FÉLSZEM

Valamit hallott, sőt egy repülőgépen talált újságban olvasott is róla. Ami keveset megértett, az alapján nyilvánvaló volt, a külföldi sajtó újabb túlkapásáról lehet szó. Nem sokat törődött vele.  A néhány hétre tervezett „kiküldetés” több mint másfél évre nyúlt, aminek nagyobbik fele kiesett K emlékezetéből. Minden gondolata a várva-várt hazatérés körül forgott. 

Az első szokatlan jel az volt, hogy a leszállni készülő utasok egy része kendőt kötött az egyik szeme elé. Színes textíliák voltak, tréfás maszkok, amelyek játékos ötletnek tűntek. Valami népi rituálé lehet, gondolta, olyasmi, mint a töklámpás, vagy a homlokra rajzolt hamukereszt, noha nem emlékezett semmi jeles napra, amely hasonló szokások révén lett volna ismert. A K mögött ülő nő egy olyan kendőt tett föl, amelyen az eltakart szem helyén egy festett szem látszott. Vicces, gondolta, és a hölgy is mosolygott, amikor megkérte, segítsen leemelni a bőröndjét. Az útlevélvizsgálat előtti sorban egy darabig egymás mellett haladtak, újra megpróbáltak beszélgetni, de csak kevés szót ismertek egymás nyelvén, ráadásul a második vagy a harmadik kordonnál egy láthatósági mellényt viselő hivatalnok különválasztotta őket. Neki, mivel nem volt letakarva a szeme, másik pultnál kellett várnia. Voltaképpen jól járt, mert az ő sora sokkal rövidebb volt, igaz, itt hosszabb ideig tartott egy-egy vizsgálat.

– Egészségi okok – erősítette meg K szóban is a másfél éves távollétre vonatkozó kérdést. A duplaoldalas kérdőív aláírása és a csomagok átvizsgálása után egy távoli kijárathoz irányították. Tömegközlekedést nem vehet igénybe, tudta meg, de jobban jár, mert egy külön autóbusz ingyen szállítja haza azokat, akik szemfedő nélkül érkeztek. Nagyon jól mégsem járt, mert a lefüggönyözött busz bevárt néhány újabb járatot, és csak akkor indult el, amikor minden ülőhely megtelt, sőt egy csoport ázsiai sportoló révén már állóhelyek sem maradtak. Tényleg „házhoz szállítás” történt, ami az ő esetében, minthogy egy peremkerületben lakott, azt jelentette, hogy utolsóként szállhatott le. Késő éjszaka volt, hold nélküli sötétség. A zseblámpás kalauz is leugrott, előzékenyen nyomta meg a kapucsengőt, s csak akkor mászott vissza, amikor odabent is fölgyulladt a villany.     

A felesége jött ki, nem számított az érkezésére, a táviratai nem érkeztek meg, furcsa is lett volna, mondta, hiszen hónapokkal ezelőtt megszüntették az üzenetküldésnek ezt a korszerűtlen módját. Odabenn látta csak meg, hogy az ő arca egy részén is, a bal szemét takarva fehér géz fut. Riadtan lépett hátra, amikor K megpróbálta megérinteni. Ilyenkor még csúnya magyarázta, két-három hét kell a teljes gyógyulásig. Lassanként derült csak ki, miközben a délről maradt cvekedlit kanalazta, és hagyta, hogy a mögé álló asszony a vállát masszírozza, hogy a géz alatti szem el lett távolítva. Vannak, akik szemellenzőt viselnek, de az államilag preferált megoldás a végleges eltávolítás. Gyakorlatilag minden jogot visszakap, aki ezt választja, és a BEA (Birodalmi Egészségbiztosítási Alap) jóvoltából teljesen ingyenes. Az orvosok megállapították, hogy a látás egy szemmel sokkal koncentráltabb és megbízhatóbb, a szociológusok pedig a társadalmi kohéziót látták biztosabbnak az egyszeműek körében. A két szemmel való nézés, vagyis a sztereoszkópikus szemléletmód néhány olcsó előnyért cserébe, amilyen a térlátás, vagyis a távolságok könnyebb érzékelése, olyan hátrányokat jelentett, amelyek következtében az emberek megszűntek egységes, azonosan gondolkodó nép, illetve nemzet lenni. Az individuális különbségek kialakulásáért, vagyis a társadalmi megosztottságért a két szem a felelős – ezt már a bekapcsolt televízióban hallotta, ahol a késő esti műsor végén a napi statisztikát is közölték, mely szerint az egyszeműek aránya meghaladta az ötven százalékot, de a magasabb iskolákat, sőt egyetemet végzettek körében az arány még ennél is jobb, egyes körzetekben már hetvenöt százalék fölött van. Addig, amíg a birodalom lakossága csekély számú volt, vagyis könnyen kormányozható tömegek lakták, szükségtelen volt a tudományos eredmények gyakorlatba való átültetésével foglalkozni, de amióta a kritikus népességszámot túllépte, sőt jócskán meghaladta az egyedszám, sürgetővé vált az intézkedés, amelyet a nemzetközi szervezetek is a leghumánusabb intézkedésnek tartottak. Egyelőre nem lehet kötelezővé tenni, de bizonyos szabályzókkal rá lehet venni az embereket, magyarázta egy ismert politikus, akinek a családjában, sőt közvetlen környezetében már mindenki félszemű volt. A másik, a kulturális csatornán nyelvészek beszéltek arról, hogy a félszemű kifejezés bántó lehet, mert hiányra utal, holott ebben az esetben az egy szem éppen hogy többet jelent a kettőnél. A megszólalók az egyszemű szót tartották követendőnek, legalábbis addig, amíg egyáltalán értelme lesz a megkülönböztetésnek. Néhány hónap, legföljebb egy év, és okafogyottá válnak az ilyen polémiák, magyarázta az ismert tudós, akire K jól emlékezett még elutazása előttről, hiszen akkoriban nevezték ki az Akadémia elnökévé. A többi csatornán nem volt adás, de az egész napi fáradtság és a hazatérés okozta megrázkódtatás miatt nem is nagyon tudott volna figyelni.  

– Hidd el, megértelek, eleinte én is ódzkodtam, magyarázta a reggeli kávénál a felesége, de elfogadtam, és az őszinte elfogadás mára már lelki békét teremtett.

– A fizikai szemmel látott kép elhomályosítja a lelki szem képét – fejtegette a kerületi elöljáróságról érkezett férfi, aki hivatali feladatként kapta, de mint mondta, önként is szívesen vállalta volna, hogy a váratlanul hazatérő és vélhetően komoly lelki megrázkódtatáson áteső K-n segítsen. – A tudatban kialakuló képet a primer vizuális ingerek, illetve a tudás, az erkölcs, az etika, a hit által létrehozott korrekciók, vagyis a tanult és örökölt elemek közösen alkotják. A szembe érkező vizuális inger nyilván alacsonyabb rendű elem, ráadásul a szem által látott kép az illúziók melegágya. Az ilyen közvetlen látvány a primitív társadalmakban még nélkülözhetetlen volt, a tudomány fejlődése és a lélek spirituális igazodása azonban már képes kiváltani a naturális képet. A nem is olyan távoli jövő az úgynevezett lelki szem által alkotott képről szól majd. A harmadik, a láthatatlan szem által közvetített látványt a többség egyelőre úgy képes érzékelni, hogy az “ráúszik” a fizikai szemmel látott képre, de nyilván pontosabb, élesebb és tisztább lenne ez a kép, ha a fizikai látás egyáltalán nem zavarna be.

– Vagyis ha egyáltalán nem lenne szemünk… – fejezte be a mondatot udvariasan K.

– Ó, igen! A nem is nagyon távoli jövőben ez lesz a természetes. A tudomány egyre több szervünkről mutatta ki, hogy valamikor ugyan nélkülözhetetlenek voltak, de betöltvén funkciójukat, fölöslegessé váltak. Gondoljon a vakbélre, ugyan mi szükség van rá? Semmi, csak bosszúságot okoz. Tudta, hogy már a huszadik század közepén, az első űrhajósokat úgy lőtték föl, hogy előtte kivették a vakbelüket?

A regisztrációs lapon, amit a férfi K elé tolt, gyakorlatilag minden adat ki volt töltve. Nem csak saját adatai, és részletes, gyermekkori betegségeket is felidéző kórképe szerepelt rajta, de a közvetlen hozzátartozóké, sőt a távoli rokonoké is. Voltaképp egyetlen sor, illetve két rubrika kitöltését kellett elvégeznie.

– Ha itt beikszeli – nyújtotta előzékenyen a tollát a férfi – az az egyik szem eltávolítására vonatkozik, de ajánlatos mind a két négyzetbe ikszet tenni, hiszen fölösleges fáradtságtól kíméli meg magát. Engem meg dupla adminisztrációtól – tette hozzá barátságosan.