GURGES MIRABILIS III.

                       Úgy érezte, jókora utat megtett már, amikor újra a mézkereskedők kereszteződéséhez ért. A forróságban hirtelen fázni kezdett. A rozsdás bádogtető megfordult fölötte. Homlokát a falhoz nyomta. Meg kell nyugodnia. Tudta, hogy rengeteg időt elpazarolt, most mégsem szabad kapkodnia tovább. Gondolkozni kell, és higgadtnak maradni. A mézárusok együttérzőn ismételgették a jól megtanult kézmozdulatot. Egzit, egzit. Először is be kell ismernie, hogy eltévedt. Ahhoz, hogy biztosan a jó irányba induljon el, tudni kellene legalább a Nap helyzetét. Egy-egy eltévedt fénynyaláb a tető valamelyik hasítékán érkezve belezuhant ugyan abba a fölkavart porból, szitáló rozsdareszelékből, szálló pollenből, torokkaparó konyhafüstből, neoncső-vibrálásból, ismeretlen zaj- és muzsika-foszlányokból, émelyítő étel- és testszagból álló sűrű közegbe, amely kitöltötte a szűk járatokat és a csarnokká szélesedő kereszteződéseket, és amely közeg egyszerre láthatóvá és tapinthatóvá is vált ezektől az elnehezülő sugaraktól, mégsem tudta megállapítani a napsütés irányát. A sugarak gellert kaptak kirakatüvegen, rézlavóron, táncolni kezdtek egy nyakláncon, és egy csésze frissen kitöltött kávén, szikrázva verődtek vissza az ismeretlen ezüstpénzen, amelyet valami turbános effendi pengetett le egy görbe jatagánért cserébe, megvillantak a tükrön, amint egy borbély éppen fölemelte csillogóan kopaszra borotvált vendége elé tolva, és szeszélyes, imbolygó vonalakkal karistolták össze a bazárvilág félhomályát. Mást kell kitalálni. A fedett bazár szeszélyes úthálózatával, sok apró sikátorával, rengeteg elágazásával tulajdonképpen egy labirintus. Hatalmas útvesztő. Úgy kell fölfognia, mint egy megoldandó képletet. Egy geometriai feladatot. Hogy gyorsan kijusson, ahhoz persze szerencse is kell, de hogy biztosan kijut, az nem lehet kétséges. Végiggondolta a számba jöhető megoldásokat. Legtöbb szakértő az ismeretlen labirintusból való kijutáshoz nyilván a jelhagyásos módszer valamelyik változatát ajánlaná. A végigjárandó utak bejáratánál hagyott jelek vagy falra rajzolt ábrák nyilvánvalóvá teszik, hogy a kijáratot kereső járt-e már előzőleg arra, vagy sem. Mégis a jobbkezes módszer mellett döntött. Szégyellte ugyan egy kicsit, hogy a legegyszerűbb megoldást választja, de a biztosabbnak tűnő, vagy legalábbis matematikailag megalapozottabb eljárások mind nagyon időigényesek lettek volna.  Arról nem is beszélve, milyen nevetséges volna, ahogy egy lobogó hajú, hórihorgas professzor kivörösödött arccal és átizzadt ingben, lopva jeleket rajzol a házfalakra, vagy papírfecniket dugdos a fúgák közé a kereszteződésekben, majd felöltőjét és kis csomagját hóna alá szorítva tovább lohol. Tudta, hogy a háta mögött Don Quijoténak hívták a diákjai – talán a kollégái is –, és amikor megpróbálta elképzelni, hogyan láthatják mások, akaratlanul is a Doré-illusztrációk nyakigláb lovagja jelent meg a képzeletében. A jobbkezes módszer kevésbé volt feltűnő. Az út jobb oldalán a jobb kezét a falra tette és elindult. Ha végig így folytatja, előbb utóbb kijut, bármilyen kacskaringós utak is vezetnek a szabadsághoz. Megoldódik a csomópontoknál a választás kérdése, és a zsákutcák problémája, bármilyen irányba nézzenek is, mert csak egyszer fog végigmenni rajtuk.

            Szerencsére egyre kevesebb volt a járókelő, ami igencsak megkönnyítette a haladást. A szállodába már nem lesz ideje visszamenni, ez nyilvánvaló, szerencsére azonban a repülőjegy a zsebében lapul, a bőröndöt meg majd csak utána küldik valahogy. Áldotta az eszét, hogy összecsomagolt indulás előtt. Kezdett megnyugodni. Elképzelte, ahogy majd egyszer elmeséli ezt az egészet, mint egy kacagni való kalandot. Vagy leírja. Miért is ne? Akár már a gépen, hazafelé, amíg emlékszik a részletekre, az apróságokra is. Kelmefestő és aranyműves, pénzváltó és foltozóvarga, gyertyaöntő és üvegfúvó műhelyek előtt haladt el, az üzletek elé kitett portékára gyerekek vigyáztak, akik kacagva integettek felé, utána futottak, és kabátujjánál fogva akarták közelebb hívni, vásárlásra biztatni.  A boltok hűvösebb félhomályában vízipipa mellett, díszes párnákon férfiak üldögéltek, s más dolguk nem lévén cirkalmas, színes legyezőkkel mozgatták a levegőt, és félig fölemelt szempillájuk alól néztek ki rá, míg elhaladt. Egyenletes tempóban ment, ügyelve, hogy mindig az út jobb oldalán maradjon, kanyarodjon, ha az út kanyarodik, forduljon vissza akár 180 fokkal, menjen be körbezárt udvarokba, folytatás nélküli sikátorokba, hátha valamelyikből mégis nyílik egy rejtekutca vagy egy titkos átjáró. Nagy volt a kísértés, hogy megérzéseire hagyatkozva néha eltérjen a szabálytól, vagy legalább rövidítsen, de félt, hogy ezzel elronthat minden eddigi eredményt. Néha az volt ugyan az érzése, hogy olyan úton halad, ahol már járt egyszer, – ismerősnek tűnt egy kelmelerakat vagy a serbet árus üzlete –, de tudta, hogy ez képtelenség. A kő, a bádog, a deszkafal, amelyen végigsiklott a tenyere, egyformán meleg volt. Még a kirakatok üvege is. Egy gyászkellékeket árusító bolt előtt haladt el. A bejárat elé támasztott különböző méretű és minőségű koporsófedeleken, kriptalap domborműveken húzta végig az ujját. Gombkötő, szíjgyártó, gyümölcsaszaló, ecetkészítő műhely, sózotthús-raktár, lisztcsarnok következett. Száraz szájpadlásához tapadt a nyelve. A halvakészítők boltja. A májsütöde, egy edényónozó. Valaki a hóna alatt nagy halakat cipelt, élő halak voltak, tátogtak és olykor megrándult a farkuk, oldalvást kellett fordulnia, hogy elhaladhassanak egymás mellett. A sikátorok hol összeszűkültek, hol meg kiöblösödtek, ívek, kanyarok, görbületek tették beláthatatlanná, nem akadt olyan járat, jószerivel háromméteres szakasz sem, amely egyenesen futott volna. Azt kezdte érezni, hogy követik; mintha a kapualjakból, az elfüggönyözött ablakok mögül figyelő tekintetek kísérnék, s elfedett arcú férfiak tünedeznének föl, akik ugyanabban a tempóban lépegetnek mögötte, vagy alig lemaradva haladnak a passzázsok túloldalán. Ha lassított, ők is lassabban mentek, ha megállt, azok is megálltak és másfelé néztek. Először egy, aztán kettő, aztán egyre több követőt azonosított, hasonlítottak egymáshoz, egyforma burnuszt viseltek és egyre szemérmetlenebbül utánozták Útisz mozdulatait. Volt, aki elfordított arccal várta, hogy elhaladjon mellette, majd a nyomába szegődött, csosszanó lépéseit, dagályos lepleinek suhogását egészen közelről hallotta, és forró lélegzetvételét a taróján érezte. A követők mind tükörként viselkedtek. Amikor próbaképp megtorpant, hogy fölemeljen a földről valami apróságot, történetesen egy lyukassá kopott saru talpa hevert ott, ők is lehajoltak. Már tucatnyian lehettek, a szeme sarkából látta, ahogy előre hajolnak, hogy fölvegyenek valamit, s amikor Útisz elhajította a vásott bőrlapot, tucatnyi elvásott sarutalp csattanását visszhangozta a hirtelen kiürült sikátor. Nagy, lázbeteg pávák bolyongtak cask a köveken, mint elesett hősök árnyai, és néha rekedt kiáltással szakították ketté a távoli müezzin-szó ökörnyál-lebegését.

             A borbélyüzlet előtt már bizton érezte, hogy csak körbe-körbe járt. A helyszínt ismerte föl, vagy, ahogy a frissen borotvált fejű török fizetett és kilépett, az volt-e ismerős? Nem tudta biztosan, de nyilvánvaló volt, hogy oda érkezett vissza, ahol járt már egyszer. Legalább egyszer. Egy éles fénysugár megcsusszant a borbély kezében tartott tükrön és éppen Útisz szemébe fröccsent. Vagy a módszer rossz, vagy ő tévesztett irányt valahol. Átkozta magát, a lustaságát és a hiúságát. Inkább választotta volna a körülményesebb, de biztosabb eljárást, a jelhagyásost! Ha most fog bele, már szinte reménytelen, hogy időben kitaláljon, legföljebb ha a szerencse is mellé szegődne. Önkéntelenül a csuklójára pillantott: óriási szerencse kellene hozzá.

            Az első apró szerencseszilánkot egy darab kréta formájában könnyen megtalálta. Az előadása közben szórakozottan vághatta zsebre, vagy talán a végén, miközben az ilyenkor szokásos kérdéseket várta. Az is lehet, hogy játszott vele, mint régen, még adjunktus korában: földobta és elkapta, miközben beszélt: – Minden út kezdeténél két jelet kell elhelyezni, a végén pedig hármat, vagy egyet, aszerint, hogy az út egy újabb elágazáshoz vezetett-e, vagy egy már ismert és jelzett elágazáshoz vitt. Valahányszor egy olyan úthoz érünk, ahol a bejáratnál csak egyetlen jel van, mellé kell húzni egy másodikat is. Keresztúthoz érve azt az irányt kell választanunk, amelyik nincs még megjelölve, ha több ilyen is van, akkor mindegy melyiket választjuk, ha már nincs jelöletlen út, válasszuk az egy vonással jelöltet, ha ilyen sincs, csak akkor lépjünk a kettő, s csak végső esetben a három jellel ellátott útra.

            Természetesen most már nem haladhatott gyorsan. Többször meg kellett állnia, hogy gondolatban átfussa újra a szabályt. Néha vissza is fordult, hogy ellenőrizze, helyes jelölést hagyott-e az előző fordulónál. Pontos volt, mint mindig, de egyre kevésbé bizakodó, és ahogy fogyott a kijutásba vetett hit, úgy nőtt benne a fáradtság. A lábaiból húzódott fölfelé, a gerincébe, a bordái közé, a szívbe. Szaporodtak a krétavonások a házfalakon, de egyre kevesebb jelentőséget tulajdonított nekik. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a környék összes útját bejárta, kijáratnak azonban nyomát sem leli. Jött a halva bolt, a májsütő, az edényónozó üzlete. Amikor újra a borbély ajtajához ért, tulajdonképpen meg sem lepődött már. A borotvált fejű éppen kilépett, az üzlet előtt várakozó öszvérre ült és elügetett. A fényvillám szilánkjai a szemébe fúródtak. A borbély visszaakasztotta a tükröt, s miközben újra átszámolta a pénzt, fejével intett neki, hogy ő lehet a következő vendég.

GURGES MIRABILIS II.

            Az eladó nem szólt, csak mosolygott.

            Sietnie még nem kellett, Útisz ráérősen fölvett néhány tárgyat a pultról. Úgy érezte, jobbak az esélyei, ha nem ő kezdeményezi a vásárlást. Azt akarta, hogy a kis ember kezdje rábeszélni az éppen kézbe vett portékára. – Fél áron, negyed áron megkaphatsz bármit – emlékezett a tapasztaltabb izraeli kollégák beszámolóira. A szelence ott volt a fölső polcon, ahol néhány nappal ezelőtt hagyta. Lassú, cirkalmas muzsika szivárgott elő egy táskarádióból. Továbbsiklott a tekintete. Az eladó a padlót nézte. Mozdulatlan légypapírok szorultak meg a függőleges levegőhasábok közt. Alvó porszemek lebegtek a présben.  Fölemelte egy zsebóra fedelét. Körmével megmozdította a berozsdásodott mutatót. Nem lehet valami nagy érték, ha a fölső polcon van a helye. Miközben a füléhez emelte az órát, sikerült elkapnia a kis ember tekintetét.

– Mennyi?

– Fél egy múlt.

– Az ára mennyi?

A választ nem értette, de bólintott, mint aki mérlegelni akarja még a döntést.

– És az? – bökött a szelence felé.

A kis kopasz közelebb jött. – Melyiket mondja?

– Az a dobozféle, ott a polcon.

Lábujjhegyre állva nyújtogatta a nyakát, mintha csak nehezen fogná föl, mi is van a polcon. – Erre gondol?

 – Csak az árát – tagolta Útisz –, hogy mibe kerül.

 – Ha viszi az órát, ez legyen ráadás – hadarta a kis ember, majd cipőjét lerúgva, az alsó polcra lépve leügyeskedte a dobozkát. A kiteregetett papírpénzekből kiemelt hármat, a legkevésbé gyűrötteket, adott helyettük három érmét meg egy műanyag zacskót. Amikor Útisz kézbe vette a dobozt, egy pillanatra olyan érzése támadt, mintha már tartotta volna így, ugyanezzel a mozdulattal, fölfelé fordított tenyerére helyezve, s a távollátók jellegzetes mozdulatával egy kissé eltolva magától. Nem, nem a múltkori bazár-túráról, régebbről, gyerekkorából talán, vagy egy álomból volt oly ismerős a mozdulat. A légypapírra ragadt légytetemek épp oly mozdulatlanok voltak, mint a fényhuzalok porszemei közt lebegő élők. Fogta az órát, és a zsebébe gyűrte a zacskót. Most már nem ártana igyekezni  – gondolta, bár még mindig maradt pénze, papír is meg egy jó maréknyi apró, amit otthon aligha tud majd visszaváltani. A cipőpucoló magas karosszékén éppen nem ült kuncsaft. Kelletlenül, mégis mosolyogva hagyta, hogy a mintás kendővel lekötött fejű barna fiú a térde közé szorítsa cipőjét, és előrehajolva ráköpjön néhányszor. Ez még belefér. Legföljebb a közelebbi hídon megy visszafelé is.

            – Csak igyekezzen, kérem, – próbálta jelezni egy sürgető kézmozdulattal, sőt hogy nyomatékossá tegye, még az újonnan vett zsebóra számlapját is megkocogtatta. – Látod, sietnem kell, barátom. A fiú néhány fordulattal megfelelő magasságúra állította Utisz székét, majd két fényessé kopott keménypapír csíkot csúsztatott a cipőkbe, amellyel letakarta a zoknit. Kissé fölhajtotta a nadrág szárát, majd kétféle kefével – mindkét kezébe fogva egyet – akkurátusan végigtisztította a bőrt. Ezután egy hosszú vászoncsíkot tekert jobbkeze három középsű ujjára, majd a csík végét a tenyerén átfekteve a csuklójára erősítette. A bekötött ujjakat megmártotta a krémes dobozokban, és a benzinnel elegyített krémeket, egymás után több fajtát, egyenletesen rádörzsölte a bőrre, vigyázva, nehogy valahol szárazulat maradjon. Felsőtestét jobbra-balra hajlogatva, hunyorogva ellenőrizte, megfelelő-e minden nézőpontból a cipő csillogása. Egy spakli formájú éles piciny szerszámmal krémeket juttatott a bőrök illeszkedésénél létrejött vájatokba, és a szerszám tompább fonákjával betunkolta a krémeket, majd a fölösleget egy kendővel leemelte. Ezután újabb kenőcsök következtek, amelyeket másfajta rongyokkal dörgölt a pórusokba, majd megint a kefék. Most két vékonyabb szálú, amelyekkel fényessé varázsolta a cipőket, oly sebesen mozgatva őket, hogy Útisz nem is értette, hogyan nem ütközik egymáshoz a két szerszám, miközben félkörívű pályájuk pillanatonként keresztezi egymást. – Jó lesz már végre, igyekeznem kéne! Lecsatolta a karóráját, és színpadi körülményességgel hasonlította össze a zsebórával. – Time, konyec, finis! – próbált valami közös nyelvet találni, de érezte, nem illik mozdulnia, hiszen egy tökéletességig begyakorlott művészivé érlelt mozdulatsort szakítana félbe. A két színes kefe valami rafinált ritmust követve időnként észrevétlenül fölcserélődött. A jobb kézben tartott vörös kefe most a balban volt, de mire Útisz fölfogta volna, már újra a jobb kéz tartotta. Tehetetlenül dőlt hátra. Úgy gondolta, hogy ha nem nézi tovább a kefekezű cipőzsonglőrt, talán az is ráun a mutatványra.  Szórakozottan pattintotta föl a szelence tetejét, miközben a szeme sarkából tovább követte a mutatványt. Képtelen volt nem figyelni oda. Most a sárga kefével cikázott a fiú jobb keze. Apró koccanás: becsúsztatta az órát a szelencébe, szórakozottan kiemelte, himbálta néhány másodpercig, aztán visszaejtette. Újabb kattanás: lecsuklott a tető. Útisz ráfordította a kulcsot. A két cikázó kefeszín izzó narancssárga káprázatban olvadt egymásba. Idegesen fordított még egyet a záron, amit nem kellett volna: az eltört kulcs vége a kezében maradt. – Na, ebből elég! Ideges mozdulattal tolta térdére a dobozt, és kitett rá egy bankót. A legnagyobb címletű pénzt, amelyet a zsebében talált. Lassanként az összes rongy- és kefefajta meg mindegyik kenőcs és paszta visszakerült a rézszögekkel kivert szerszámosláda megfelelő fiókjába, amely láda egyúttal a cipőket megtámasztó posztamentum és a művész ülőalkalmatossága is volt. Útisz bankójának is került odabenn egy rekesz. Aztán a fiú maga is visszahuppant, kissé hátradőlt, hogy távolabbról is megszemlélje alkotását, de még előhúzott valahonnan az inge ujjából egy vékony, finom bőrdarabot, átszellemülten végigsimította a kézfejével, majd Útiszt is rávette ugyanerre: – Nézze csak uraságod, szemlélje meg csak, micsoda anyag! Átvetette a cipő orrán, és addig húzogatta rajta le és föl, egyre gyorsuló tempóban, míg a férfi lába egészen átforrósodott. – Fejezze már be végre! – ismételgette Útisz, de már sejtette, hogy ha nem próbálja durván megakasztani a mutatványt, ha nem próbál lekászálódni végre a párnás gólyalábú forgószék magasából, ingerült mozdulattal taszítva félre a fiút, akár egész délután folytatódhat a fényesítés.

            – Egy baleknak hitt – gondolta –, túl nagy lehetett a pénz, amit kapott. Na és, ha baleknak… egyszer vesztesz, máskor meg nyersz, nem lehet mindig jól járni. – Miközben utat tört a bazár lassan hömpölygő tömegében, elégedetten forgatta a szelencét. – Ez a vásárfia viszont megérte! Mi az hogy! Ingyen volt, ráadás a bóvli zsebóra mellé. A zárból sem lesz nehéz kipiszkálni a kulcs beletört tollát. Jó unaloműző lesz a repülőn. – Útiszt már diákkorában is vonzották ezek a szövevényes mintázatok, játékos szimmetriák. Arab szavakat vett észre a szelence oldalán, a leveles kúfi írás cizellált kalligráfiáit, de olyan rafináltan kimódolva, hogy szinte lehetetlen volt megállapítani, hol ér véget a szöveg, és hol kezdődik az öncélú ornamentika. Azt sejtette, hogy a sűrűn feltünedező piros pontok a magánhangzókat jelölik, a zöldek az írásjeleket, az arannyal színezett rózsák pedig talán az egyes szavak végét. Az indák, kacsok, virágok hálója részben vésett volt, részben pedig vörösréz berakás. Észrevette, hogy ha 180 fokkal elfordítja a dobozt, az előző motívum tükörképét látja, ha 90 fokkal, akkor … Elbizonytalanodott. Miután a cipőtisztítót maga mögött hagyta, jobbra fordulva a főútra kellet volna érnie, ahol a boltívek kezdődnek, de csak egy újabb sikátorba jutott. Talán hamarabb fordult le. Most már tényleg sietősre fogta, legalábbis amennyire a minden irányból ömlő sokaságtól ez egyáltalán lehetséges volt. A következő sarkon sem jutott ki az árkádokhoz. Hozzátapadt az ing a hátához. Biztosan már az üzletből kilépve rossz irányban indult el, s ott a másik irányban egy másik cipőpucoló fiú köpdöste meg a cipőjét, és azóta minden lépés, minden fordulat egyre távolabb viszi a kijárattól. Legjobb lenne visszamenni a bolthoz, vagy még jobb, ha a visszaúttól eltér valamelyest balra, így a bolt és a kijárat közti szélesebb sikátorba kell visszajutnia félúton valahol, jókora utat megtakarítva ezzel. És főleg jókora időt. Szaladni próbált és ez jó ötletnek bizonyult: a járókelők félrehúzódtak, s meglepődve engedtek utat. Semmi gond – biztatta magát, legföljebb fogok egy taxit a dokkoknál, de az sem tűnt reménytelennek, hogy már a kijáratnál talál egy üres kocsit. A kijárat azonban nem volt sehol. Jóval túljutott már azon a ponton, ahol számítása szerint el kellett volna érnie az ismerős utat, de ismeretlen üzleteket látott csak, bármelyik irányba fordult. A csuklójára pillantott, majd bosszúsan markolta, szinte horpadásig szorította a működésképtelen zsebórát. Karórájával együtt a pontos idő is a szelencébe szorult. Az egyik boltban mézet fejtettek. Nagy fateknőbe csorgatták át lassú mozdulatokkal a kövér aranyszínű pépet. – Exit? – tárta szét kérdően a kezét. – Egzit, egzit – bólogattak a kereskedők, óvatosan letették sajtárjaikat, és ők is széttárták a kezüket, ahogyan tőle látták.

          Észrevette, hogy szinte egyik utcácska sem egyenes, mindegyik lejt valamilyen irányba. Nyilvánvalónak tűnt, hogy ha a lejtést követi, előbb-utóbb kitalál, sőt ha szerencséje lesz, talán egy olyan kapun bukkan majd ki, amelyik az öbölhöz a legközelebb esik. Közelebb annál is, mint amelyiken bejött. Hangosan kapkodta a levegőt, de gyorsan haladt a lejtős terepen. Akkor kellett csak néhány pillanatra megállnia, amikor egyik-másik sikátor váratlanul mégis emelkedni kezdett. A falnak dőlve zihált, vagy térdére szorítva tenyerét előredőlt. A keleti bazár százféle illata óriás lepkeszárnyként remegett a fojtó levegőtlenségben. Májsütöde, halvakészítők, savanyúságárus, bőrösök, vágóhidak. Egy kirakatban nagy vadászsólyomkalitka függött.

ISZTAMBUL - GEOMETRIA

Isztambul zászlódíszben. Talán nem épp a mi kiállításunk miatt, de miért ne képzelődjünk? A Macar Kültür Merkezi új galériája sokkal reprezentatívabb kiállítótér, mint a korábbi volt, hárman is elférünk benne – Konok Tamás, Kőnig Frigyes és én – össze sem kell húzni magunkat. Ha mégis sajnálom az előzőt, a belvárosi sétálóutca galériáját, azt a központi fekvés miatt teszem, az İstiklâl Caddesin állítólag minden nap egymillió ember korzózott, s ha nem is mindnyájan nyitottak be a kiállításokra, mégis nagyon sokan láthatták azokat. Annak idején, 2014 szeptemberében az én tárlatommal nyitott az isztambuli magyar intézet, és talán az volt életem leglátogatottabb kiállítása. Na persze Isztanbul már nem az, ami három éve volt. A terror-események miatt sokkal kevesebb a turista, az İstiklâl Caddesin nem sétálnak már annyian, és fölszedték a város jelképének számító piros villamos sínjeit is. Az alábbi fényképek a Geometria című háromszereplős kiállításon készültek, ahol Kemal Ortával, a kiállítás török kurátorával együtt tartott tárlatvezetésen próbáltuk megvilágítani a geometria absztrakt (Konok Tamás), analitikus (Kőnig Frigyes) és illuzionista (Orosz István) változata közti különbségeket. 

GURGES MIRABILIS

Isztambul. A szállodám ablakából (Grand Hotel de Pera, 5. emelet) az Aranyszarv öbölre látni és látni a szomszédos szállodát is, száz méterre lehet, amelyben első isztambuli utazásom alkalmával szállásoltak el. Pera Palace Hotel. 2000-ben a Grafist design fesztivál vendége voltam és Shigeo Fukuda, Uwe Loesch, Kari Piippo mellett az én munkáimat is önálló kiállításon mutatták be. (Előkeresem a katalógust: a közeli Bilgi Üniversitesi Taksim Kampüsü kiállítótermében volt a kiállítás.) Hohó, nevezetes szálloda ám a Pera Palace – mondja Fodor Gábor, akivel beülünk a szálló halljába, hogy megigyunk egy teát, de legfőképp azért, hogy összevessem az emlékeimet a helyszínnel – nevezetes, itt írta ugyanis Agatha Christie 1934-ben a Gyilkosság az Orient expresszen című könyvét. Még a szobaszáma is tudható: 411. Nem annyira híres könyv ugyan, de annak idején ott, abban a szállodában írtam én is, vagy legalábbis ott kezdtem el Gurges mirabilis című elbeszélésemet (A szobaszámra sajnos nem emlékszem.) Idemásolom, egyelőre csak az elejét, amelyben feltűnik Agatha néni szállodája (meg a két bácsié, Graham Greené és Hemingwayé, akik egykor szintén laktak itt), aztán majd folytatom, ha esetleg érdeklődés mutatkozik a történet folytatása iránt is. 

*

Csak állt a kicsi ember, és mosolygott.

              A többi árus már csekélyebb érdeklődést látva is belefogott volna a vevő meghódításának valamely ravasz keleti koreográfiájába. Dicsérték volna a választásában tükröződő finom ízlést s szerencséjét, hogy ekkora kincshez, és ráadásul ilyen olcsón juthat. A kiszemelt áruhoz hasonlókat kapkodtak volna le a polcról, hogy a választékot szélesítsék, vagy azért, hogy bebizonyítsák, máris a lehetséges legjobbat sikerült megtalálnia. Kikapták volna a kezéből, hogy lefújják róla a port, hogy maguk is ámuldozzanak rajta és kifényesítve adják vissza néhány pillanat múltán. Megpróbálták volna kitalálni, honnan jött, miért időz a városban, sőt bizonyára lett volna köztük, aki valami titkos telepátiával máris anyanyelvén szólította volna.

               A kis kopasz mozdulatlan maradt.

               Fémdomborítások, elefántcsont vésetek, fafaragványok hevertek szerteszét a félhomályban, antik munkák utánzatai, hamisítványok, de eredetinek tűnő dísztárgyak is. Kelyhek, vízipipák és mecsetlámpák, fűszertartók és sakkfigurák, turbánok, festett agyagálarcok, porcelán nippek, régi korokból való pénzdarabok és cirkalmasan megmunkált fegyverek. A helyiség alig különbözött a bazár többi üzletétől, legföljebb az volt szokatlan, hogy Útisz már jó ideje egyedül válogathatott. Lehet, hogy már előző látogatásakor is ez vonzotta; a sikátorok egymás sarkába taposó emberfolyamából kilépni néhány percre. Vajon már akkor feltűnt neki a kis szelence, vagy csupán egy önkéntelen mozdulat lett volna, ahogy felé nyúlt, a tétovázó látogató bizonytalansága, aki maga sem döntött még, hogy a turista, vagy a műértő vevő szerepét játssza inkább? Megérintette, talán fel is emelte, lehet, hogy a fény felé fordította, – már nem emlékezett pontosan. Akármit is tett, úgy rémlett, unaloműzésből tette, mintegy mellékesen, mint aki maga sem biztos benne, tudná-e valamire használni, sőt talán azt sem, tetszik-e neki egyáltalán ez a nyugati ízléshez mérten túldíszített apróság, vagy csupán az ornamentika fondorlatosan kigondolt geometriája fogta meg. Végighúzta vajon mutató ujját a doboz fedelén, megforgatta vajon a zárszerkezet kicsiny kulcsát, ahogyan most teszi, nem tudta már. Úgy emlékezett, anélkül hogy fölemelte volna a díszes doboztetőt, visszacsúsztatta a szelencét a polcra. Megérintett még néhány csecsebecsét, fölemelt egy díszes sólyomsapkát, belepörgetett egy fényképalbumba, aztán megelőzve az eladó szívélyességét – legalábbis úgy hitte akkor –, kilépett a sikátor sűrűbb közegébe. Sajnálta, hogy nem kérdezte meg az árat már az első alkalommal, de miért is tette volna, hiszen akkor még esze ágában sem volt vásárolni.

            A kongresszust sikerült úgy időzíteni, hogy még éppen befejeződjön a Ramadan előtt. – Egy hét és indul a fogyókúra – mosolygott hátra a sárga egyetemi busz terebélyes sofőrje, de pajkos hunyorítása azt is jelezte, hogy rá nézvést a böjt aligha lesz érvényes. – Nem sok vendéglő lesz a környéken, amelyik kinyit majd – tette hozzá. A negyedik napon, pihenésképpen egy városnéző túrát iktattak a programba a rendezők. A váratlanul esősre fordult idő miatt nem volt sok jelentkező, néhány japán tudós, egy izraeli házaspár meg egy német képzőművész döntött úgy, hogy elviteti magát a múzeumokba és a mecsetekbe. A hivatalból kirendelt idegenvezető, aki a sofőri teendőket is ellátta, igyekezett gyorsan letudni a kültéri látnivalókat, sőt az ebéd utánra tervezett hajótúrát is jócskán lerövidítette. Az öböl és a tengerszoros találkozásánál lévő hídról végigmutogatta a tervezett útvonalat, a rossz idő miatt kihagyott helyszíneket, majd vigasztalásképpen az alattuk kavargó örvényre mutatott: – A vizek köldökének mondják, két világ találkozása fölött állunk éppen.

            Délutánra maradt a szabad programként beharangozott fedett bazár, a Keiszaríje. A bejáratnál a vezető rutinosan elhadarta az épületegyüttes történetét, és megemlítette a legendákat, amelyek szerint rabszolgapiac állt itt valaha, vesztőhely, vagy egy ősi vad kert, talán épp a bibliai Éden, amelyben a hüllők és a madarak közös utódokat nemzettek, és emberek helyett lépegető fák népesítették be a vidéket. Mielőtt elváltak volna, még figyelmeztette a professzorokat, hogy nem mind arany, ami fénylik, hogy itt lehet, sőt illik is alkudni, megmutatta nekik, hogy milyen irányban miféle árufajták találhatók, és a lelkükre kötötte, hogy a bazár főutcájától ne nagyon távolodjanak el, vagy ha mégis megteszik, jegyezzék meg pontosan, mikor merre fordultak. – Könnyű eltévedni, mondta, olyan, akár egy óriási labirintus. – A professzorok mosolyogtak. A konferencia címe, amelyre a téma legjobb nemzetközi szakértőiként meghívást kaptak, ott virított a kabátjukra tűzött névjegyen: Mazes and Labyrinths from the Viewpoint of Math and Art. Útvesztők és labirintusok a matematika és a művészet szemszögéből.

            Másnap Útisz előadása meglehetős sikert aratott. Őt magát is meglepte az érdeklődők nagy száma. Az útvesztők rejtett szimmetriáiról beszélt, arról, hogy az úthálózatok egymásra vonatkozó tükörképei miféle kérdéseket vetnek föl, és részletesen ismertette az ál-labirintusokra vonatkozó téziseit. A hozzászólások zöme – ahogyan várható volt – ahhoz a fölvetéséhez kapcsolódott, mely szerint egy labirintusban bejárt útvonal pontos megfordítása nem föltétlenül visz vissza a bejárathoz, s jólesően vette tudomásul, hogy néhány kollégája a problémát máris Útisz-paradoxonként emlegette. Később, a délutáni vita során – mint felkért hozzászóló – meggyőzően érvelt a téri és időbeli labirintusok összekeverése ellen, s egy lengyel  professzor fölvetését, az úgynevezett négy dimenziós útvesztőt csupán mint metaforát, irodalmi vagy művészeti érdekességet volt hajlandó értelmezni. Egy kiadó szerződést ajánlott az előadás kibővített és jegyzetekkel ellátott változatának publikálására, egy folyóirat interjút kért, és megvásárolta néhány szemléltető ábra első közlésének jogát. A rövidített változatra egy internetes újság jelentett be igényt. Egy helyi művészettörténész megkérte, hogy írjon bevezető tanulmányt ahhoz az albumhoz, amelyben Leonardo nyolc, csomót ábrázoló rajzát, pontosabban a Dürer által készített másolatukat mint labirintusokat elemzi; az egyik japán pedig, akivel éppen a városnézésen ismerkedett össze, fölkérte egy többhetes tokiói szemináriumra.

            – Jelezni fogom rövidesen, mikorra tudom beiktatni – válaszolta Útisz, önkéntelenül megismételve a kis professzor ritmikus hajlongását. Élvezte, hogy elfoglalt embernek gondolják, sőt maga is kezdett hinni saját fontosságában. – Feltétlenül jelentkezem – csúsztatta zsebébe az arany szegélyű névkártyát. – Feltétlenül.

            A következő napok előadásait illendően végigülte, a fogadásokat végigmosolyogta. Utolsó este vette észre, hogy az érkezéskor kapott napidíja szinte hiánytalanul megmaradt. A jócskán elhúzódó záróvacsoráról taxival ment haza, a tetőterasz bárjában még elszívott egy Havannát. A füstöt a város sötét sziluettje fölé fújta, a látóhatáron felbukkanó fénylő kecskeszarv irányába: – újhold, vagy régi hold?  Borravalót adott a liftesnek, összecsomagolta a bőröndjét, megitta a hűtőben talált uzót és úgy aludt el, hogy a televíziót elfelejtette kikapcsolni. Valami természetfilm volt az utolsó, amire még emlékezett, ismeretlen nyelven, valamelyik helyi csatornán, sok víz alatti fölvétellel, imbolygó, lassú fényekkel, rejtelmes árnyékokkal és andalító kísérőzenével.

            A vendégek zöme másnap korán kijelentkezett, az ő gépe viszont csak délután indult. Végigkóstolta a svédasztalos reggeli összes különlegességét, kipróbálta az előcsarnok játékautomatáit, átrendezte a csomagjait, beleolvasott néhány dedikációba, és föladott pár képeslapot. Párás, meleg levegőtömbök szorultak meg a szállodában. Porszívók zümmögtek minden emeleten, és molett takarítónők kacagása gurult végig a folyosókon a nyikorgó targoncákra gyűjtött lepedő- és paplanhuzat-halmok előtt. Útisz kiterítette a nagy duplaágyra a város térképét. Elképzelte, hogy lesétál az öböl partjára, átmegy a közelebbi hídon, ott, ahol a hajók fordulnak meg, végigsétál a túloldali dokkok mögött, és a másik hídon, a horgászok közt jön majd vissza. Talán a víz fölött megmozdul a levegő is. Bőven megjárhatja indulásig. Még egy ebéd is beleférhet valamelyik parti vendéglő napernyőkkel tűzdelt teraszán. Az ablakból – a negyediken lakott – nagyjából be is látta az útvonalat.

            A hídon jutott eszébe a szelence, éppen a híd közepén. A korlátra dőlve nézte a hajók kavarta örvényt. Ha még egy percig ottmarad, árnyékának és tükörképének óramutatói – legalábbis abból a magasságos nézőpontból, ahonnan Útisz vándorlását követni szándékozunk – éppen összeérnek.  Vajon harangoznak-e majd? Már nem tudott másra gondolni, csak a szelencére. Oly kristályos tisztasággal rémlett föl a tárgy képe, hogy kitörölt minden mást. Harangozás? Éppen itt? Képtelenség lenne. Talán harangok sincsenek, ha voltak egyáltalán, régen ágyúk lettek belőlük, aztán sínek, vagy hidak. Nyálat gyűjtött, előrehajolt és megcélozta az örvény köldökét. Ha az ebédről lemond, bőven marad ideje a bazárra. Gyorsan döntött: nem a dokkok felé vette az irányt, fölkapaszkodott a félsziget sűrűn beépített domboldalára és hamarosan megtalálta az egyik bejáratot. Jól emlékezett a kis üzlet helyére is, tudta melyik boltívnél kell letérni a főútról, hol kell balra indulni, még a cipőtisztító nagy gólyalábú fotelét is felismerte, ahol jobbra kellett fordulnia.