DARÁZSNYÁR

Csak azt ne hidd, hogy véget ért,
hogy ezzel vége van:
egy szilva száll a fára fel,
s még oly bizonytalan

a megfordult szél, ahogyan
a könyveken lapoz,
s az oszlopok között a fény
törik meg hajladoz.

Nem is tudod, hogy az a nyár
az volt, vagy már a másik,
szemhéjad túlsó oldalán
most újra földarázslik,

előtör, árad, tündököl
s ismétli élvezettel
a láthatatlan bűnöket,
mert semmi sem veszett el,

egyetlen sűrű percbe most
a múlt, a jelen és
az eljövendő egybehull:
káprázó jelenés;

bebőröződött felszíne
alatt kirajzolódnak
az álom-mélyi szárnyasok,
ott laknak, vagy lakolnak,

gyümölcsök húsos ajkain
zsoltározó darázshad,
szeplőtelen égbolt fölé
emelkedő varázslat…

és el ne hidd, hogy vége lesz,
hogy egykor véget ér,
örökkön őket megkövesd
a végítéletért.