Dokumentumgyűjtemény: levelek, naplórészletek, városházi fogalmazványok, újságcikkek, interjúk, kiállítási katalógusok. Könyv a kecskeméti művésztelepről. Ahogy elvárható, rengeteg adat, művészettörténeti és helytörténeti forrás van a Sümegi György által szerkesztett 400 oldalas kötetben, ami viszont nem feltétlenül várható el: szórakoztató olvasmány is – ráadásul máig érvényes tanulságokkal. Nekem talán egy kicsit szórakoztatóbb, mint másoknak, lévén kecskeméti, a helyszínek zöme, sőt egynémely szereplő is ismerős. Például a Műkert maga. Kisiskolás koromban, a hatvanas években a Czollner-téri rajzszakkörrel gyakran mentünk ki a Cigányváros melletti Műkertbe, olykor tényleg a kertbe akvarellezni (máskor focizni, később csókolózni), de amikor az
Alkotóház műtermeiben, Jánszky és Szivessy szecessziós épületeiben vendégeskedtünk (ami még nem volt bekerítve és elrondítva egy stílustalan melléképülettel), akkor is így mondtuk – mert így hívták Kecskeméten - a Műkertben voltunk. Mostanáig azt hittem, a művésztelepről nevezték el a kertet, pedig nem. A könyv legelső dokumentumában, Iványi Grünwald Béla 1909. július 17-én írt levelében, amelyben Kada Elek polgármesternek fölveti a telep ötletét, azt írja, hogy már ki
is nézték a másik alapító atyával Falus Elekkel a legalkalmasabb területet, ami a város déli határában a szegedi vasút melletti Műkert lenne. Grünwald és Falus egyébként a Krúdy által magyar Barbizonnak
nevezett nagybányai művésztelepről szöktek meg, hogy a kecskemétit megcsinálják, ami mögött persze személyes ellentétek is voltak, de fontosabb a stiláris és konceptuális különbségeket észrevenni: a Kecskemétre kerülők voltak a neósok, vagyis a maradiakkal szembeforduló modernek. Nem biztos, hogy sajnálkoznunk kell a nagybányai művésztelepet ért veszteség miatt, kialakult ugyanis egy versengés a két város közt: Makray Mihály, a nagybányai polgármester és Kada egymást próbálták túllicitálni a művészek megszerzése, illetve megtartása céljából, s ez a
pezsgés nyilván a többi művésztelepet, a gödöllőit és a szolnokit is inspirálta, sőt íme: még a késői utód szívét is melengeti. Stilárisan nehéz lenne a kecskeméti művészetet olyan egységként emlegetni, mint a nagybányait, egy Olgyay egy Kassáktól, egy Révész egy Uitztól kb. olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Miközben végigböngésztem a vaskos kötetet (Sümegi azt állítja, hogy még két könyvnyi anyagot össze tudott volna rakni) egyre biztosabban éreztem, hogy a művészek dolgai valahogy fontosabbak voltak, a képző-, sőt az iparművészet egyszerűen közügy volt a 20. század elején; rengeteget foglalkoztak vele bulvár szinten, de az elemző kritikák magasában is. Nem tudom, mennyire hihetőek az ilyen mondatok: Kecskeméten tömegesen mennek az emberek képkiállításra, mindenki ott van, aki kulturális ügyekben számít, a disznótor és a gyümölcspiac után a kiállítás a legfontosabb esemény…, de ha csak a felük hírlapírói túlzás, akkor is pirulva lógathatja orrát a késő maradék. A cikkek alapján hihető, hogy az olvasóknak nem kellett bemutatni Perlott Csaba Vilmost, Herman Lipótot, a Pólya testvéreket, Faragó Gézát, Olgyay Ferencet, Lechner bácsit,… a "bácsi" megszólítás volt egyébként az általános akkoriban, nem csak a
nyaranta itt dolgozó akadémisták körében, és egyáltalán nem a kortól függően. Emlékszem, még az ötvenes években a Képzőművészeti Főiskolára járt kollégák is emlegették Kmetty bácsit, vagy Nyenyő bácsit (Barcsay), a fellengzős, hízelkedő "mester" titulus jóval később adoptálták. A dokumentumok közt meglepően komoly elemzések is akadnak: ma, száz évvel „okosabban” sem lehetne pontosabb összefoglalását adni az európai művészkolóniák létrejöttét megteremtő társadalmi hatásoknak, illetve a korabeli képző-és iparművészeti folyamatoknak, mint ahogy azt Kós Károly Kecskemét nagyságos polgármesterének írt levelében tette. És persze vannak itt vidám olvasmányok is, remekül szórakoztam például a szenvedélyes naplóíró kolléga, Herman Lipót jegyzetein, azon, ahogy minden másodikban vérig sértve örök haragot kiált Falus Elek ellen, a közbülsőkben pedig legjobb barátjaként öleli keblére. Azt hiszem valamit tudhatott ez a máshol zseniális szédelgőként is aposztrofált művész, meg persze a többi kedves bácsi. Azt hiszem, haza is megyek a hét végén, egy kis kecskeméti levegőért....
*
Néhány éve részt vettem Barbizonban az európai művésztelepek kongresszusán és közös tárlatán. Kiderült: sok ország sok művész-társasága szeretné a nagyjából száz éves művésztelepi mozgalmat felébreszteni. A kecskemétinél nyolc évvel öregebb gödöllői művésztelepet Katona Szabó Erzsi és Remsey Flóra újraálmodta, és Gödöllői Iparművészeti Műhely néven ők lettek (szerénytelenebbül: mi lettünk, ugyanis kallódó környékbeliként gyakorta engem is bevonnak) az ország egyik legaktívabb művészkolóniája. Hej ha egyszer Kecskemét is kiállítja nyalka verbunkját…
A soproni óvárosban, a Hajnóczy-Bakonyi ház emeleti szobáiban Mészáros Gyuri festményei és rézkarcai. A tavalyi kőszegi kiállításhoz képest sok új munka. A gesztusok geometriája és belülről sugárzó kolorit. Sűrű atmoszférájú terekben, vissza-visszatérő tárgyak és pózok; expresszív lobogás társul a kalligrafikus manierizmussal, az elrajzoltság finom iróniája a kontúr, a sziluett, a vonal spontaneitásával.
