– Magyar szót hallott már korábban is? Úgy értem, a Schönbrunnban fölhangzó Proklamáczió előtt?
– Cselédjeink egymás közt úgy beszéltek, de az mégis más volt nagyon, s ha látták, hogy közelebb jövök, németre váltottak át. Parancsba adva volt, azt hiszem.
– Atyja kérte így vajon?
– Apuska? Ó dehogy! Inkább Athanasius vagy Schirnhofer úr. Tudja, apánk, kinek a Ratio Educationisról nem volt jó véleménye, mint általában semmiről, mit a magas Udvar talált ki, nem íratott be iskolába. Azt mondta, megengedheti magának, akkor még tényleg megtehette, hogy magántanárokat fogadjon mellém s nővéreim, Leopoldina és Paulina mellé. Volt köztük, ki velünk is lakott. Páter Athanasius titkos jezsuita, a rendje akkor éppen tiltva volt, Herr Schirnhofer meg… nem is tudom… polihisztorként mutatkozott be, ha kérdezték, hogy mit tanít. Benne élt leginkább az Ungarn Phobie. Ha történelem óra volt, föllapozta egy szörnyű metszeten Martinovics Ignác levágott kopasz fejét, és közben átkarolt: Beh szép volt fiacskám, midőn a porba hullt a kígyószörnyemény rengeteg feje! A magyar Hüdra végképp kiszenvedett. A Generális-kaszálón ott voltam, bizony…, Ofen, ők úgy hívják, Buda, midőn a főkolomposoknak bevégeztetett; nézd a képüket, mily iszonytatók, s nyirkos ujjait nyakamra fonva sorolni kezdte: Laczkovics, Sigray, Hajnóczy, Szent… szent… marjay…
– Extrémus egy tanár, mondhatom.
– Elve az volt, hogy órák előtt meg kell pálczázni a növendékeket, mitől fogékonyabbá válnak a tudományokra. Miközben vert, a hívők aszkézisét emlegette, s oly bűnös szókat ismételgetett, melyektől leginkább óvakodni kell: reformáczió, szabadkőművesség, szodómia, továbbá az összes szó, mi úgy kezdődik magyar…
– Különleges egy pedagógia, mondhatom. A kedves szülők hogyan tolerálták?
– A vesszőzés nyomát Frau Mathilda vette észre, ki tánczot, zenét oktatott, s a szépművészeteknek volt mestere. A testi szépség fogalmát a ruhátlan görög korpuszokban tanulmányoztuk, s bennünket is puczérra vetkeztetett a nagy faltükör előtt. Akkor apuska, féléves bérükről számlát állítva ki, udvariasan fölmondott nekik. Csak Born Jenő maradt, a mineralógus tanár, kitől maga is szívesen tanulta a különleges ásványok nevét – és nem csak németül. Furcsa mód, legtöbbjüket ma is tudom: Wolframit – farkasnyál. Wundersalz – csudasó. – Halbgeschwefelter Wismuth – félkénköves biszmót. Zusammengeleimte Felssteine – gyülevész kőszikla. Kupfernickel – fattyúréz. Saxa conglutinata – álhatatos lugsó.
– Iskolába később se járt?
– Jártam, de nem hagytak bennem mély nyomot. Zongorázni anyácskától tanultam, s azt mondtam már, hogy sakkozni is. És inézseb avtidrof.
– Hogyan?
– Hát fordítva beszélni. Visszafelé. Nem sok haszna van, de megy magyarul is. Magyar… agyam. Tizennégy éves voltam, midőn Bécs a világ közepévé változott. Egy egész évig tartott a szentnek nevezett szövetség nagy találkozója. Hat uralkodó – a mi császárunk mellett az orosz czár, a porosz, a dán, a bajor és a württenbergi király volt jelen a nagy kongresszuson, s kívülük vagy hatvan ország, vagy országocska diplomácziája. Nem lehetett nem akadni beléjük. Ha az utczák mentén fölállt a medvesapkás, kék pantallós, fehér frakkos gránátosok sorfala, tudható volt valamely notabilitás zászlós gálahintója jönni fog. Egymást érték a bálok, tűzijátékok, térzenék, a színi előadások is, melyeket mindig más náczió szponzorált, mutatván vele, hogy a végső elszámolásnál valami koncczal őket is jutalmazni kelletik. Bécs előbb büszke volt, aztán lassanként megcsömörlött, s amikor híre jött, hogy a száműzött Napóleon Elbáról visszatért, némely arczokra kaján mosoly került. Akkor hallottam először Metternich nevét, s aztán nem volt nap, hogy ne lett volna a konverzácziók főszereplője, meg az újságoké, miket apuska aztán az év végén könyvbe köttetett.
– Gyűjtögette az újságokat?
– De hogy mivégre, azt nem tudom. Egy polczra rakta őket, s később sosem vette le. Pedig a történelem a mániája volt. A második törököt, mit láttam, ő mutatta meg, bár az elsőnél, von Kempelen bábújánál alig volt valóságosabb. A Zeughausban üvegvitrinben állították ki Kara Musztafa vesztes hadvezér fejét, melyet a szultán engesztelés gyanánt küldött I. Lipótnak. A könyveket is szerette, főként a verseket, s a híresebbeket próbálta fejembe verni. Nem is kevés sikerrel. Emlékszem ma is, ahogy a tükörrel szembefordulunk, keze a vállamon dobol, s Rémkirályt skandáljuk, jól megnyomván a rímeket. Az egyik sort ő mondja, a másikat meg én:
Es ist der Vater mit seinem Kind;
Er hat den Knaben wohl in dem Arm,
Er faßt ihn sicher, er hält ihn warm...
Grimm Vincze hátradőlt, hosszan fújta ki a törökdohány füstjét s nézte, merre száll. Kerestem tekintetét, de a szemek valami távol pontra voltak szegezve már. Nem a térben, az időben mérték a distancziát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése