Meghívó
a Szentkuthy Miklós halálának 25. évfordulójára rendezett megemlékező
nemzetközi szimpóziumra a Petőfi Irodalmi Múzeumba július 10-én, szerdán
délután ötre. Résztvevők: Fenyvesi Kristóf irodalomtörténész, a kerekasztal
beszélgetés moderátora, Rainer J. Hanshe filozófus, a Szentkuthy műveit angolul
megjelentető Contra Mundum Press igazgatója, David Van Dusen irodalomtörténész,
Tompa Mária irodalomtörténész, a hagyaték gondozója, Fekete J. József irodalomtörténész, Kovacsics Ádám spanyol fordító, Molnár
Márton szerkesztő, Kreutz László zeneszerző, Orosz István grafikus.
Egy
mondat a késő estébe nyúló Szentkuthy-szimpóziumról: „Ha nem magyarul írt
volna, nagyobb lenne, mint Joyce.” Önmagában is figyelemre méltó mondat, de úgy
még inkább, ha tudjuk, hogy egy amerikai könyvkiadótól származik, miközben egy amerikai kritikus
egyetértően bólogatott és a Joyce Társaság jelen lévő elnöke sem emelt vétót. A
saját hozzászólásomban ugyan nem volt ennyire meglepő elem, de azért ideteszem az írott változatot azoknak, akik épp nyaraltak:
Hosszú, hullámos, hátul varkocsba fogott
fekete haj, kajszibarack arcbőr, ívelt, kócos szemöldök, olajos szemek, mákos,
rövid szakáll, pepita szalmakalap kicsiny karimával, feltűrt
ingujj (bicepszén tetovált Gustav Dore metszet), pecsétgyűrű, arany karkötő. Előadás közben csíkos zsebkendővel
törölgeti a homlokát. Elismerem,
hogy a szöveg erősen plágium-gyanús, végigolvastam ugyanis azt a
kroki-sorozatot, amelyet Szentkuthy 1931. május 21. és 24. között az Első Nemzetközi Modern Irodalomtörténeti és
Metodológiai Kongresszuson „kreatív unalmában” írt (majdnem azt mondtam,
hogy rajzolt), és úgy döntöttem, hogy mivel most mi is valami irodalomtörténeti
kongresszusféleségen lennénk, vagy mi a szösz, csinálok én is egy Szentkuthy-szerű
rajzolatot. Remélem felismerték rajta az előttem szónokló Rainer J Hanshét, a
filozófus könyvkiadót. Azon az 1931-es szimpóziumon egyébként, amelyet az Akadémián
tartottak, a leghíresebb vendég Benedetto Croce volt, akit a „legnagyobb élő
filozófusként” mutatott be a Pesti Napló.
Szentkuthy naplója szerint viszont: „Croce (vitalista, hülye): alacsony,
pocakos. Nagy tojás-alakú kövér fej, piszkos bőr, piszkos-színű, ritka,
égnek-álló kefehaj, óriási gömbölyű-üvegű cvikker. Hadar. Röhög saját viccein.
Rendetlen ruha. Állati nyújtózkodás. Kínaias, timpanon-vonalú szemek.”
Nekem ugyebár grafikusként kellene Szentkuthyról beszélnem, de hát azt is teszem, mert ezt a leírást - és többi tizenhatot - tökéletes grafikának, illetve pontosan eltalált illusztrációnak tartom. „Rajzolni, rajzolni: mellékes, hogy festő vagyok-e vagy sem, rajzolnom kell […], a tér és a szín patologikus érzékelője vagyok…” – írta Szentkuthy Az egyetlen metafora felé című naplójegyzeteiben, és valóban nem csak a szövegeivel láttat, hiszen azokat azonnal képként, grafikaként, rajzolt illusztrációként vizualizáljuk, de a már közzétett naplók feljegyzései közt rengeteg friss, bátor, könnyű kézzel odavetett igazi ábra is van, és remélem, hogy lesz azokban a titkos naplókban is (állítólag százötvenezer oldal), amelyek egy részéről kisvártatva lehull a lepel. (Hogy miért kellett várni, azt ugyebár a Croce-kroki alapján értjük).
A naplórajzokat nézegetve, amelyek közt sok olyan van (többnyire persze meztelen nők), amelyeket úgy rajzolt, folyamatos vonallal, hogy egyszer sem vette föl közben a ceruzát, azt hiszem, ki tudnám találni azt is, hogy hogyan írt. Én másként rajzolok, lassabban, sokat hezitálva, sok keresővonallal, úgy, hogy a szemétkosár növekménye jóval meghaladja a kész rajzokét, de azért szeretném hinni, hogy annak, amit csinálok, mégis van némi köze a Szentkuthy-világhoz – és ezzel most nem csak Rainert akarom megnyugtatni. A Szentkuthy könyvek geometriai-matematikai, sőt megkockáztatnám, anamorfikus irányultságára gondolok, olyasmire, mint ami mondjuk a Prae-ben a Leatrice és a tükör, a tükör és a tér című passzusban oly elbűvölő. Meg persze azokra a már-már címlap illusztrációkhoz is kapcsolható rétegekre, rétegződésekre, amelyek oly különösen következnek egymásra: A Casanova szerkezetét – írja – egy Pál apostolról szóló protestáns könyv határozta meg, amelyben könyvjelzőként egy Catolica nevű olasz fürdőhely prospektusát használta, melynek címoldalán egy „fölötte sexy hölgy” fotója volt látható. Egyébként fontos lehetett neki a címlap, annyira, hogy még a betűtípusra is ügyelt: „a régi Eggenberger Könyvesbolt kirakatában láttam egy PAN című olasz folyóiratot, ennek a betűi voltak mintáim”. A PAN-ból lett a PRAE. Az 1933 és 35 közt kiadott PAN című irodalmi, művészeti és zenei lapról van szó, amely Eric Gill húszas évek végi Perpetua nevű betűjére emlékeztető fontot használt, a Prae betűi nem szedett, hanem rajzolt betűk, az oldalképek aránya azonban hasonló. A két főmű, a Prae és a Breviárium címlapján csak betűk vannak, a többi könyvön zömmel klasszikus művek részletei, portrék, aktok. Saját rajzai csak olyan címlapokra kerültek, amelyek a halála után jelentek meg.
Apró öröm: Parragi Márta felsorolja Szentkuthy kedvenc könyveit, a legelső Vernétől az illusztrált Grant kapitány, ami nekem is gyerekkori kedvencem volt: ugyanazokon az illusztrációkon nőttünk volna föl?
Az illusztrációt egyébként mi grafikusok gyakran értelmezzük egyfajta vizuális fordításként, Szentkuthy viszont megcsavarja, logikusan, mégis meglepően megfordítja az egyenletet, és legkiválóbb illusztrátorának, Szemethy Imrének az Ulyssesbe írt dedikációjában a fordítást nevezi illusztrációnak: „Látod, legkedvesebb Jimmykém, alattomosan felcsaptam riválisodnak, mert hiszen mi más ez az ú.n. »fordítás«, ha nem: illusztráció az én »Orpheus«-om nyelvi palettájáról idecsempészett színekkel.
Sok igazi képzőművészről írt, most azért veszek elő két mondatot Szentkuthy Házaséletem Rembrandttal című írásából, hogy megkérdezhessem a körülöttem ülő professzorokat – talán kerekasztal beszélgetést is provokálva – nem önarcmást rajzol-e, amikor a hollandusról beszél: „A nagy művész útja nem az ifjúkori modorosságtól megy az öregkori tiszta stílus felé, hanem éppen fordítva: egy ifjúkori egzakt "szépség"- és "művészetvágy” elvont álmától egy öregkori pozitív modorosság felé: az utolsó önarcképen már csak az olajfesték bornírt kémikusa. A "művészet" eredményei semmirevaló képek, viszont a modorosságba-fulladtságnak és vakultságnak az eredménye: remekművek.”
Amikor az ember saját munkáiba feledkezve-zárkózva felfedezi a három m-et, a mesterkéltséget, a modorosságot, a manírt persze hogy ijedten keres ilyen önigazoló mondatokat, még ha nem is hiszi el azokat teljesen.
Úgy emlékszem, arra kellet volna válaszolnom, miért azokat rajzoltam a Szentkuthy könyvek borítójára, amiket rajzoltam, és miért úgy, ahogy. Ezen még gondolkozni fogok, de köszönöm, hogy megrajzolhattam őket, és hogy az apropójukból beszélhettem a Szentkuthy-írásokról és a Szentkuthy-rajzokról.
(Ez meg itt egy cikk az eseményről.)
Nekem ugyebár grafikusként kellene Szentkuthyról beszélnem, de hát azt is teszem, mert ezt a leírást - és többi tizenhatot - tökéletes grafikának, illetve pontosan eltalált illusztrációnak tartom. „Rajzolni, rajzolni: mellékes, hogy festő vagyok-e vagy sem, rajzolnom kell […], a tér és a szín patologikus érzékelője vagyok…” – írta Szentkuthy Az egyetlen metafora felé című naplójegyzeteiben, és valóban nem csak a szövegeivel láttat, hiszen azokat azonnal képként, grafikaként, rajzolt illusztrációként vizualizáljuk, de a már közzétett naplók feljegyzései közt rengeteg friss, bátor, könnyű kézzel odavetett igazi ábra is van, és remélem, hogy lesz azokban a titkos naplókban is (állítólag százötvenezer oldal), amelyek egy részéről kisvártatva lehull a lepel. (Hogy miért kellett várni, azt ugyebár a Croce-kroki alapján értjük).
A naplórajzokat nézegetve, amelyek közt sok olyan van (többnyire persze meztelen nők), amelyeket úgy rajzolt, folyamatos vonallal, hogy egyszer sem vette föl közben a ceruzát, azt hiszem, ki tudnám találni azt is, hogy hogyan írt. Én másként rajzolok, lassabban, sokat hezitálva, sok keresővonallal, úgy, hogy a szemétkosár növekménye jóval meghaladja a kész rajzokét, de azért szeretném hinni, hogy annak, amit csinálok, mégis van némi köze a Szentkuthy-világhoz – és ezzel most nem csak Rainert akarom megnyugtatni. A Szentkuthy könyvek geometriai-matematikai, sőt megkockáztatnám, anamorfikus irányultságára gondolok, olyasmire, mint ami mondjuk a Prae-ben a Leatrice és a tükör, a tükör és a tér című passzusban oly elbűvölő. Meg persze azokra a már-már címlap illusztrációkhoz is kapcsolható rétegekre, rétegződésekre, amelyek oly különösen következnek egymásra: A Casanova szerkezetét – írja – egy Pál apostolról szóló protestáns könyv határozta meg, amelyben könyvjelzőként egy Catolica nevű olasz fürdőhely prospektusát használta, melynek címoldalán egy „fölötte sexy hölgy” fotója volt látható. Egyébként fontos lehetett neki a címlap, annyira, hogy még a betűtípusra is ügyelt: „a régi Eggenberger Könyvesbolt kirakatában láttam egy PAN című olasz folyóiratot, ennek a betűi voltak mintáim”. A PAN-ból lett a PRAE. Az 1933 és 35 közt kiadott PAN című irodalmi, művészeti és zenei lapról van szó, amely Eric Gill húszas évek végi Perpetua nevű betűjére emlékeztető fontot használt, a Prae betűi nem szedett, hanem rajzolt betűk, az oldalképek aránya azonban hasonló. A két főmű, a Prae és a Breviárium címlapján csak betűk vannak, a többi könyvön zömmel klasszikus művek részletei, portrék, aktok. Saját rajzai csak olyan címlapokra kerültek, amelyek a halála után jelentek meg.
Apró öröm: Parragi Márta felsorolja Szentkuthy kedvenc könyveit, a legelső Vernétől az illusztrált Grant kapitány, ami nekem is gyerekkori kedvencem volt: ugyanazokon az illusztrációkon nőttünk volna föl?
Az illusztrációt egyébként mi grafikusok gyakran értelmezzük egyfajta vizuális fordításként, Szentkuthy viszont megcsavarja, logikusan, mégis meglepően megfordítja az egyenletet, és legkiválóbb illusztrátorának, Szemethy Imrének az Ulyssesbe írt dedikációjában a fordítást nevezi illusztrációnak: „Látod, legkedvesebb Jimmykém, alattomosan felcsaptam riválisodnak, mert hiszen mi más ez az ú.n. »fordítás«, ha nem: illusztráció az én »Orpheus«-om nyelvi palettájáról idecsempészett színekkel.
Sok igazi képzőművészről írt, most azért veszek elő két mondatot Szentkuthy Házaséletem Rembrandttal című írásából, hogy megkérdezhessem a körülöttem ülő professzorokat – talán kerekasztal beszélgetést is provokálva – nem önarcmást rajzol-e, amikor a hollandusról beszél: „A nagy művész útja nem az ifjúkori modorosságtól megy az öregkori tiszta stílus felé, hanem éppen fordítva: egy ifjúkori egzakt "szépség"- és "művészetvágy” elvont álmától egy öregkori pozitív modorosság felé: az utolsó önarcképen már csak az olajfesték bornírt kémikusa. A "művészet" eredményei semmirevaló képek, viszont a modorosságba-fulladtságnak és vakultságnak az eredménye: remekművek.”
Amikor az ember saját munkáiba feledkezve-zárkózva felfedezi a három m-et, a mesterkéltséget, a modorosságot, a manírt persze hogy ijedten keres ilyen önigazoló mondatokat, még ha nem is hiszi el azokat teljesen.
Úgy emlékszem, arra kellet volna válaszolnom, miért azokat rajzoltam a Szentkuthy könyvek borítójára, amiket rajzoltam, és miért úgy, ahogy. Ezen még gondolkozni fogok, de köszönöm, hogy megrajzolhattam őket, és hogy az apropójukból beszélhettem a Szentkuthy-írásokról és a Szentkuthy-rajzokról.
(Ez meg itt egy cikk az eseményről.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése