollégium, majd Katona József Gimnázium. 1957-ben a szimmetrikus épület egyik szárnyát megkapták az oroszok, vagyis a hazánkban ideiglenesen állomásozó szovjet tisztek gyermekei, a másik oldal újra árvaház lett Országos Nevelőintézet néven, amelyben jutott egy kevés hely a környékbelieknek is. Ők voltak, vagyis mi lettünk a bejárók. Én 1958. szeptember elsejétől. A bentlakóktól abban különböztünk, hogy nem volt egyenruhánk, így rögtön látszott, hogy csak másodrendű polgárai vagyunk az iskolának, a kórusban a hátsó sorokban álltunk. Pedig mennyire vártuk: november hét, április négy, május egy! A színpadnyílás székelykapu volt, a kazettás menyeztet, a festett bútorokat erdélyi motívumok díszítették. Vajon megvannak-e még? És a hatalmas falfestmények? A tulipános ajtók? És Sárika néni? Már akkor ősz haja volt. A féléves bizonyítványt így írta alá: Dr. Várnagy Mihályné. Amikor a szénszünet után újra kezdődött az iskola, különös könyvekkel lepte meg a jól olvasó diákokat. Nehéz, nagy albumok, sok képpel, még több betűvel. Először persze a lányok kaptak könyveket, de április táján már én is hazavihettem egyet. Igaz történetek a magyar szentekről és királyokról. A képekre jól emlékszem, főleg a lovakra és a repülő tányérokra (glóriák). Ha valamelyikünk kiolvasta a könyvét, Sárika néni kikérdezte és újat adott neki. Istenem, mennyi könyve volt!

Bolyongok a világhálón, árverések anyagát böngészem, régi könyvek, katalógusok, levelek. Az egyik tétel: Czigány Lóránt Angliában működött irodalomtörténész levelezése Várnagy Mihály kecskeméti tanárral az 1961-1965 közötti időszakból. 16 db géppel írt, aláírt és datált levél. Az aukció időpontja, 2009. április 27., hétfő, helyszíne: Hotel Mercure Korona, Budapest, Kecskeméti utca 14.  Kikiáltási ár: 8000 Ft, leütési ár: 8000 Ft. Beleolvasok: Tisztelt Várnagy úr, kellemes meglepetésként ért a Petőfi Népe cikke, amelyből értesültem, hogy Ön régi könyveket gyűjt. Mivel magam is szenvedélyesen gyűjtöm a könyveket, (magyar szépirodalmat angolul és angol útikönyveket Keleteurópáról, illetve Magyarországról) kérem ne vegye tolakodásnak, hogy ismeretlenül írok Önnek, hanem csupán annak jeléül, hogy szeretnék valakivel kapcsolatba kerülni Magyarországon, akinek ugyanaz a hobbyja (ahogy az angolok mondják), mint az enyém. Csak az első levél olvasható a weben, de az öt évig tartó levelezés arra utal, hogy sokáig csereberéltek könyveket. Sárika néni férjének nem lehetett egyszerű Angliába könyveket küldeni, pláne onnan könyveket kapni, hiszen akkoriban ott a Zója utcai ünnepélyeken még így énekeltünk – jó hangosan, hogy a szovjet oldalon is hallják: „Bér gyilkos hor dákaz an golu rak, ké szitik új raa há boru kat.”

TÁRLATVEZETÉS

A Cifrapalota hírleveléből: "A Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Kecskeméti Képtára nyilvános tárlatvezetésre invitálja önöket. Július 15-én, pénteken délután 4-kor a Cifrapalota földszinti termeiben saját (némileg átrendezett) kiállítását Orosz István mutatja be. A kiállítás egyébként augusztus 7-ig, hétfő kivételével naponta 10–17 óráig látogatható." 
És egy kis útmutató a hezitálóknak: Ibos Éva írása a Revizorban.

VAKSZIMULTÁN

Vesztesz és nyersz, tükörben alszol,

véget nem érő vakszimultán.

Túl minden földrajzatlaszon

ki tartja számon, hogy ki voltál?

Ki tudja, hogy kerülsz ide,

s miféle szállodába zár,

s micsoda vesztegzár alatt,

ki elől rejteget a nyár?

A térítők, a trópusok,

és lombos, lomha, napszúrásos

fellegek döntenek hanyatt

az ólmos hályogszín nyugágyhoz.

Mily kőlapokból és milyen

Körmöket, ajkat és csigát

olvaszt elő e fénytörés,

S mily hajat, minő éjszakát?

S honnan ez az ismerős dallam,

s mért érzed mégis, hogy ma más

e fölpolcozott párnasorra

odakészített zuhanás?

Emlékszik-e itt valaki,

valaki még a szobaszámra,

s a folyosókon bujdosó,

az alvajáró óceánra,

a leeresztett zsalukon,

ahogyan a gyíkok szaladnak,

tudja-e nevét valaki,

e földnyelvnek s e partszakasznak?

S ingek, vállfák közt lesz-e, ki

keresni fogja névjegyed,

egy szám vagy cím után kutat,

hogy értesítést küldjenek.

KIÁLLÍTÁSOK JÚLIUSBAN

Kecskemét, Cifrapalota, önálló kiállítás Arcképek címmel, nyitva augusztus 7-ig. 
Harrtington, College of Design: a Chicagói Nemzetközi Plakátbiennálé anyagának kiállítása július 11 és 29 között.

Acqui Terme, 10. Nemzetközi Metszet Biennálé (Premio Acqui), nyitva július 7-ig.

Miskolc, Miskolci Galéria, Rákóczi ház, 25. Grafikai Triennálé, nyitva szeptember 23-ig.
Lahti, Artmuseum, Nemzetközi Plakátbiennálé, nyitva szeptember 25-ig. 
Peking, Kínai Szépművészeti Múzeum, Kortárs Magyar Művészet című kiállítás ... 

… ehhez az utóbbihoz tartozik egy lábjegyzet is. Nem annyira képzőművészeti, inkább matematikai. A zárt számokról. Magyarul: numerus clausus. A rosszemlékű törvény szerint a magyarországi nemzetiségek és népfajok csak számarányuknak megfelelő mértékben vehettek részt a felsőoktatásban, a közéletben. Brrr. Már majdnem elfelejtettük. Most aztán itt van ez a pekingi kiállítás, és azt számolgatja a média, hány erdélyi van a kiállítók közt. Mennyinek szabadna lenni? Szablyár Eszter a HVG-ben azt írja, „többnyire Erdélyben alkotnak.” Földes András az Indexben meg is számolja: a 33 kiállító közül 8-an valók Erdélybe és egy a Vajdaságba. Ez ugyan csak a szablyári matematika szerint számít többségnek, a numerus clausus értelmében azonban már súrolja a megengedhetőt.  Nos, meg szeretném könnyíteni a számolást. Kecskeméti vagyok ugyan, de ott a Hargita utcában nőttem föl (9-es szám, ráadásul Bihar utca sarok), ezen a jogon ünnepélyesen kijelentem, hogy spirituális értelemben erdélyinek tekintem magamat. Kéretik engem is fölvenni a listákra. A többit, amit erről gondolok, megírtam már itt a blogon, például a 2008. december ötödikei jegyzetben.  
*
...és az "igazi" kiállítások mellett egy virtuális kiállítás: Rézkarcfitness, O. I. a hónap grafikusa