KÉPVERSEK

Számos jóslatot ontott Vergilius meg Aratus,
mindezeket régről ismeri már a paraszt.

S nézd a tudós írásokat: ők is hirdetik egyre,
mit rejt fátylaival, s mit hoz ölén az idő.
Lám, mire képes a látnok is, ámulj, Pisa mezőin
Herkules ormótlan lába nyomára talált.
Lúcia bárkinek orrát ránézésre beméri,
s ebből máris itél fütyköse mekkora nagy.
Mérnök-e, arcbúvár tán Lúcia? Arra gyanakszom,
ily szabatos tudomány iskolapadja az ágy.

Ahhoz egyáltalán nem kell költőnek lenni, minden halandó tudja, hogy egy férfiúi orr méretéből az illető fütykösére vonatkozó következtetések vonhatók le. Janus Pannonius versét (Újvári Károly fordításában) nem is ezért idézem, hanem azért, hogy eljussak az időszámítás előtti 3. században élt görög költőhöz, Aratus-hoz, azaz Aratoszhoz, az ő latinra áttett (a fordító egyébként maga Cicero volt) didaktikus asztrológiai tankölteményei nyomán pedig a valahol Észak-Franciaországban készült és most a leideni egyetem könyvtárában őrzött Aratea című kódexhez, amelyben az alábbi szépséges képversek találhatók.