Először kel föl a Nap.
Most vethet a tó hullámot először.
Mint láthatatlan fátyol hull alá,
s foglyul ejti a teremtményeket a
gravitáció.
Az oszlopokon fölkúszik a repkény,
az atlaszok megtelnek számozott
ábrákkal,
s kosztümös seregek parádéznak
valami százesztendős háborúban.
A szem megszokja a perspektívát,
megtanuljuk az aranymetszést, a
szimmetriákat,
és oly valódi lesz minden, mint az
álom,
mikor egy másik álomban fölriadva
visszaréved rá az álmodó.
Dürer Albrecht körtefa lapba metszi a
rinocéroszt.
Harangszót gurít egy eltévedt
szellő.
Dél van.
Árnyékok nélküli, édenkerti dél.
Örökös jelenidő.
A teremtés éppen szünetel.
Nem jött még el,
aki majd nevet ad neki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése