GURGES MIRABILIS III.

                       Úgy érezte, jókora utat megtett már, amikor újra a mézkereskedők kereszteződéséhez ért. A forróságban hirtelen fázni kezdett. A rozsdás bádogtető megfordult fölötte. Homlokát a falhoz nyomta. Meg kell nyugodnia. Tudta, hogy rengeteg időt elpazarolt, most mégsem szabad kapkodnia tovább. Gondolkozni kell, és higgadtnak maradni. A mézárusok együttérzőn ismételgették a jól megtanult kézmozdulatot. Egzit, egzit. Először is be kell ismernie, hogy eltévedt. Ahhoz, hogy biztosan a jó irányba induljon el, tudni kellene legalább a Nap helyzetét. Egy-egy eltévedt fénynyaláb a tető valamelyik hasítékán érkezve belezuhant ugyan abba a fölkavart porból, szitáló rozsdareszelékből, szálló pollenből, torokkaparó konyhafüstből, neoncső-vibrálásból, ismeretlen zaj- és muzsika-foszlányokból, émelyítő étel- és testszagból álló sűrű közegbe, amely kitöltötte a szűk járatokat és a csarnokká szélesedő kereszteződéseket, és amely közeg egyszerre láthatóvá és tapinthatóvá is vált ezektől az elnehezülő sugaraktól, mégsem tudta megállapítani a napsütés irányát. A sugarak gellert kaptak kirakatüvegen, rézlavóron, táncolni kezdtek egy nyakláncon, és egy csésze frissen kitöltött kávén, szikrázva verődtek vissza az ismeretlen ezüstpénzen, amelyet valami turbános effendi pengetett le egy görbe jatagánért cserébe, megvillantak a tükrön, amint egy borbély éppen fölemelte csillogóan kopaszra borotvált vendége elé tolva, és szeszélyes, imbolygó vonalakkal karistolták össze a bazárvilág félhomályát. Mást kell kitalálni. A fedett bazár szeszélyes úthálózatával, sok apró sikátorával, rengeteg elágazásával tulajdonképpen egy labirintus. Hatalmas útvesztő. Úgy kell fölfognia, mint egy megoldandó képletet. Egy geometriai feladatot. Hogy gyorsan kijusson, ahhoz persze szerencse is kell, de hogy biztosan kijut, az nem lehet kétséges. Végiggondolta a számba jöhető megoldásokat. Legtöbb szakértő az ismeretlen labirintusból való kijutáshoz nyilván a jelhagyásos módszer valamelyik változatát ajánlaná. A végigjárandó utak bejáratánál hagyott jelek vagy falra rajzolt ábrák nyilvánvalóvá teszik, hogy a kijáratot kereső járt-e már előzőleg arra, vagy sem. Mégis a jobbkezes módszer mellett döntött. Szégyellte ugyan egy kicsit, hogy a legegyszerűbb megoldást választja, de a biztosabbnak tűnő, vagy legalábbis matematikailag megalapozottabb eljárások mind nagyon időigényesek lettek volna.  Arról nem is beszélve, milyen nevetséges volna, ahogy egy lobogó hajú, hórihorgas professzor kivörösödött arccal és átizzadt ingben, lopva jeleket rajzol a házfalakra, vagy papírfecniket dugdos a fúgák közé a kereszteződésekben, majd felöltőjét és kis csomagját hóna alá szorítva tovább lohol. Tudta, hogy a háta mögött Don Quijoténak hívták a diákjai – talán a kollégái is –, és amikor megpróbálta elképzelni, hogyan láthatják mások, akaratlanul is a Doré-illusztrációk nyakigláb lovagja jelent meg a képzeletében. A jobbkezes módszer kevésbé volt feltűnő. Az út jobb oldalán a jobb kezét a falra tette és elindult. Ha végig így folytatja, előbb utóbb kijut, bármilyen kacskaringós utak is vezetnek a szabadsághoz. Megoldódik a csomópontoknál a választás kérdése, és a zsákutcák problémája, bármilyen irányba nézzenek is, mert csak egyszer fog végigmenni rajtuk.

            Szerencsére egyre kevesebb volt a járókelő, ami igencsak megkönnyítette a haladást. A szállodába már nem lesz ideje visszamenni, ez nyilvánvaló, szerencsére azonban a repülőjegy a zsebében lapul, a bőröndöt meg majd csak utána küldik valahogy. Áldotta az eszét, hogy összecsomagolt indulás előtt. Kezdett megnyugodni. Elképzelte, ahogy majd egyszer elmeséli ezt az egészet, mint egy kacagni való kalandot. Vagy leírja. Miért is ne? Akár már a gépen, hazafelé, amíg emlékszik a részletekre, az apróságokra is. Kelmefestő és aranyműves, pénzváltó és foltozóvarga, gyertyaöntő és üvegfúvó műhelyek előtt haladt el, az üzletek elé kitett portékára gyerekek vigyáztak, akik kacagva integettek felé, utána futottak, és kabátujjánál fogva akarták közelebb hívni, vásárlásra biztatni.  A boltok hűvösebb félhomályában vízipipa mellett, díszes párnákon férfiak üldögéltek, s más dolguk nem lévén cirkalmas, színes legyezőkkel mozgatták a levegőt, és félig fölemelt szempillájuk alól néztek ki rá, míg elhaladt. Egyenletes tempóban ment, ügyelve, hogy mindig az út jobb oldalán maradjon, kanyarodjon, ha az út kanyarodik, forduljon vissza akár 180 fokkal, menjen be körbezárt udvarokba, folytatás nélküli sikátorokba, hátha valamelyikből mégis nyílik egy rejtekutca vagy egy titkos átjáró. Nagy volt a kísértés, hogy megérzéseire hagyatkozva néha eltérjen a szabálytól, vagy legalább rövidítsen, de félt, hogy ezzel elronthat minden eddigi eredményt. Néha az volt ugyan az érzése, hogy olyan úton halad, ahol már járt egyszer, – ismerősnek tűnt egy kelmelerakat vagy a serbet árus üzlete –, de tudta, hogy ez képtelenség. A kő, a bádog, a deszkafal, amelyen végigsiklott a tenyere, egyformán meleg volt. Még a kirakatok üvege is. Egy gyászkellékeket árusító bolt előtt haladt el. A bejárat elé támasztott különböző méretű és minőségű koporsófedeleken, kriptalap domborműveken húzta végig az ujját. Gombkötő, szíjgyártó, gyümölcsaszaló, ecetkészítő műhely, sózotthús-raktár, lisztcsarnok következett. Száraz szájpadlásához tapadt a nyelve. A halvakészítők boltja. A májsütöde, egy edényónozó. Valaki a hóna alatt nagy halakat cipelt, élő halak voltak, tátogtak és olykor megrándult a farkuk, oldalvást kellett fordulnia, hogy elhaladhassanak egymás mellett. A sikátorok hol összeszűkültek, hol meg kiöblösödtek, ívek, kanyarok, görbületek tették beláthatatlanná, nem akadt olyan járat, jószerivel háromméteres szakasz sem, amely egyenesen futott volna. Azt kezdte érezni, hogy követik; mintha a kapualjakból, az elfüggönyözött ablakok mögül figyelő tekintetek kísérnék, s elfedett arcú férfiak tünedeznének föl, akik ugyanabban a tempóban lépegetnek mögötte, vagy alig lemaradva haladnak a passzázsok túloldalán. Ha lassított, ők is lassabban mentek, ha megállt, azok is megálltak és másfelé néztek. Először egy, aztán kettő, aztán egyre több követőt azonosított, hasonlítottak egymáshoz, egyforma burnuszt viseltek és egyre szemérmetlenebbül utánozták Útisz mozdulatait. Volt, aki elfordított arccal várta, hogy elhaladjon mellette, majd a nyomába szegődött, csosszanó lépéseit, dagályos lepleinek suhogását egészen közelről hallotta, és forró lélegzetvételét a taróján érezte. A követők mind tükörként viselkedtek. Amikor próbaképp megtorpant, hogy fölemeljen a földről valami apróságot, történetesen egy lyukassá kopott saru talpa hevert ott, ők is lehajoltak. Már tucatnyian lehettek, a szeme sarkából látta, ahogy előre hajolnak, hogy fölvegyenek valamit, s amikor Útisz elhajította a vásott bőrlapot, tucatnyi elvásott sarutalp csattanását visszhangozta a hirtelen kiürült sikátor. Nagy, lázbeteg pávák bolyongtak cask a köveken, mint elesett hősök árnyai, és néha rekedt kiáltással szakították ketté a távoli müezzin-szó ökörnyál-lebegését.

             A borbélyüzlet előtt már bizton érezte, hogy csak körbe-körbe járt. A helyszínt ismerte föl, vagy, ahogy a frissen borotvált fejű török fizetett és kilépett, az volt-e ismerős? Nem tudta biztosan, de nyilvánvaló volt, hogy oda érkezett vissza, ahol járt már egyszer. Legalább egyszer. Egy éles fénysugár megcsusszant a borbély kezében tartott tükrön és éppen Útisz szemébe fröccsent. Vagy a módszer rossz, vagy ő tévesztett irányt valahol. Átkozta magát, a lustaságát és a hiúságát. Inkább választotta volna a körülményesebb, de biztosabb eljárást, a jelhagyásost! Ha most fog bele, már szinte reménytelen, hogy időben kitaláljon, legföljebb ha a szerencse is mellé szegődne. Önkéntelenül a csuklójára pillantott: óriási szerencse kellene hozzá.

            Az első apró szerencseszilánkot egy darab kréta formájában könnyen megtalálta. Az előadása közben szórakozottan vághatta zsebre, vagy talán a végén, miközben az ilyenkor szokásos kérdéseket várta. Az is lehet, hogy játszott vele, mint régen, még adjunktus korában: földobta és elkapta, miközben beszélt: – Minden út kezdeténél két jelet kell elhelyezni, a végén pedig hármat, vagy egyet, aszerint, hogy az út egy újabb elágazáshoz vezetett-e, vagy egy már ismert és jelzett elágazáshoz vitt. Valahányszor egy olyan úthoz érünk, ahol a bejáratnál csak egyetlen jel van, mellé kell húzni egy másodikat is. Keresztúthoz érve azt az irányt kell választanunk, amelyik nincs még megjelölve, ha több ilyen is van, akkor mindegy melyiket választjuk, ha már nincs jelöletlen út, válasszuk az egy vonással jelöltet, ha ilyen sincs, csak akkor lépjünk a kettő, s csak végső esetben a három jellel ellátott útra.

            Természetesen most már nem haladhatott gyorsan. Többször meg kellett állnia, hogy gondolatban átfussa újra a szabályt. Néha vissza is fordult, hogy ellenőrizze, helyes jelölést hagyott-e az előző fordulónál. Pontos volt, mint mindig, de egyre kevésbé bizakodó, és ahogy fogyott a kijutásba vetett hit, úgy nőtt benne a fáradtság. A lábaiból húzódott fölfelé, a gerincébe, a bordái közé, a szívbe. Szaporodtak a krétavonások a házfalakon, de egyre kevesebb jelentőséget tulajdonított nekik. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy a környék összes útját bejárta, kijáratnak azonban nyomát sem leli. Jött a halva bolt, a májsütő, az edényónozó üzlete. Amikor újra a borbély ajtajához ért, tulajdonképpen meg sem lepődött már. A borotvált fejű éppen kilépett, az üzlet előtt várakozó öszvérre ült és elügetett. A fényvillám szilánkjai a szemébe fúródtak. A borbély visszaakasztotta a tükröt, s miközben újra átszámolta a pénzt, fejével intett neki, hogy ő lehet a következő vendég.