MINISZTERELNÖK A KORONÁVAL

Részlet Herr GRIMM úr párcsevej nyomán lejegyzett rajzos életregényéből, mely a könyvhétre jelent meg.

… Délnek indultam, nagy volt az emberár, de mindenki egy irányba ment. Szekéren, öszvéren, lovon, vagy gyalogszerrel, egymást karolva. Orsováig hamar jutottam el, ám ott egy jó hét rostoklás következett. Több is talán. Kossuthon álöltözet, újdonat paróka, levett szakáll, miből tudhattuk, hogy szökik, vagyis hogy minden elveszett. Finis Hungariae. Az orsovai átkelést megkoczkáztatja-e? A túlparti Szerbiában mire kell számítani? Baráti fogadtatás aligha várja ott. Vagy vigye híveit a Havasalföld határát jelző patakon át a török határállomás, Turnu Severin felé?  Mikor dönt jól vajon? És ki véle megy, okosan határoz-e? Efféle gondok közt őrlődtem, midőn a rendőrfőnök, Hajnik Pál szállásomra sántikált: Szemere beszélni óhajt velem. Mint miniszterelnök s belügyminiszter rendelt magához, igaz, e két funkczió együtt se volt akkor már több a semminél. Dicsérte jellemem és köztársasági érzületem, s azon végzé, hogy egy ládát, mi létfontos okmányokkal van teli, segítsek elrejteni. Ezekből az okmányokból fogja ő a forradalom történetét megírni boldogabb időkben. Bennem és Házmánban bízik csupán. Mikor a vászonnal bevont vasládát megláttam, rögtön tudtam, hogy a koronázás relikváit rejti az. Szolnok felé, a nyomdagépek vonatán láttam, szóval tudtam, milyen. Próbált meggyőzni, hogy tévedek, aztán megesketett, hogy nem mondom el senkinek, amit tudok. Éreztem, legfőképp attól tart, hogy Kossuth fülébe jut

     – Azt ön tudja-e, miért Szemerénél volt a korona? Miért nem Kossuthnál?

     – Szemere és Batthyány Kázmér kapták a megbízást, hogy különbékét kezdeményezzenek az oroszokkal. A tárgyalás közben a koronát is felajánlhatták volna valamelyik orosz herczegnek, aki hajlandó segíteni; és képes is mint trónjelölt.

     – Azért volt tehát velük? Hogy könnyebben alkudozhassanak? Képzeljem úgy, hogy ha Paszkevics, az orosz fővezért hezitálni látja két miniszterünk, előveszik a koronát, s megmutatják neki? Ha teátrumban látnám, akkor is csudálnám.

     – Ott, a valóság színpadán mégis kelléke volt a dramaturgiának. De kár tovább beszélni róla, mert Paszkevicshez el sem jutottak. Tábornoka, Rüdiger is csupán izent: ő csak katonai kérdésekben kompetens, oly politikai ügyben, hogy ki viselje a ládában zörgő fejéket, az osztrákokhoz fordulni szíveskedjenek.

     – Ami ugyebár szóba sem jöhetett. Nem maradt tehát más választás, mint elásni azt?

     – Vagy vízbe vetni, mint a nyomdagépeket. Később hallottam, Batthyány azt akarta.

     – Kossuth tehát tudta jól, hogy Szemerénél volt a korona, de hogy mi lett vele, azt már nem talán…

     – Úgy véltem akkor, és hiszem ma is, hogy Szemere Ferencz József elől se dugta volna jobban, mint Kossuth elől. Pedig nem gondolom, hogy vágyott rá Kossuth, s tévedtek, kik a trónfosztás után, azt hitték, hogy maga lesz király. Dehogy; a koronát a czímerből is kivette. Neki az volt fontos csupán, nehogy Bécs kezébe jusson.

     – Ott vártak tehát Orsován, hogy Kossuthék útra váljanak, s önök…

     – …végre magunk maradjunk…Észmardosó semmittevés: nappal négyszirmú lóherét kerestünk, s éjjel számoltuk a hullócsillagot. Hogy mégis elfoglaljuk magunk, Szemere utasította Füleppet, hogy ingéből a czímeres Sz. M. monogramokat fejtse ki; s Hajnikkal ügyiratokból rakatott tüzet, s nekem is elfoglaltságot talált.

     – Elfoglaltságot? És minőt?

     – Azt mondta, meglehet kérte, de parancsolgató pattogással, mely jelezte mégis, státusza fölém rendeli, hogy fössem benne le.

     – A koronában?

     – Azzal. Mintha fölkent király volna. Látszott nem először teszi a fejébe, mert előbb azt a sodorintott vendéghajat tűzte föl, amit a Barabás-féle litographián is visel, tudván, így szélesül a homlok akkorára, hogy megálljon rajta a súlyos fejék. Szemöldökéig csúszott így is, s a csüngők vállát seperték. A szájpírból dörzsölt arczára is, hasfűzőt viselt az ing alatt, de melle dülledt, s honfoglaló ősökkel hivalkodott. A vérszerződő Hubával, ki egyenes ági őse volt. Fölvázoltam; heveny tollrajz, nem volt a pontos kidolgozáshoz akkor intenczióm. Megfestem vásznon majd, vagy kőre átteszem nyugodt időkben – biztattam – a skicc alapján menni fog bárhol majd, s bármikor. Port szórt rá, s mappájába tette. Egy rokonnál tán még meglehet. Mikor először hallottam, hogy elméje elborult, eszembe ötlött, hogy épp a korona miatt történhetett… De visszatérek inkább Orsovához. Midőn Kossuth híveivel útra vált Szörénytorony iránt, ez volt Turnu Severin magyar neve; mi négyen, Szemere, Hajnik, Házmán meg én a kiürült faluba mentünk. Egy elhagyott házat nézett ki Szemere, annak pinczéjében gödröt ástunk, s kötélen eresztettük, úgy, mintha sírba tennénk a ládát alá. A rátemetett földet bunkózni akartuk, de nem lévén alkalmas döngölőnk, ebéd utánra hagytuk azt. A Fehér bárányban ettünk, volt bor is, és Házmán úgy beszítt, hogy később nem jött velünk. Váltig állítja, hogy az ásásnál sem volt jelen, de ez képtelen beszéd, hisz négyen kellettünk a ládát czipelni s aláereszteni. Ebéd után a házhoz menvén újra, láttuk, hogy a gödör kiásatott, de a rablók, kik bizonyára lestek minket, a ládát nem bírták kivenni, ahogy segítő híján mi sem. Tanakodtunk, hogy ki légyen az, ki Házmán helyett segítőnk leszen. Hajnik ajánlotta Lórodit, kinek hallgatásáért kezeskedik. Míg érte ment, jó fertály óráig Szemerével állongtam ott a sírgödör felett. Suttogva pörlekedtünk, hisz nem tudtuk, a kincsásók térnek-e vissza elébb, vagy Hajnik Lórodival, de súlyos volt halkan szólva is az érvek zördülése. Én hajtogattam, amit republikánusként szokás: a koronának értéke, hogyha van, jelképes csupán, egy bécsi ötvös ezer tallérból kihozza, Szent István fején nem volt sosem, s hogy angyal hozta volna, csak egy fordító melléfogása, egy görög despota, bizonyos Dukász Mihály postása volt az angyelóz, mi küldöncöt jelent, semmi mást. A czáfolatlan tények ellenérveként Szemerében föltolult az emóczió, s galléromat ragadta meg. Ő sem kívánja látni többé királyfejen, de mi marad az elvesző hazából, ha semmivé válik a jelképe is. Nem a korona van a gödörben, hanem a történelem pótolhatatlan röge, mi Mátyás királynak hetvenezer aranyat megért, s kezdte emlegetni a sok jelest, kik ott lovagoltak a zászlókkal, a bandériumokkal kísért diadalmas kísérőmenetben, amikor a kalapos király a koronát Budára útnak indította. Hajadonok szórtak virágot az ereklyét hozó hintó elé, suttogta elcsukló hangon. Meghatott e pátoszos ifjúi hév, bár már az őrülés szikráit is láttam szemében villámlani. 

     –  A ládát tehát nem hagyták a házban.

     – Okulván az előzményeken úgy döntöttünk, az újabb ásással megvárjuk az éjszakát. Visszamentünk a Fehér bárányba, ott toppant elénk Egressy, a szavalószínész, s kísérőlegénye. Hangos volt, hízelgő, erőszakos. Ugye mindnyájan láttak játszani? Coriolan?, Othello?, Macbeth is talán? Vagy Árpád ébredése? Kezdte sorolni hőseit, új pózt találva mindhez, hátha eszünkbe jut miben tapsolhattuk meg egykoron. Ráhagytuk mindet, s rác bort ittunk vele; fekete muskotályt. Aztán Petőfit emlegette, kit tíz napja nem lel, holott a ház elé kötött lovakból kettőt miatta hajtott idáig. Megkímélt két szép, herélt almásderes. Uraságtokat tán érdekelné, mondta, s felejtvén Petőfit, úgy vélte, üzletet köthet velünk. Megnéznénk – szóltam, magam számára is váratlanul. Értetlenül néztek rám társaim. Lórodi kapcsolt előbb, aztán Szemere Bertalan. Megnézzük, úgy bizony! Egy próbakocsizást csak megér. Tartsd szóval, kérlek, ameddig megjövünk, súgta Batthyány Kázmér felé, ki nejével szintén megérkezett, s úgy tetszett, tud tervünkről is pontosan.

     A vasláda lóhajtó ülés gyanánt volt Fülepp Lipót szekerén. A ládabak elé fogtuk Egressy két lovát, Incitatust és Genitort. Látja, emlékszem még nevükre is. Ott téblábolt köröttünk, míg hámba fogtuk őket, s tartotta a gyeplőszárat, míg általdobtuk hátukon az istrángokat. Félt, hogy megbokrosodnak, mondta, hisz nem sokszor húztak kocsit, de inkább hittük, hogy fürkész szándékkal maradt velünk, míg el nem indultunk a Valachiába menő út felé. Hajnik helyett már újra Házmán jött velünk. Hajtóként ő ült a bakra is.

     –  Összeállt tehát a négyes, melyről Szemere könyvében így emlékezett: Grimm, ki republikánus, Házmán, ki jellemszilárd, Lórodi, ki becsületes magyar.

     –  Republikánus? Legkevésbé az számított. Térképrajzolóként több hasznom vétetett, de legfőképp a czudar láda mozgatásában nyertek velem. Négyünk közt a legvénebb valék, de legtöbb erőm is nekem volt a társaságban. Az orsovai torony a magaslaton elnyúló faluban van, alul fut a Cserna patak egyenes medre, mi száraz volt, rajta egy beroskadt fahíd. A torony és e híd közti terület közepén a hídtól 80 lépésnyire állt a sűrű csalitban, vad komló s folyondáros növény közt egy nagyobb bokrozat, melyet gyökerestől kitéptünk, a ládát ott süllyesztettük el derékig mélyített iszapgödörbe, s a bokrot vissztaposván megöntöztük azt. Szentjánosbogarak világítottak csupán, és százezer tücskök zajongtak körül, ne hallatsszék, hogy dolgozunk. S hozzá a szúnyogok! Védvén a bolygatott mocsárt ezrével riadtak reánk. Végezvén a munkát torlaszt hordtuk a bokor köré ártéri faághulladékból, s a lábnyomokra hullt avart szitáltunk. Amíg a három magyar egy verset szavalt – … a sírt, hol nemzet sűlyed el… jelet karcoltam két átellenes szilfa oldalán, s térképrajzot csináltam, hogy segítsen majd visszajutnunk boldogabb időkben. Ha ugyan lesz olyan. Szent István napja volt, vagy éjszakája inkább.  Odébb, a Cserna-hídnál egyszerre jött ránk a szükség, s a száradt mederbe csorgatván vizünk végre megkönnyebbülénk.

...

A könyv a Balassi Kiadó boltjában és a jobb könyvesboltokban vehető meg, és persze onlájn is megrendelhető. június 13-án 3-tól dedikálom a könyvhéten, a Balassi-standon.