Két éjszaka és egy nap – nem túl sok megismerni egy várost, arra is csak alig, hogy felmérjem, miről maradok le. Az Abasto negyed kis hoteljében szállok meg (Carlosvia) és még este elsétálok a Recoleta felé. Szinte beleütközöm a Nemzeti
Könyvtár brutális épülettömbjébe. Szegény Borges, aki majd húsz évig a könyvtár igazgatója volt, inkább megvakult, hogy ne kelljen látnia. Na jó, tudom én, hogy vannak, akik modern építészeti csodának tartják, de nekem sehogy se fér össze Borges írásaival, még a Bábeli könyvtárral sem, pedig az elég meglepő, a monumentális szimmetriák rettenetét idéző konstrukció (meg is kerestem, mikor írta: 1941-ben, ráadásul épp Mar del Platán – az épületet meg 61-ben tervezte meg Clorindo Testa , 71-ben kezdték építeni és csak 92-ben avatták föl, amikor Borges már nem is élt.) A közeli design centerben, sokkal szebb épületeket is látni, igaz, csak fotókon és maketteken, most van a BA09, vagyis a 12. Nemzetközi Építészeti Biennále. Másnap a Cementerio de la Recoletába megyek, Catalina Saraceno, a konferencia tolmácsa választotta számomra, miután megismerte a munkáimat (s mellesleg tört angolomból tökéletes spanyol mondatokat faragott).
Önálló, fantasztikus sírváros és szoborpark. A fő attrakció persze Evita mauzóleuma. Egy csapat equadori grafikus, akik ott voltak az előadásomon Mar del Platában, itt ismernek fel, elbeszélgetünk. A közeli Museo
Nacional de Bellas Artes nem túl nagy, de néhány szép munka azért akad benne.
El Grecótól egy Krisztus az olajfák hegyén. Egy percig azt hiszem, otthon vagyok, oly pontos mása a Szépművészetiben lógó képének, talán csak kisebb valamivel. Van Rembrandt, Rubens, Tiziano, meg persze a többi spanyol, egy
koponyás Zurbarán-kép, Goyák, sőt Picasso is. Meglepő, mennyi a Rodin szobor, egy egész teremnyi, (csak Camille Claudel hiányzik) és sok a Degas pasztell. Hosszan csavarogva, a Palermo negyed könyvesboltjaiba be-betérve, Borges utcáin át ballagok hazafelé. És persze az írásait memorizálva. „Ön is tudja kedves barátom, én is, hogy szamárság ez a sok kongresszus, puszta pénzpocsékolás, de kapóra jönnek a
curriculum-ban.” El soborno, vagyis A Vesztegetés című novellából való a mondat, de jobb cím volna a Hiúság. Egy professzorról szól, aki oly büszke a jó hírére, hogy az őt újságcikkben támadó kollégáját ajánlja maga helyett egy kongresszusra. Valami hasonló hiúság miatt
nem kapott Baumgarten-díjat J.A. Rosszkor jelentetett meg egy hódoló verset. De miért is, hogy Borgesről mindig Babits jut eszembe? A kongresszusokról meg a hiúság?
Könyvtár brutális épülettömbjébe. Szegény Borges, aki majd húsz évig a könyvtár igazgatója volt, inkább megvakult, hogy ne kelljen látnia. Na jó, tudom én, hogy vannak, akik modern építészeti csodának tartják, de nekem sehogy se fér össze Borges írásaival, még a Bábeli könyvtárral sem, pedig az elég meglepő, a monumentális szimmetriák rettenetét idéző konstrukció (meg is kerestem, mikor írta: 1941-ben, ráadásul épp Mar del Platán – az épületet meg 61-ben tervezte meg Clorindo Testa , 71-ben kezdték építeni és csak 92-ben avatták föl, amikor Borges már nem is élt.) A közeli design centerben, sokkal szebb épületeket is látni, igaz, csak fotókon és maketteken, most van a BA09, vagyis a 12. Nemzetközi Építészeti Biennále. Másnap a Cementerio de la Recoletába megyek, Catalina Saraceno, a konferencia tolmácsa választotta számomra, miután megismerte a munkáimat (s mellesleg tört angolomból tökéletes spanyol mondatokat faragott). 
Az idevalósiak is csodálkoznak, s alig akad köztük, aki látott már bálnát a város közelében. Első reggel, ahogy Sarával lesétálunk a partra, hatalmas fekete bálnafarok emelkedik ki a vízből. Mint egy sötét virág. Talán egy kilométerre lehet, vagy annyi sincs. Aztán jön a nagy szögletes cetfej, akárha lassított felvételt néznénk. Hideg van, de szikrázó napsütés. Egy fél órán belül többször megismétlődik a jelenet.
Egy Aquiles nevű buenos aires-i könykereskedő a Jianping által kiadott könyvet árulja. Azt az új borítóval megjelent második kiadást, amelyet én is csak az internetről ismerek. Amikor megtudja, egy dedikáció ellenében megajándékoz két példánnyal. Szépen dagad az internacionálé: Argentínában jutok hozzá a Németországban működő kínai kiadó által angol nyelven publikált és katalán cég által terjesztett könyvhöz a magyar művészről, akit orosznak hívnak.
Megtisztelő elsőként beszélni, meg persze kényelmes is: a későbbi szónoklatok alatt már megkönnyebbülten lógázhatja az ember a lábát. A Parlamentben, a Főrendiház termében a hungarikumokról tartott konferencia pulpitusáról lejőve mégis úgy éreztem, nyomban vissza kéne fordulnom. Mögöttem, az óriáskivetítő tábláján, míg beszéltem, ez a felirat jelent meg : Hungarikumok a Parlamentben! Nagy kövér Futura betűkkel szedve. Manapság inkább így mondják: Futura Bold font. Szeretem a Futurát, Paul Renner 1927-es, tökéletes mértani formákra egyszerűsített betűjét, amely a Bauhaus puritanizmusát és az art deco könnyed dekorativitását egyaránt képes közvetíteni. Használtam is sok munkámon, főleg plakátokon, igaz inkább a vékonyabb változatait preferáltam. A Hungarikum tanácskozásra azonban ott a Janson! A világ egyik legszebb betűje, s ha definiálnom kellene a hungarikumok mibenlétét, általa lehetne leginkább. Fény és árnyoldallal, ahogy az ilyen magyar ügyeknél az már megszokott. Sőt szinte természetes. Misztótfalusi (néha csak Tótfalusinak írják) Kis Miklós, az Amszterdamban dolgozó erdélyi tipográfus tervezte és metszette 1685 körül. Haza indulván, hogy nyomdát alapítson Kolozsváron és magyar bibliákat meg ábécés könyveket nyomtasson benne, a súlyos ólombetűket eladta, a matricák pedig, amelyekből újraönthetők voltak, a lipcsei betűkereskedőhöz, Anton Jansonhoz kerültek. Így történhetett, hogy Misztótfalusi betűit egészen 1954-ig Janson munkájának vélték, s bár Harry Carter, Buday György, illetve egykori tanárom, Haiman György kutatásainak hála, ma már senki nem vonja kétségbe a magyar eredetet, a név Janson maradt. A legnépszerűbb betűk közé tartozik máig, könyvek millióit szedték belőle, talán csak a Garamond az , amely biztosan megelőzi az ismertségben. Misztótfalusi betűtervezői munkássága hazatérve sem ért véget, firenzei, sőt pápai megrendelésre dolgozott, héber, görög , örmény, sőt kínai betűket is gyártott, és elkészítette az első grúz nyomtatott ábécét. Személyes sorsát Németh László Eklézsiamegkövetés című drámájából ismerhetjük, meg persze saját művéből, az 1698-as Mentségből. Csapongó, szenvedélyes önéletrajz, amelyben a szédítő sikerekkel való dicsekvés keveredik a szenvedések, megaláztatások és csalatkozások bemutatásával, illetve a korszak és a maradi ellenfelek ostorozásával.
Két másik plakátkiállításról is jön hír: megnyílt a kilencedik triennálé Toyamában (első ízben nem Fukuda szan a főnök), és a párizsi turisták beszámolói szerint még mindig lóg a száz Lautrec-hommage poszter a Les Arts Décortifs-ben.
*
