Egy ötvenhatos snitten, a pesti diákok közt feltűnt egy víg, lódenos suhanc. A 19 éves Dániel Ferenc. Később, felnőttként maga is „lecsekkolta”, tényleg ő az, tényleg ott volt. Meghatározó élmény – gondolnánk, de ilyen fellengzős kifejezés nem illett volna hozzá. Inkább az események filmszerűségére, az egyidejűségek különös dramaturgiájára emlékezett. Tíz év múlva a forgatókönyv szellemiségével egyetértve végigdolgozta a Tízezer nap forgatását, de az utómunkák kényszerű vágásaihoz, föntről diktált betoldásaihoz már nem asszisztált. Elvégezte a Színművészeti rendező-dramaturg szakát, eljárt Erdély Miklós pasaréti keddjeire, írta és árulta a szamizdados Beszélőt és kalapozott a Szetának. 1980 körül, amikor megismertem, éppen a rádió irodalmi osztályáról tették lapátra. Szabadúszó lett, s a gyakran kényszerűségből használt titulusnak, „szellemi szabad” mindkét szavát vállalta és daccal élte meg. Konzultáns lett a BBS-ben, a Stúdió "K"-ban és egyre több feladatot kapott a Pannóniában is. Az animációs filmek végén Dániel neve mellett legtöbbször a dramaturg cím szerepelt, de éceszgéberként, szövegíróként, hangrendezőként, narrátorként, sőt olykor a natúr betétek szereplőjeként is megjelent. Első közös filmünk, az Ah, Amerika! stáblistájára a fenti összes kifejezés illett volna. Animációs dokumentum legenda, így neveztük el a millenniumtól az első világháború kitöréséig a hivatalos történelem alatt zajló nagy, néma lázadást megjelenítő filmet. Úgy forgattunk Amerikáról, hogy egyikünk sem járt még ott, s ami a legfurcsább volt, akkor eszünkbe sem jutott, hogy ez feltétele lenne a munkának. Utólag persze könnyű megmagyarázni, hogy éppen a „vágy titokzatos tárgyának” hiteles megjelenítése miatt volt szükség a mi ártatlanságunkra. A film stilizált képi világa, fikcióval elegy dokumentumanyaga, illetve a dramaturgia sajátos rák-szerkezete ha burkoltan is, képes volt megidézni a nagy tabut, az 56-os forradalom leverését követő disszidálás hullámot, párhuzamba állítani újkori történelmünk két legnagyobb exodusát. Így aztán nem is csodálkoztunk, hogy későbbi forgatókönyveinkre gyakran üttetett ama bizonyos harmadik T pecsétje. A kilencvenes évek közepén készült háromrendezős opust (Dániel Ferenc, Haris László, Orosz István) az Óceánékat, tulajdonképpen ő vitte a vállán, s ő csatázott legtöbbet, sebeket is kapva, hogy méltó alkotói feltételek közt dolgozhassunk és dolgozhassanak az újabb nemzedékek. Ha közös filmjeink „brainstormingjaira” gondolok, a Vigyázat lépcsőre, Az idő látképeire, a Keresztes Dóra által is jegyzett Garabonciákra, ha fölidézem a televízió valahai MC sorozatát, rádiós rendezéseinek sokaságát, meg persze ha az írásait olvasom, a Felliniről, Bunuelről, Miloš Formanról szóló esszéket, az Elégiáról, az Onibabáról, a Vizsgálatról szóló elemzéseket, mindig és újra megejt az a változatos, rafinált és ellenállhatatlan következetesség, melynek legfőbb célja, hogy elkerülje a közhelyeket, hogy a „szépészeti” konvenciókat negligálja és kiálljon a szabadság minden formája mellett. „Nincs kellemesebb a világon, mint vándorútra kelni – de egyedül. A vándorút lelke a szabadság.” – mondatja a talán alteregónak képzelt főszereplővel az Angyali követés filmje forgatókönyvében. Jó utat Fercsi!*
Ja és ő tanította mag Dorkát palacsintát sütni:-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése