Mindenkinek van egy meglepő története, olyan, amelyben az események véletlen, talán misztikus egybeesésében képtelenség ok-okozati összefüggést találni. Tudományoskodva koincidenciának nevezik az ilyesmit, s ha magyarázni nem is tudják, a lehetetlenségi fokozat mérésével osztályozhatók a koincidenciák. A skála valahogy így fest: figyelemre méltó – különös - szokatlan - meglepő – valószínűtlen - rendkívüli – hihetetlen – lehetetlen – csodával határos – stb. Ruttkay Zsófi néhány napja átküldte Laczkovich Miklós cikkét a koincidenciákról, amelyben matematikai nézőpontból elemzi a jelenséget, és persze remek példákat is említ. Az ő írásából tudok a "meglepőségi indexről", ami számokkal méri, hogy az adott esemény valószínűsége hogyan aránylik a lehetséges egyéb megoldások valószínűségeihez. Zsófival egyébként gyakran emlegetjük a serendipity szót, ami majdnem megfelel a koincidenciának. Azt jelenti, hogy valami nagyszerű dologra bukkanni ott, és akkor, ahol és amikor a legkevésbé sem várná az ember. Zsófi Hollandiában élő matematikus, jó ismerőse Bruno Ernstnek. Bruno a híres holland grafikus M.C. Escher munkatársa volt, és az úgynevezett „lehetetlen” tárgyak szakértője, mindkét minőségében tudott rólam, megkérte hát Zsófit, hogy ha Magyarországon jár, keressen fel. Így is történt, hosszan beszélgettünk, s végül egészen véletlenül kiderült, hogy apáink valaha együtt voltak a híres Eötvös Collegium lakói. Tudom, hogy Laczkovich indexén ez az esemény a „futottak még” kategóriába is csak alig férne be, a mi serendipitynkből azonban megsejtet valamit. A györöki kiállítás után (Dóra fotója a kiállítás megnyitóján készült, az enyémen, az írás alatt meg kedvenc hegyem, a közeli Szentgyörgyhegy látszik) Líviuszék áthívtak Ábrahámhegyre. Majd fölhívlak, ha a közelben leszünk, hogy elmagyarázd az utat - mondtam Eminek, s csak a falu határában vettem észre, hogy nincs nálam a telefon. Ábrahámhegy nem nagy (bár elég komplikált) falu, jó órába telt, amíg megtaláltuk őket. A keresés során természetesen eszünkbe jutott Líviusz híres esete, ami viszont bármely koincidencia indexen az élbolyba kerülne. Münchenbe érkezvén beült egy taxiba, de rémülten vette észre, hogy festő barátja címét elvesztette. Ilyenkor szokott blokkolni az agy, a barát vezetékneve sem jutott eszébe, annyit mondott csak, ráadásul magyarul, hogy Lacihoz menne. A néger sofőr kedvesen fordult hátra:- A műtermébe vigyelek, vagy a mamájához, ahol ilyenkor ebédelni szokott? Nem színezem tovább, bár vannak mellékszálak is, sőt volt eset, amikor Lulut is lehurrogták az újdonsült előadók, akik újabb koincidenciákat építettek a történetbe, hogy még "hitelesebb" legyen. 1992-ben Rio de Janeiro repülőterén az elveszett csomagok osztályán próbáltam elmagyarázni, milyen formájú bőröndöt keressenek. A mögöttem álló férfi egy darabig hallgatott, aztán a vállamra tette a kezét: - az enyém is elveszett, de beszéljünk magyarul, elvégre sorstársak vagyunk. Dan Reisinger volt, egy izraeli grafikus, aki szerint „ilyen r betűket angolul is csak az Alföldön ejtenek”. Dan a Vajdaságban nőtt föl, jól beszél magyarul, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról, addig is részt vettünk közös kiállításokon, biennálékon, a riói kaland óta pedig többször találkoztunk, de ekkor persze már nem véletlenül.Vannak, akik gyűjtik és lejegyzik a koincidenciákat. Laczkovich említ is néhány publikációt (J. E. Littlewood: A Mathematician's Miscellany, W. Weaver: Szerencse kisasszony, Arthur Koestler: Roots of Coincidence, Faludy György: Jegyzetek az esőerdőből, Martin Gardner: Áltudományos hóbortok és téveszmék).
Elszánt olvasók, alkalmi idetévedők, vagy akik rendszeresen ráklikkelnek az utisz-utisz-ra, (most éppen 38-on áll a népszámláló, a kattintásszámláló pedig 28 ezer körül) ha van kedvük, írják... írjátok le a saját történeteteket, mert ugyebár mindenkinek van egy…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése