KÉSZ VAN A PIKTOR PÉNTEKI KÉPE...

Nagypénteki versek A követ és a fáraóból.

Nagyböjt nagyhetén

péntek reggelén
          festette a képet
Ferenc királynak
két követéről
          Johannes, a német.

Végezte dolgát,
és mint jó szolgát
          megfizették érte.
Fény és dicséret
mennyben és földön
          Jézus Krisztust érje.

*

A nagykövet, a püspök, az asztrológus és
a festő összeült és akadt egy kevés
bor is, melyet bizonnyal a franciák szereztek,
kettő pápista volt, és kettő jó eretnek.
nagypéntek napja, London, Westminster, Anglia;
részvéttel nézte őket az Istennek fia.

*

Kész van a piktor pénteki képe,
torz koponyánál állnak a latrok
s várnak a végső trombitaszóra
      várnak örökké.

Ó ha adatnék nézniük egyszer
hátra a függöny sűrű redői
közt a keresztre felszögezett test
      szép vigaszára!

Vértanú Krisztus, szörnyű bűnöknek
eltörölője, nézz te le rájuk
bús szerelemmel, s boldogan ítélj
      árva Sebestyén!

*
A száma el van mentve, mégse
hívtam fel uszkve ötszáz éve,
most ő keres,
a nagykövet:
találkozzunk valahol végre.

A Westminstert ajánlja. – Rendben.
– Fél tíz? – Legyen. Majd esemesben
megírja, ott,
ahol szokott
vár majd a főkapuval szemben.

Most itt toporgok a templomban,
már emlékszem, nagypéntek van,
szól az ének,
furcsa népek
állnak köröttem mozdulatlan.

Milyen egyformák, kik lehetnek,
bizalmatlanul méregetnek:
ötszáz hasas
idő-utas,
alteregói a követnek.

*
A középkorban gyakorta kötöttek profetikus várakozásokat az évszámokhoz, s minthogy az évek számozása Jézus Krisztussal volt kapcsolatos , a várakozásokban az ő második eljövetelét, a világ általa történő megítélését és Isten Országának megalapítását emlegették. A kerek dátumok sokkal esélyesebbek voltak arra, hogy csoda történjék bennük, és természetesen a kor jeles alkotói is igyekeztek meglovagolni a nagy évfordulókat. Ez jellemzi a középkor két legkomplexebb irodalmi alkotását is, Dante Isteni színjátékát, amelynek cselekménye éppen 1300-ban, ráadásul nagypéntek napján veszi kezdetét és Chaucer művét, a Canterbury meséket, amelyik viszont 1400 nagypéntekén zárul. A legkerekebb dátum, az 1500-as év különösebb megrázkódtatás nélkül lezajlott, ott volt viszont még 1533, amely, minthogy Jézus 33 évesen halt meg, éppen másfélezer évvel követte a kereszthalált. Jézus halála napjánál, nagypénteknél, amely 1533-ban április 11-re esett, keresve sem lehetett volna jobb dátumot találni egy „világvégéhez”, a vele járó utolsó ítélethez, vagyis a nagy mérlegeléshez. Hans Holbein festményének, a Követeknek a kalendáriumán éppen ez a dátum, április tizenegyedike látszik. A kompozíció ünnepélyessége, az emelkedettség, amely a szereplőkből árad, utalhat arra, hogy a mennyei ítélőszék elé készülnek állni. De van konkrétabb kapcsolat is. Az utolsó ítélet során éppen Mihály arkangyal az, aki mérlegre állítja a lelkeket. A világvégét megidéző Jelenések könyvében is fontos szerep jut Mihály arkangyalnak – ő az, aki harcba száll a Gonoszt jelképező sárkánnyal. Nos, Jean de Dinteville éppen őt alakítja Holbein képén. Nyakában ott a Sárkányölőt ábrázoló medalion. Hogy a követ komolyan vette a szerepet, jelzi, hogy még egyszer megörökíttette magát sárkányölő pózban: Francesco Primaticcio 1545-ös életnagyságú olajfestményén mint az arkangyal földi mása, Szent György jelenik meg.

KÉPVERSEK

Számos jóslatot ontott Vergilius meg Aratus,
mindezeket régről ismeri már a paraszt.

S nézd a tudós írásokat: ők is hirdetik egyre,
mit rejt fátylaival, s mit hoz ölén az idő.
Lám, mire képes a látnok is, ámulj, Pisa mezőin
Herkules ormótlan lába nyomára talált.
Lúcia bárkinek orrát ránézésre beméri,
s ebből máris itél fütyköse mekkora nagy.
Mérnök-e, arcbúvár tán Lúcia? Arra gyanakszom,
ily szabatos tudomány iskolapadja az ágy.

Ahhoz egyáltalán nem kell költőnek lenni, minden halandó tudja, hogy egy férfiúi orr méretéből az illető fütykösére vonatkozó következtetések vonhatók le. Janus Pannonius versét (Újvári Károly fordításában) nem is ezért idézem, hanem azért, hogy eljussak az időszámítás előtti 3. században élt görög költőhöz, Aratus-hoz, azaz Aratoszhoz, az ő latinra áttett (a fordító egyébként maga Cicero volt) didaktikus asztrológiai tankölteményei nyomán pedig a valahol Észak-Franciaországban készült és most a leideni egyetem könyvtárában őrzött Aratea című kódexhez, amelyben az alábbi szépséges képversek találhatók.    

PUSZPÁNG-LABIRINT

Villa Pisani – hatalmas későbarokk palota a Brenta folyócska partján, a Padova melletti Stra településen. Azért van benne éppen 114 szoba (legalábbis ennyi volt valaha), mert az építtető, Alvise Pisani Velence 114. velencei dózséja volt. A palota 1807-ben Napóleoné lett, később a Habsburgoké és 1934-ben itt tartották Hitler és Mussolini első találkozóját, majd 1969-ben itt forgatta Pasolini a Disznóól (Porcile) című filmet. A park puszpáng labirintusát, illetve a labirintus közepén emelkedő duplacsavarú lépcsővel ellátott tornyot is a palazzo építésze Girolamo Fringimelica tervezte 1722-ben. (Sajna a selyemfényű puszpángmoly, amely a csépai temetőben nagypapa és nagymama sírjáról már lerágta a puszpángot, most a Palazzo Pisani útvesztőjét eszi.)

 (Az utolsó kép Medgyesi Gabié. Köszönet érte.)

AZ ŐRÜLT CUKRÁSZMESTER VÁROSA

A PROLETKULT (AVAGY NÉGEREK AZ ALAGÚTBAN)

(Lábjegyzet a Sakkpartiból...) 

Egy dinamikusan bővülő hálózatot kell elképzelnünk, a Proletár Kulturális és Felvilágosító Szervezetek rendszerét, amelynek két év alatt harmincnégy újságja és háromszáz irodája lett, és létrejöttek Szovjet-Oroszországban is azok az intézmények, amelyeket Bogdanov regényeiben a Mars-lakók már régen létrehoztak: Proletár Egyetem alakult, Munkás Enciklopédia jelent meg és Szocialista Akadémia szerveződött. Az, hogy a burzsujnak bélyegzett sakkjáték rehabilitációja is a Proletkult szándékában állt, igazán nem lenne fontos, mégis érdemes megemlíteni, hiszen a munkásklubokba delegált oktatók egyike maga Aljechin volt. A kulturális kormányzaton belül a Proletkult egyfajta ellensúly lett, „állam az államban”, viszonylagos függetlenségét alighanem a népbiztossá avanzsált Lunacsarszkijnak köszönhette. Bogdanov, amennyire csak telt tőle, igyekezett kihasználni a sógor elnéző jóindulatát, mintha sejtené, hogy csak ideig-óráig számíthat rá. Tudta, hogy Lenin a művészetek és az irodalom terén rendkívül konzervatív, képtelen tolerálni a Proletkult ideológiájával rokonszenvező, a „burzsoá művészet” konvencióitól megszabadulni vágyó orosz futuristák és konstruktivisták, Malevics, Rodcsenko, Liszickij, Tatlin, Majakovszkij, Eisenstein, Dziga Vertov és más prominens lázadók „hangoskodását” (neki Böcklin volt a „legmodernebb”), de tisztában kellett lennie azzal is, hogy a jól szervezett, már-már pártszerű apparátussal rendelkező Proletkultban előbb-utóbb politikai konkurenst fog látni a Kommunista Párt, és akkor kiszámíthatatlan retorziók kezdődhetnek. „A Proletkult a proletariátus kulturális szervezete, ahogy a munkáspárt annak politikai szervezete, a szakszervezet pedig a gazdasági szervezete.” A feladatok elkülönítésére vonatkozó nyilatkozattal talán csak azt akarta jelezni, hogy a politikai rivalizálásról lemond, Lenin azonban érzéketlen volt a stiláris finomságokra. „A proletariátusnak csakis egyetlen szervezete lehet, kizárólag a Párt, amely nemcsak a politikát, hanem a gazdaságot és a kultúrát is kézben tartja.” 1919-ben bezárták a moszkvai Proletáregyetemet, a helyén megnyitott Kommunista Egyetem már Bogdanov „szervezettudományi kurzusa” nélkül indult. 1920-ban többször is a Politikai Bizottság elé került a Proletkult-kérdés. Maga Lenin, sőt Sztálin is felszólalt az üléseken, az eredmény természetesen a Proletkult autonómiájának megszüntetése és Bogdanov eltávolítása volt. Bogdanov persze nem csak a Proletkult működési szisztémáját találta ki, hanem bele-beleszólt a szervezkedő művészek munkáiba is. Akkor volt könnyebb a belebeszéd, ha észrevette, hogy az alkotó eleve fogékony valamely tőle származó, vagy általa közvetített eszme feldolgozására, sőt látta, hogy az illető maga sem szégyell előhozakodni ilyesmivel. A lett tudós, Wilhelm Ostwald energia-elméletére nem csak a természettudósok, hanem a művészek is felfigyeltek, különösen azután, hogy ezek az elméletek Bogdanov oroszul írt tanulmányaiban, előadásaiban és persze társasági beszélgetései során is felbukkantak. Egy Kazimir Malevics nevű festő 1915-ben festett Fekete négyzet című művéről egyenesen azt állította, hogy az energetizmus képzőművészeti megfelelője és megújul általa a művészet formanyelve, esztétikája, filozófiája, mindene … Szuprematizmusnak nevezte el művészetét, és szenvedélyes Proletkultos előadásokon bizonygatta, hogy nincs olyan művészeti irányzat, sőt el sem lehet olyat képzelni, ami a megújuló társadalomhoz jobban passzolna az ő tökéletességet sugárzó szuprematista vásznainál. Zseniális sakktáblakockáinál – tódította Bogdanov, aki helyeslőn vette tudomásul, hogy Malevics a fehér alapon fekete négyzet után megfestette a fekete alapon fehér négyzetet, továbbá a fehér alapon fehér és a fekete alapon fekete négyzeteket is. Akadtak persze kétkedők, akik viccet láttak az üres feketeségben. Mi a fene ez, éjszaka az alagútban négerek szenet lapátolnak? – kérdezte bosszúsan Lenin, miközben a minden lépését követő újságírók szolgálatkészen fölkacagtak és rögvest lejegyezték a páratlanul szellemes mondatot: éjszaka… az alagútban… négerek… szenet…  Mit ad isten, száz év múlva, amikor moszkvai restaurátorok hozzáláttak volna a repedezni kezdő Malevics-ikon kijavításának, észrevették, hogy egy alsó rétegre tényleg oda van írva valami, kibogarászták: «Битва негров в темной пещере», magyarul: Négerek harca a sötét barlangban. A modern művészeteket új alapokra emelő szuprematizmus csupán tréfa lenne? Ráadásul nem is nagyon eredeti tréfa, hiszen a tökfekete képet a francia író Alphonse Allais már 1882-ben megfestette, ráadásul a címe ez volt: «Combat de nègres dans un tunnel», vagyis Négerek harca az alagútban. Abba momentán ne menjünk bele, hogy mennyire píszík a feni címek, illetve mennyire lehettek azok a címadás idején, de azon talán érdemes elmorfondírozni, hogy ha egy többnyire derűs műveiről ismert alkotó áll elő valamivel (ki ne emlékezne a Horgász a pácban című Louis de Funès filmre, amit történetesen épp Alphonse Allais írt), azon átsiklik a kultúrtörténet, de ha egy tüzes tekintettel és gondterhelt homlokránccal megáldott férfiú teszi ugyanezt, miközben persze a háta mögött ott virít kigöngyölve a Nagy Forradalmi Panoráma, akkor egy csapásra világpróféta lesz belőle.