DÉJÀ VU ANKARÁBÓL

Apró öröm, majdhogynem koincidencia: Kemal ugyanott, a sokmilliós Ankarának ugyanabban a szállodájában foglalt számomra szobát, ahol két éve laktam. Akkor egy egyetemi workshop miatt jártam itt, most egy kiállítást készítünk elő. Azon már meg sem kéne lepődnöm (de persze meglepődöm), hogy a wifi jelszót két éve nem cserélték, így aztán emlékszik rá a laptopom, amit akár felszólításként is felfoghatok: tessék kinyitni az internetet és naplójegyzetet szerkeszteni. Igenis: nyitom, írom, szerkesztem! Teb-Dora-Otel, így hívják a szállodát (gigantikus galambdúc), a galériának pedig Güler Sanat a neve. Nem épp centrum, de intenzíven fejlődő új, kertvárosi hangulatú negyed. A többszintes kiállítóhely is inkább villára hajaz. Nem hinném, hogy az art funok túl sok ilyesmit találnának a környéken. A képek egy furgonban jöttek és csak néhány nappal előztek meg. Rendezni egyelőre elméletben kell, majd csak januárban nyílik a tárlat. A közel 30 fokos napsütésben nehéz elképzelni, mit hoz az anatóliai tél. 

 

KELET NÉPE KELETRŐL NÉZVÉST

A japán Pen magazin publikációja után megjelent a Pen Books könyvsorozat orosz és kelet-európai dizájnnal (inkább: tervezőgrafikával) foglalkozó kötete. Magyarországról Kassák mellett O.I. munkáit mutatják be. Hát (jó, tudom: háttal nem kezdünk mondatot… de olykor néha mégis) érdekes válogatás, hogy épp mi ketten, az biztos... s fejünk fölött elrepül a nikkel szamovár.

PARADOXONOMETRIA

A Kőszegi Művészeti Egyesület meghívója Orosz István "Paradoxonometria" című kiállításának megnyitójára.

Köszöntőt mond: dr. Lőrincz Zoltán, a Egyesület elnöke. A kiállítást megnyitja: Mészáros György festőművész.

A kiállítás 2013. augusztus 30-tól szeptember 22-ig tekinthető meg, csütörtöktől vasárnapig 15.00 és 18.00 óra között. További információ: Kőszegi Művészeti Egyesület, 9730 Kőszeg, Chernel utca 18. Tel.: +36-94361 24930.

IN MEMORIAM ...

Sławomir Mrożek (1930. június 29 – 2013. augusztus 15) 

SZEPEZDI ANZIKSZ (ÉJJEL ÉS NAPPAL)

Nem riadt hápogva, hangtalanul arrébb lapátolt. A vadkácsa. Akkor tűntek föl, amikor már csak pár méterre voltam tőlük. Fekete hiátusok a túlsó part lámpaláncán. Ha továbbra is háton úszom, talán észre sem vettem volna őket. Azt hittem, éjszakára elbújnak a nádasban, de ezek a nyílt vízen aludtak, öt-hatszáz méterre a parttól. Talán messzebb is lehettem, nappal innen már látni lehetne a fonyódi hegyet, ahogy kibukkan a révfülöpi kiszögellés mögött. A parti zajok ide nem érnek el és a fényszennyezés is csekély. A vendéglők már bezártak és éjfélkor leoltották a közvilágítás egy részét is. Hold nincs. Újra hanyatt fekszem. A csillagos égbolt félgömbje olyan, mint Hertelendy doktornő látótérvizsgáló szerkezete, csak persze feketében. A szőke szemésznő szerint évente ellenőrizni kéne, hány hullócsillag-villanással látok kevesebbet, és mindig megkérdi, volt-e a családban zöldhályog vagy ilyesmi. Mari néni jut eszembe meg Borges, aki azt mondta, attól kezdve lát tisztán, hogy megvakult. Egy messzi fénybogár – repülő vagy űrhajó – keresztezi a tejutat. Napközben a Sakkozókat írtam, Bogdanov kapcsán eljutottam Flammarionig, a „Flammarion-metszetig”. Vajon ki csinálta, egy világ dőlt be neki. Ha én rajzolnám, a vándor vízben lebegne. Úszna, hajózna, vitorlázna. Te győzz le engem éjszaka, sötéten úszó és laza hullámaidba lépek – mellúszásra váltok, Pilinszky jambusaira jól lehet tempózni: feledd a hűtlenségemet, legyőzhetetlen kényszerek vezetnek vissza hozzád.  Ideteszem, ami eszembe jut az Éjféli fürdésből, gimnazistaként még tudtam, akkor is leginkább úgy, ha úszhattam rá: A tó ma tiszta, éber és oly éles fényű, mint a kés, lobogva lélegző tükör, mit lassú harcban összetör karom csapása. Legyőzve, lustán fekszem el és hallgatózom: csillagok rebbennek csak, mint elhagyott egek vizébe zárt halak, tűnődve úszó madarak. Elnézném őket, röptüket, míg sűrű sötét pikkelyek fogják körül a szívemet, a mélyben édes, jó iszony, kitéphetetlen orv szigony, mit észrevétlen vert belém a víz, a víz, s a lassú mély. Mert lent hínáros rét lobog, alant a kagylók boldogok, és mintha hívást hallana, zuhanni kezd az éjszaka, moszat sodor vagy csillagok, nem emlékszem, hogy hol vagyok: talán egy ősi ünnepen, hol ég és víz is egy velem, s mindent elöntve valami időtlen sírást hallani. Már órák óta úszhatom, pontosabban hol úszom, hol meg csak fekszem a vízen széttárt karokkal, elég néha a lábfejem mozdítani, hogy fönnmaradjak. Az időt, ha fontos lenne, a csillagok mozgásán mérhetném. Nem fontos. Kifelé haladva látom, hogy a Göncöl két jegenyeközzel ment jobbra.

husikám, te vagy az?

reggeliztél?

mit ettél?

vajacskával aranyom?

és még?

azt is?

mondjad, mi az enyém? a combi-lombid?

és még?

és a lábujjacskád is?

stefi aranybogaram…

a hasacskád, ugye a hasacskád is?

és a papáé micsoda, a hátacskád?

a fülecskéd is?

a popsikád kié legyen? a popsikád aranyom!

a mamáé, vagy a papáé?

megeszem a számat. megegyem?

most mit csinál az anyud?

fasírt? nem mondod!

lekvárral? egy tündér vagy, tudod? egy tündérhusi!

kakika volt?

holnap volt? azt mondta, hogy holnap volt kakika, hallottad?

pisi is? pisike?

én bekaplak, most tényleg bekaplak, bekapjalak?

apa a dolgozóba ment?

elment a dolgozóba? a tutúval ment?

stefi, mit csinálsz most?

letetted?

stefi, stefiii, stefi-stefi, stefiiiii!

stefi! mit csinálsz!? stefihusi, stefiiiiii!

stefi ne csináld, steeeefiiii!

ez letette.

KIÁLLÍTÁS TAMPERÉBEN

Augusztus 8-án, csütörtökön a tamperei Galleria Emilben nyílik Orosz István A lerajzolt idő című kiállítása. A megnyitó 12-től 13:30-ig tart. A kiállítás augusztus végéig lesz nyitva. A cím: Galleria Emil Studio, Vanha kirjastotalo, Keskustori 4, Tampere

SZENTKUTHY

Meghívó a Szentkuthy Miklós halálának 25. évfordulójára rendezett megemlékező nemzetközi szimpóziumra a Petőfi Irodalmi Múzeumba július 10-én, szerdán délután ötre. Résztvevők: Fenyvesi Kristóf irodalomtörténész, a kerekasztal beszélgetés moderátora, Rainer J. Hanshe filozófus, a Szentkuthy műveit angolul megjelentető Contra Mundum Press igazgatója, David Van Dusen irodalomtörténész, Tompa Mária irodalomtörténész, a hagyaték gondozója, Fekete J. József irodalomtörténész, Kovacsics Ádám spanyol fordító, Molnár Márton szerkesztő, Kreutz László zeneszerző, Orosz István grafikus.

Egy mondat a késő estébe nyúló Szentkuthy-szimpóziumról: „Ha nem magyarul írt volna, nagyobb lenne, mint Joyce.” Önmagában is figyelemre méltó mondat, de úgy még inkább, ha tudjuk, hogy egy amerikai könyvkiadótól származik, miközben egy amerikai kritikus egyetértően bólogatott és a Joyce Társaság jelen lévő elnöke sem emelt vétót. A saját hozzászólásomban ugyan nem volt ennyire meglepő elem, de azért ideteszem az írott változatot azoknak, akik épp nyaraltak:

Hosszú, hullámos, hátul varkocsba fogott fekete haj, kajszibarack arcbőr, ívelt, kócos szemöldök, olajos szemek, mákos, rövid szakáll, pepita szalmakalap kicsiny karimával, feltűrt ingujj (bicepszén tetovált Gustav Dore metszet), pecsétgyűrű, arany karkötő. Előadás közben csíkos zsebkendővel törölgeti a homlokát. Elismerem, hogy a szöveg erősen plágium-gyanús, végigolvastam ugyanis azt a kroki-sorozatot, amelyet Szentkuthy 1931. május 21. és 24. között az Első Nemzetközi Modern Irodalomtörténeti és Metodológiai Kongresszuson „kreatív unalmában” írt (majdnem azt mondtam, hogy rajzolt), és úgy döntöttem, hogy mivel most mi is valami irodalomtörténeti kongresszusféleségen lennénk, vagy mi a szösz, csinálok én is egy Szentkuthy-szerű rajzolatot. Remélem felismerték rajta az előttem szónokló Rainer J Hanshét, a filozófus könyvkiadót. Azon az 1931-es szimpóziumon egyébként, amelyet az Akadémián tartottak, a leghíresebb vendég Benedetto Croce volt, akit a „legnagyobb élő filozófusként” mutatott be a Pesti Napló. Szentkuthy naplója szerint viszont: „Croce (vitalista, hülye): alacsony, pocakos. Nagy tojás-alakú kövér fej, piszkos bőr, piszkos-színű, ritka, égnek-álló kefehaj, óriási gömbölyű-üvegű cvikker. Hadar. Röhög saját viccein. Rendetlen ruha. Állati nyújtózkodás. Kínaias, timpanon-vonalú szemek.”
Nekem ugyebár grafikusként kellene Szentkuthyról beszélnem, de hát azt is teszem, mert ezt a leírást - és többi tizenhatot - tökéletes grafikának, illetve pontosan eltalált illusztrációnak tartom. „Rajzolni, rajzolni: mellékes, hogy festő vagyok-e vagy sem, rajzolnom kell […], a tér és a szín patologikus érzékelője vagyok…” – írta Szentkuthy Az egyetlen metafora felé című naplójegyzeteiben, és valóban nem csak a szövegeivel láttat, hiszen azokat azonnal képként, grafikaként, rajzolt illusztrációként vizualizáljuk, de a már közzétett naplók feljegyzései közt rengeteg friss, bátor, könnyű kézzel odavetett igazi ábra is van, és remélem, hogy lesz azokban a titkos naplókban is (állítólag százötvenezer oldal), amelyek egy részéről kisvártatva lehull a lepel. (Hogy miért kellett várni, azt ugyebár a Croce-kroki alapján értjük).
A naplórajzokat nézegetve, amelyek közt sok olyan van (többnyire persze meztelen nők), amelyeket úgy rajzolt, folyamatos vonallal, hogy egyszer sem vette föl közben a ceruzát, azt hiszem, ki tudnám találni azt is, hogy hogyan írt. Én másként rajzolok, lassabban, sokat hezitálva, sok keresővonallal, úgy, hogy a szemétkosár növekménye jóval meghaladja a kész rajzokét, de azért szeretném hinni, hogy annak, amit csinálok, mégis van némi köze a Szentkuthy-világhoz – és ezzel most nem csak Rainert akarom megnyugtatni. A Szentkuthy könyvek geometriai-matematikai, sőt megkockáztatnám, anamorfikus irányultságára gondolok, olyasmire, mint ami mondjuk a Prae-ben a Leatrice és a tükör, a tükör és a tér című passzusban oly elbűvölő. Meg persze azokra a már-már címlap illusztrációkhoz is kapcsolható rétegekre, rétegződésekre, amelyek oly különösen következnek egymásra: A Casanova szerkezetét – írja – egy Pál apostolról szóló protestáns könyv határozta meg, amelyben könyvjelzőként egy Catolica nevű olasz fürdőhely prospektusát használta, melynek címoldalán egy „fölötte sexy hölgy” fotója volt látható. Egyébként fontos lehetett neki a címlap, annyira, hogy még a betűtípusra is ügyelt: „a régi Eggenberger Könyvesbolt kirakatában láttam egy PAN című olasz folyóiratot, ennek a betűi voltak mintáim”. A PAN-ból lett a PRAE. Az 1933 és 35 közt kiadott PAN című irodalmi, művészeti és zenei lapról van szó, amely Eric Gill húszas évek végi Perpetua nevű betűjére emlékeztető fontot használt, a Prae betűi nem szedett, hanem rajzolt betűk, az oldalképek aránya azonban hasonló. A két főmű, a Prae és a Breviárium címlapján csak betűk vannak, a többi könyvön zömmel klasszikus művek részletei, portrék, aktok. Saját rajzai csak olyan címlapokra kerültek, amelyek a halála után jelentek meg.
Apró öröm: Parragi Márta felsorolja Szentkuthy kedvenc könyveit, a legelső Vernétől az illusztrált Grant kapitány, ami nekem is gyerekkori kedvencem volt: ugyanazokon az illusztrációkon nőttünk volna föl?
Az illusztrációt egyébként mi grafikusok gyakran értelmezzük egyfajta vizuális fordításként, Szentkuthy viszont megcsavarja, logikusan, mégis meglepően megfordítja az egyenletet, és legkiválóbb illusztrátorának, Szemethy Imrének az Ulyssesbe írt dedikációjában a fordítást nevezi illusztrációnak: „Látod, legkedvesebb Jimmykém, alattomosan felcsaptam riválisodnak, mert hiszen mi más ez az ú.n. »fordítás«,  ha nem: illusztráció az én »Orpheus«-om nyelvi palettájáról idecsempészett színekkel.
Sok igazi képzőművészről írt, most azért veszek elő két mondatot Szentkuthy Házaséletem Rembrandttal című írásából, hogy megkérdezhessem a körülöttem ülő professzorokat – talán kerekasztal beszélgetést is provokálva – nem önarcmást rajzol-e, amikor a hollandusról beszél: „A nagy művész útja nem az ifjúkori modorosságtól megy az öregkori tiszta stílus felé, hanem éppen fordítva: egy ifjúkori egzakt "szépség"- és "művészetvágy” elvont álmától egy öregkori pozitív modorosság felé: az utolsó önarcképen már csak az olajfesték bornírt kémikusa. A "művészet" eredményei semmirevaló képek, viszont a modorosságba-fulladtságnak és vakultságnak az eredménye: remekművek.”
Amikor az ember saját munkáiba feledkezve-zárkózva felfedezi a három m-et, a mesterkéltséget, a modorosságot, a manírt persze hogy ijedten keres ilyen önigazoló mondatokat, még ha nem is hiszi el azokat teljesen.
Úgy emlékszem, arra kellet volna válaszolnom, miért azokat rajzoltam a Szentkuthy könyvek borítójára, amiket rajzoltam, és miért úgy, ahogy. Ezen még gondolkozni fogok, de köszönöm, hogy megrajzolhattam őket, és hogy az apropójukból beszélhettem a Szentkuthy-írásokról és a Szentkuthy-rajzokról.
(Ez meg itt egy cikk az eseményről.)